Royal Aircraft Factory F.E.2

F.E.2b
Funkció	vadász/felderítő/bombázó
Gyártó	Royal Aircraft Factory
Sorozatgyártás	1914-1918
Gyártási darabszám	1939
Rendszeresítők	Egyesült Királyság
Első felszállás	1914 február
Szolgálatba állítás	1915 szeptember
Szolgálatból kivonva	1918
A Wikimédia Commons tartalmaz Royal Aircraft Factory F.E.2 témájú médiaállományokat.

A Royal Aircraft Factory F.E.2 brit gyártmányú, kétüléses, tolólégcsavaros többfunkciós harci repülőgép volt az első világháború idején. F.E.2 kóddal valójában három típust is illettek, a háborúban az 1914-től gyártott harmadik modell vett részt.

Fejlesztés

A Royal Aircraft Factory 1911-től gyártott F.E.2 (Farman Experimental 2) kódnevű, de külsőre meglehetősen eltérő repülőgépeket a francia Farman-testvérek tolólégcsavaros modellje alapján.

F.E.2 (1911)

Az első F.E.2-t Geoffrey de Havilland tervezte 1911-ben és azt állították róla, hogy a sajátos külsejű, elöl-hátul vezérsíkkal rendelkező F.E.1 továbbfejlesztett változata, bár valójában már ezelőtt elkezdték építeni, hogy a F.E.1 prototípusa augusztus 11-én lezuhant volna.[1] Az újabb típuson nem volt elülső vezérsík és egy 50 lóerős Gnome forgómotor hajtotta.[2]

A F.E.2 1911 augusztus 18-án szállt fel először, maga a tervező, de Havilland vezette.[1] 1912 áprilisában úszótalpakat szereltek rá és miután 70 lóerős motort kapott, a pilótán kívül egy utast is elbírt. Az év végén ismét kerekes futóművet kapott és kísérletképpen egy Maxim-géppuskát szereltek az orrába.[3]

F.E.2 (1913)

Az 1913-ban készült második F.E.2 teljesen új, modernebb tervek szerint épült. Nagyobb is volt elődjénél: szárnyfesztávolságát 10 méterről 12,8 méterre, felszállósúlyát 545 kg-ról 848 kg-ra növelték. Egy 70 lóerős Renault motor hajtotta és csűrőlapátok helyett a szárnyak elcsavarásával kormányozták. 1914. február 23-án egy tesztrepülés során 150 méteres magasságból a földre zuhant. A pilóta túlélte az esést, de utasa meghalt.[4][5]

F.E.2 (1914)

1914 közepén egy teljesen új terven kezdtek dolgozni, amely a Vickers F.B.5-höz hasonlóan képes volt egy géppuskát hordozni.[6] A tolólégcsavaros elrendezéstől eltekintve a F.E.2a-nak nevezett prototípus semmiben sem hasonlított elődjére. A motor előtt lévő kétszemélyes gondolában elöl a megfigyelő, fölötte és mögötte pedig a pilóta ülését helyezték el. A megfigyelő egy .303-as kaliberű Lewis-géppuskával volt felfegyverezve, amelyet forgatható állványra helyeztek el és nagy ívben lehetett vele pásztázni. Az első tesztrepülésre még nem került sor, amikor kitört az első világháború és a hadsereg azonnal, még a tesztek előtt 27 darabot rendelt a típusból.[7][8] Ekkor már világos volt, hogy a tolólégcsavaros megoldás aerodinamikai szempontból rosszabb, mint a gép elejére szerelt húzópropeller, azonban nem tudták megoldani a légcsavaron keresztüli tüzelést, így a nagyobb tűzerő kedvéért maradtak ennél a modellnél.

A futómű tervezésénél külön gondot fordítottak arra, hogy egyenetlen terepen is le tudjanak szállni vele. Az ütéscsillapító rendszert egy kis elülső kerék egészítette ki, amely megakadályozta az orrabukást a landoláskor. Néhány F.E.2-t a hagyományos V-tartós futóművel is elláttak (amely a bombázóként használt repülőknél végig meg is maradt), de a legnépszerűbb változatnak az ütéscsillapítós változat első kerék nélküli verziója bizonyult.[9]

Az első gyártási sorozatban 12 F.E.2a készült.[10] Az első sorozatgyártott repülő 1915. január 26-án emelkedett először levegőbe, de kissé lassúnak találták, ezért a Green E.6 motort lecserélték egy 120 lóerős vízhűtéses, soros motorra.[11] A korai tapasztalatok alapján elkészült a F.E.2b változat, amelyről leszerelték a hatástalannak bizonyult féklapot és idővel 160 lóerős motort kapott. Ebből a verzióból összesen 1939 készült a háború során, de többségüket nem a Royal Aircraft Factory, hanem magántulajdonban lévő üzemek (G&J Weir, Boulton&Paul Ltd, Ransomes, Sims&Jefferies) gyártották.

A repülő fegyverzetét hamarosan egy második géppuskával egészítették ki, amelyet elvben a pilóta kezelt volna és ezért egy magas, teleszkóposan kihúzható állványra szerelték, hogy átlőhessen vele a megfigyelő feje fölött. A gyakorlatban azonban inkább a megfigyelők használták, különösen, miután rájöttek, hogy az ülésük peremére állva hátrafelé át tudnak lőni vele a felső szárny fölött. A nem éppen veszélytelen manőverrel tüzelni tudtak a hátulról közelítő ellenségre; erre szükség is volt, mert a tolólégcsavaros modellek hátulról teljesen védtelenek voltak. Az F.E.2-k ezenkívül mintegy 235 kg bombát is vihettek magukkal a gondola külső oldalára akasztva és a légi felderítéshez fényképezőgéppel is felszerelhették őket. Történtek kísérletek generátorral táplált fényszórók magasba emelésére is, amellyel az éjszakai harcmezőt világították volna meg.[5]

Egy megfigyelő bemutatja a felső szárny fölötti hátrafelé tüzelés technikáját. A pilóta nem szokványos módon egy extra géppuskával is fel van szerelve

Az amerikai Frederick Libby tíz ellenséges repülőt lőtt le F.E.2b megfigyelőjeként és így írt a tapasztalatairól:

Amikor felálltál tüzelni, térdtől felfelé teljesen ki voltál téve az elemeknek. Nem volt biztonsági öv. Csak a géppuska markolata és a gondola oldalai álltak közted meg az örökkévalóság között... A megfigyelő és a pilóta közé beállítottak egy második géppuskát, amivel a F.E.2b-k felső szárnya fölött lehetett tüzelni, hogy megvédjük a repülőt a hátulról jövő támadások ellen... Ahhoz, hogy ezzel a géppuskával célozz és lőj, fel kellett állnod a gondolában, a lábadat megvetve a gondola nyílásában. Nem volt ezzel semmi probléma, kivéve ha egy széllökés kifújt a repülőből, vagy ha a pilóta rossz mozdulata miatt kiestél. Nem volt sem ejtőernyő, sem biztonsági öv. Nem csoda, hogy sok megfigyelőre volt szükség.[12][13]

Az F.E.2c kísérleti éjszakai vadász és bombázóváltozat volt. Ennél a pilóta és a megfigyelő helyét felcserélték, hogy a pilóta jobban lássa a landolás helyét. Kettő készült belőle.[14]

A típus legutolsó verziója az F.E.2d volt, amelyből 386-ot készítettek. Ezt 250 lóerős Rolls-Royce Eagle motorral szerelték fel, ami a sebességet nem javította számottevően, viszont lehetővé tette nagyobb teher (például egy vagy két, a pilóta által működtetett géppuska) felszerelését.

Szolgálati tapasztalatok

F.E.2b V-tartós futóművel

Orrkerekes, Rolls-Royce-motoros F.E.2d

A F.E.2a 1915 májusában kezdte frontszolgálatát a 6. repülőszázadnál, amely emellett B.E.2-sekkel és egy Bristol Scouttal volt felszerelve.[15][16] A 20 Squadron (20. repülőszázad) volt az első (1916 januárjában), amelynek gépállománya kizárólag ebből a típusból állt.[10] Ebben az időszakban felderítőként és vadászkíséretként alkalmazták őket; később kétharmaduk (816) vadász-, egyharmaduk (395) bombázófeladatot kapott.[5] Az F.E.2b-t és F.E.2d-t nappali feladatokra 1917 közepéig használták; a b pedig majdnem a háború végéig szolgált éjszakai bombázóként. Népszerűsége csúcsán a típus 16 franciaországi és 6 angliai brit repülőszázad állományában szerepelt.

1916. június 18-án Max Immelmann, a híres német ászpilóta egy F.E.2b-kel vívott küzdelemben esett el. A britek szerint ők lőtték le, a németek viszont a német légvédelmi gránátoknak vagy a propellerről visszapattanó saját lövedéknek tulajdonították Immelmann halálát. Mindenesetre az F.E.2b-k nagy szerepet játszottak abban, hogy véget ért a német Fokker-vadászgépek 1915-től kezdődő nyomasztó fölénye a nyugati hadszíntéren.[17]

1916 őszén megérkeztek a frontra az új német modellek (Albatros D.I és Halberstadt D.II) és a F.E.2 hamarosan elavult. 1917 áprilisában végképp kivonták őket az ellenséges terület fölötti járőrözésből. Ennek ellenére még mindig tudtak kellemetlen meglepetést okozni az ellenfeleknek: a híres Manfred von Richthofen 1917 júniusában kapott súlyos fejsebet egy F.E.2d-vel vívott légiharc során.

A háború késői szakaszában a típust éjszakai könnyűbombázóként, illetve a hazai légtér védelmére, a Zeppelinek ellen vetették be. Bombázóként 1916 novemberében debütált és 1917 februárjában már teljes bombázószázadokat szereltek fel vele.[18] Összesen nyolc egység alkalmazta őket és egészen a háború végéig aktív szolgálatban maradtak a vadászból átalakított F.E.2-k.[18] Történtek kísérletek éjszakai vadászként való felhasználására, de ahhoz túlságosan lassan emelkedett.[19]

Általános elterjedtsége okán mintegy négy tucatnyi brit ászpilóta repült valamikor pályafutása során F.E.2-vel.

A háború után, 1919-ben Kína vásárolt 35 F.E.2-t pilótaképzési célokra.[20]

Az F.E.2 egy fennmaradt példánya a Királyi Légierő Londoni Múzeumában (Royal Air Force Museum London) tekinthető meg.

Rendszeresítő országok

•  Ausztrália csak egy darabot gyakorlógépként
•  Egyesült Királyság
•  Egyesült Államok az európai expedíciós haderőben
• Kína

Műszaki paraméterei

Az F.E.2 Új-Zélandon épített másolata

• személyzet: 2 fő
• szárnyfesztávolság: 14,55 m
• törzshossz: 9,83 m
• magasság: 3,85 m
• üres súly: 937 kg
• felszállósúly: 1380 kg
• maximális sebesség: 147 km/h
• maximális magasság: 3300 m
• maximális bevetési idő: 3 óra
• hajtómű: 1 db 160 lóerős, hathengeres, soros Beardmore-motor
• fegyverzet: 1 vagy 2 db .303-es Lewis-géppuska a megfigyelőnek
  1 vagy 2 db Lewis-géppuska a pilótának (az F.E.2d változaton)
  235 kg-nyi bombateher

Jegyzetek

1. Hare 1990, p. 189.
2. Jackson 1987, p. 35.
3. Hare 1990, p. 200.
4. Hare 1990, p.202.
5. Winchester 2004, p. 206.
6. Hare 1990, p. 204.
7. Bruce 1968, p. 36.
8. Raleigh 1922, pp. 249–250.
9. Hare 1990, pp. 208–209
10. Bruce 1952, p. 724.
11. Bruce 1968, p. 35.
12. Guttman 2009, pp. 37–38.
13. "F.E.2". theaerodrome.com. Retrieved: 30 August 2009.
14. Bruce 1968, p. 46.
15. Bruce 1982, p. 401.
16. Mason 1992, p. 12.
17. Guttman 2009, p. 28.
18. Mason 1994, p. 73.
19. Bruce 1968, pp. 42–43.
20. Andrews and Morgan 1988, p. 477.

Irodalom

• Andrews C.F. and E.B. Morgan. Vickers Aircraft since 1908. London: Putnam, 1988. ISBN 0-85177-815-1.
• Bruce, J.M. "The F.E.2 Series: Historic Military Aircraft, No 3." Flight International|Flight, 12 December 1952, pp. 724–728.
• Bruce, J.M. The Aeroplanes of the Royal Flying Corps (Military Wing). London: Putnam, 1982. ISBN 0-370-30084-X.
• Bruce, J.M. Warplanes of the First World War: Fighters, Volume Two. London: Macdonald & Co., 1968. ISBN 0-356-01473-8.
• Cheesman, E.F., ed. Fighter Aircraft of the 1914–1918 War. Letchworth, UK: Harleyford, 1960.
• Cole, Christopher and E. F. Cheesman. The Air Defence of Britain 1914–1918. London: Putnam, 1984. ISBN 0-370-30538-8.
• Guttman, Jon. Pusher Aces of World War 1 (Aircraft of the Aces). London: Osprey Publishing, 2009. ISBN 978-1-84603-417-6.
• Hare, Paul R. The Royal Aircraft Factory. London: Putnam, 1990. ISBN 0-85177-843-7.
• Jackson, A. J. De Havilland Aircraft since 1909. London: Putnam, 1987. ISBN 0-85177-802-X. .
• Mason, Francis K. The British Bomber Since 1914. London: Putnam Aeronautical Books, 1994. ISBN 0-85177-861-5.
• Mason, Francis K. The British Fighter Since 1912. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1992. ISBN 1-55750-082-7.
• Miller, James F.: "FE 2b/d vs Albatros Scouts - Western Front 1916-17 (Osprey Duel ; 55)". Oxford, UK: Osprey Publishing, 2014. ISBN 978-1-78096-325-9
• Raleigh, Walter. The War In The Air: Being the Story of the Part played in the Great War by The Royal Air Force: Vol I. Oxford, UK: Clarendon Press, 1922.
• Taylor, John W.R. "F.E.2b". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969. ISBN 0-425-03633-2.
• Winchester, Jim. "Royal Aircraft Factory F.E.2." Biplanes, Triplanes and Seaplanes (Aviation Factfile). London: Grange Books plc, 2004. ISBN 1-84013-641-3.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Royal Aircraft Factory F.E.2 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.