|
A Karancs–Medves-vidék növényzeteA Karancs–Medves-vidék természetföldrajzilag a Szlovákiában található Ajnácskői-hegység déli pereme, növényföldrajzi értelemben pedig az Északi-középhegységet felölelő Matricum flóravidék Agriense flórajárásának része; a flórajárás átnyúlik a Felvidékre. Az áttekinthetőség érdekében növényzetének leírásában ismertetjük az egyes növénytársulásokra jellemző nagygombákat is. ErdőtársulásokBükkösökSzubmontán bükkösA bazaltvidék egyik jellegzetes növénytársulása a szubmontán bükkös, aminek változatos összetételű és szerkezetű típusai maradtak fenn viszonylag nagy területen és jó állapotban. Ezek 550–600 m fölött zonálisnak tekinthetők. Cserjeszintjük a Karancs környékén általában hiányzik; a bükkösökre jellemző montán fajok:
csak a lékek, tisztások környékén, az északnak néző lejtőkön jelennek meg. Ezen a vidéken éri el elterjedésének északi határát:
A lombkoronaszint uralkodó fái:
Elegyfajok a lombkoronaszintben:
A fejletlen cserjeszintben a lombkoronaszint fajainak csemetéi mellett megjelenik még:
A gyepszintben tömegesek lehetnek a mezofil erdők domináns fajai:
A szárazabb részeken előfordul:
Nedvesebb termőhelyeken:
Helyenként tömeges a kárpáti hatásra utaló
Mészkerülő bükkösA mészkerülő bükkösök a meredek oldalak sekély, savanyú talajain nőnek. Lombkoronájuk alacsonyabb, mint a szubmontán bükkösöké, a girbegurba fák többnyire már alacsonyan elágaznak. Mohaszintjük fejlett. Gyepszintjük gyakori növényei:
Védett fajok:
A bükkösök gombáiA bükkösökben csak acidofil gombákat találunk:
Szurdokerdők és törmeléklejtő-erdőkA törmeléklejtők, kőtengerek többnyire a vulkáni takarók peremein alakultak ki, a szurdokvölgyek a mállékonyabb üledékes kőzetekbe vágódnak be (a Medves-fennsík környékén, ugyancsak a vulkáni takarók peremein, általában 350–450 m magasan). Ezeket az élőhelyeket sekély talajon is megélő, sérüléseiket gyorsan regeneráló, gyorsan terjedő fajok foglalták el. Hársas sziklatömberdőA hársas sziklatömberdő a kőtengerek jellemző növényzete, amit először (2001-ben) ezen a vidéken írtak le. Lombkoronaszintjének növényei: valamint különböző pionír fajok:
A cserjeszintben helyenként tömegesen nő:
A gyepszintben a páfrányok uralkodnak:
A mohaszint igen fejlett; megtalálható benne a magashegységekre jellemző hasadó tokú moha (Andreaea rupestris) is. Hársas törmeléklejtő-erdőA hársas törmeléklejtő-erdők a szubmontán bükkösök és a sziklatömberdők átmeneti zónájában alakulnak ki. Lombkoronájuk zártabb, mint a sziklatömberdőké; uralkodó fája a bükk vagy a gyertyán; cserjeszintjükben megtalálható a
Gyepszintjükben tömegesen nő:
A törmeléklejtő-erdők gombáiJellemzőek a fák gyökeréhez kötődő nagygombák:
a gombák másik csoportja a mohapárnában felhalmozódó szerves anyagokon él:
SzurdokerdőA szurdokok falain jóformán semmi más nem nő, mint:
A szurdokok falain szivárgó vízből gyakran kiválik a mész. A növények fejlődését a völgytalpon időszakosan felhalmozódó, vastag korhadéktakaró is gátolja, ezért a szurdokerdő leginkább a völgytalp és a fal keskeny átmeneti sávjában kapaszkodik meg. Lombkoronája általában kétszintes. A fölső (20–30 m magas) szint leggyakoribb fája a bükk (Fagus), az alsó szinté a hárs (Tilia) és a juhar (Acer). A cserjeszintben megjelenik a lombkoronaszintek valamennyi fája, továbbá:
A gyepszint jellemző fajai:
A köves, sekély talaj és az avar gyakori hiánya nem kedvez a gombáknak, az árnyas, párás mikroklíma viszont segíti a termőtestek növesztését. Jellemzően a talajon nő a ritka
A korhadó fákon telepszik meg:
Kibúvó sziklákon, mindig a mohapárnában terem a
TölgyesekGyertyános–tölgyesA platók és völgyaljak üde termőhelyeit foglalják el a Medves és az Ajnácskői-hegység fennsíkjain és a letörések alatti, homorú régiókban. A Karancs vidékén a túltartott vadállomány miatt károsult, erdészeti beavatkozásokkal megbolygatott maradványaik a völgyek aljára szorultak vissza. A Medves gyertyános–tölgyesei az erdészeti beavatkozások hatására többhelyütt másodlagos, gyertyán nélküli, néhol mezei juharral (Acer campestre), másutt bükkel elegyes, fokozatosan kiszáradó, mezofil tölgyesekké alakultak át. A gyertyános–tölgyes (Carpinion betuli) lombkoronája általában kétszintes, zárt. A felső lombkoronaszint legfeljebb 30 m, az alsó 15–20 m magas. A felső lombkoronaszintben szokatlanul sok a cser és a bükk. Meghatározó növényei:
kísérő fajok:
Az alsó lombkoronaszint meghatározó fája a gyertyán. Mellette előfordul:
A cserjeszintben a lombkoronaszinteknél említett fajok mellett jellemzően a mezofil erdőkben szokásos növényeket találjuk:
A gyepszint uralkodó fajai:
További, jellemző fajok:
Montán fajok:
Bolygatásra, zavarásra utaló erdei gyomok:
A gyertyános-tölgyesek gombáiA gyertyános-tölgyesekben sok a nagygomba:
Cseres-tölgyesA bazaltvidéken ez a legelterjedtebb, természetközeli erdőtársulás. Eredetileg a hegylábaktól 400–500 m-ig lehetett klímazonális, de az emberi beavatkozások hatására természetes élőhelyéről, a völgyekből-hegylábakról igencsak visszahúzódott. Korábbi élőhelyeinek java részére tájidegen akácosokat és fenyveseket ültettek. Több, fennmaradt állományába is betelepült elegyfaként az akác. A Karancson a cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) már csak a délnek néző oldalakon maradt fönn, de ott 700 m-ig felhatol. A Medves–Ajnácskői hegységben is csak a meredek, délnek néző oldalakon maradt fönn. Az erdészeti beavatkozások a magasabb részeken a gyertyán és más, üde termőhelyeket kedvelő fa- és cserjefajok irtásával az üde állományokat félszáraz tölgyesekké alakítják át. A cseres-kocsánytalan tölgyesek lombkoronája általában egyszintes; az idősebb fák 15–25 m magasak. A lombkoronaszint sok fényt átereszt. A cserjeszint gyengén vagy közepesen fejlett, a gyepszint közepesen vagy erősen zárt. A lombkoronaszintben a cserfa (Quercus cerris) dominál. További fajok:
A cserjeszintben a lombkoronaszint fajai mellett jellegzetes:
Gyakori gyepalkotó fajok:
Ritka gyepalkotó fajok:
A pannon cseres-tölgyesek visszaszoruló karakterfajai a gyepszintben:
A környezet átalakításának jeleként egyes fajok, mint például a bazaltvidéken a fehér pimpó (Potentilla alba) már nem a cseres-tölgyesekben élnek. A cseres-tölgyesek gombáiA cseres-tölgyesekben sok a nagygomba, ezek megjelenése és egyedszáma azonban sokkal változékonyabb, mint a gyertyános-tölgyesekben: egyes fajok évekig nem fejlesztenek termőtestet. Kora tavaszi gombák:
Április végétől terem:
A melegkedvelő fajok első hullámában, június végétől:
Augusztustól:
Korhadó tölgyeken:
A tölgyek törzséhez közel:
Ősszel termő nemzetségek:
Ritkán, de a felszínen is előfordul:
Molyhos tölgyesA területen a molyhos tölgyerdők többnyire viszonylag nyíltak, bokorerdőszerűek; a zártabb, magasabb lombkoronájú típus ritkább. 1. A zárt molyhos tölgyes, avagy melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescentis) lombkoronája is viszonylag alacsony (12 m) körüli. Tömegesen előforduló fafajai:
Elegyfaként, szálanként jelenik meg:
A közepesen fejlett cserjeszintben a lombkoronaszint fajai mellett gyakori még:
A gyepszint a nyár elején igen fejlett. Benne tömeges:
Csak egyes helyeken jelenik meg:
A Karancson sok a jajrózsa (Rosa spinosissima). 2. A bokorerdő jellegű molyhos tölgyes változatos alapkőzeteken (főleg andeziteken és törmelékes üledékeken) megtalálható; a meszes, oligocén homokkövön növő típusában sok a homokpusztákon megszokott növényfaj, ezért ezt egyes szerzők önálló társulásnak (Epipactio microphyllae–Quercetum pubescentis) írták le. A bokorerdő jellegű molyhos tölgyesek többnyire a délnek néző, meredek oldalakon nőnek. Lombkoronaszintjük alacsony (5–9 m) és meglehetősen nyitott. Cserjeszintjük a talajtakaró vastagságának függvényében lehet közepesen fejlett, de sziklás talajon akár teljesen hiányozhat is. A lombkoronaszint két, uralkodó faja a molyhos tölgy és a csertölgy. Jellegzetes, de ritkább fajok:
A lombkoronaszint gyakori félparazitája a sárga fagyöngy (). A cserjeszint állandó faja:
A cserjeszint ritkább fajai:
A fajgazdag gyepszint ritka, védett elemei:
A gyepszint jellemző fajai:
és számos orchidea (Epipactis spp., Orchis spp., Cephalanthera spp., Platanthera bifolia, Neottia nidus-avis): A molyhos tölgyesek gombáiAz erdőtípus száraz és nyitott jellege miatt kevés benne a nagygomba. Jellemző fajok:
Sziklai sztyepperdőAz Északi-középhegységben meglehetősen gyakori sziklai sztyepperdő (Tilio-Fraxinetum excelsioris) e tájegységen csak a Salgó sziklás, meglehetősen meredek lejtőjén, 500–600 m magasan, a szubmontán bükkös, illetve a gyertyános–tölgyes zónában jelenik meg. Az egyéb bazaltkibúváson más, gyakorta cserjés társulások helyettesítik. A Salgón a sziklai sztyepperdő lombkoronája meglehetősen gyengén zár; magassága legfeljebb 15 m, a fák csúcsa gyakran szárad. Uralkodó fafajai a
de gyakori még a
A cserjeszint gyengén-közepesen fejlett, de meglehetősen fajgazdag. Jellemző fajai:
Mészkerülő tölgyesA mészkerülő tölgyeseknek két típusa is előfordul a területen. 1. A zártabb és magasabb lombkoronájú típus (Deschampsio flexuosae-Quercetum sessiflorae) leggyakrabban a nyugatnak néző oldalakon és völgyekben fordulnak elő, de magasabb helyzetben (600–700 m) egyes lankásabb, délnek lejtő oldalakon, illetve árnyasabb völgyekben is megtalálhatjuk őket. E típus átmenete a kisavanyodó talajokon növő kocsánytalan tölgyesek felé folyamatos. A lombkoronaszint uralkodó faja a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Mellette előfordul:
Cserjeszintje jóformán nincs, gyepszintje többnyire lazán záródik. Fontosabb fűfélék:
2. A másik típus az előbbinél zordabb körülmények között előforduló rekettyés tölgyes (Genisto pilosae-Quercetum) csak a Karancson található meg – többnyire homokkövön, a délnek néző, meredek lejtőkön egészen azok tetejéig (bár 600–700 m között már igen fajszegények). Lombkoronája a másik típusénál nyíltabb, alacsonyabb, egyszintes. A kocsánytalan tölgy mellett megjelenik benne:
A senyvedő fákon könnyen megtelepszik a félélősködő sárga fagyöngy (Loranthus europaeus), E változat cserjeszintje is rendkívül csökevényes. A gyepszintben tömeges fajok:
A gyepszintben gyakori még:
További, jellemző fajok a gyepszintben:
Az erdő egykori kiélésére emlékeztet:
Mohaszintje gyengén vagy közepesen fejlett. Jellemző nagygombái:
ÉgeresekPatakparti égerligetek eredetileg a szurdokvölgyek alsó-középső szakaszán nőttek, gyertyános–tölgyesekkel váltakozva. A bolygatás hatására fajösszetételük jelentősen átalakult; a természetközeli állapotú égeresek 300 m fölé szorultak vissza. A Medves-Ajnácskői hegység 515 m fölött is megtalálható égereseinek (Aegopodio-Alnetum) lomboronája általában kétszintű. A felső (20–30 m) szint igen változó mértékben (25–90%) zárt; az alsó szint többnyire gyengén fejlett. A fölső szint uralkodó növényei:
Az alsó lombkoronaszint fái:
A cserjeszint gyengén-közepesen fejlett. A lombkoronaszintek fajai mellett gyakori benne:
A gyepszint különösen kora tavasszal fejlett:
A gyepszint fajai az év második felében:
A gyepszint kiegészítő fajai a bazaltvidéken:
Az égeresek gombáiGyökérkapcsolt gombák:
CserjetársulásokSziklai cserjésekSziklai cserjések ott vannak, ahol a sziklai gyöngyvessző (Spiranthes aestivalis) nő – meredek, sziklás lejtőkön, egy termőhely kivételével bazalton, gyakran pannon madárbirssel (Cotoneaster matrensis) elegyest. Gyakori még a gyepűrózsa (Rosa canina) és a bibircses kecskerágó (Euonymus europeus). Ritkább fajok:
A gyepszint borítása több tényező függvénye. Uralkodó fajai:
ugyanazok, mint amik a sziklahasadékokban is nőnek. További, jellemző fajok:
A Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides) csak a Salgó hegyen nő. A mohaszint az északi oldalakon fejlettebb, mint a délnek nézőkön. A leggyakoribb mohafajok:
a leggyakoribb zuzmó a kutyazuzmó (Peltigera canina). LegelőcserjésekA kistájon korábban általános kültéri állattartás egyre inkább visszaszorul, a szukcesszió első lépéseként az egykori legelők fokozatosan cserjésednek. Jellegzetes, pionír cserjefajok:
és persze a környező erdők fáinak csemetéi. Ritkább fajok:
A legelőcserjések gyepszintje a cserjés zártságától, a lejtés irányától és a talaj jellegétől függően igen változatos; benne a kaszálók és legelők fejezetekben felsorolt fajok uralkodnak. A legelőcserjések gombái
Vízi, vízközeli növényzetA Karancs–Medves vidékén a kimondottan vízi (hidro- és higrofil) növényzet meglehetősen ritka. A szukcessziós sor a nyílt vízi hínártársulásoktól a mocsári növényzet társulásain át jut el a nedvességkedvelő rétekhez. HínárnövényzetA hínártársulások fő típusai:
1. A rögzült hínarasok összetettebb struktúrájú, fajgazdagabb társulásai a víztározók mélyebb vizeiben fordulnak elő:
A harmaci és a Gortva-tavi víztározó ritka növénytársulása kopasz víziboglárkás (Ranunculetum rionii). A Gortva-patak medrének egy szakaszán Ajnácskőtől nem messze a mocsárhúr (Callitriche palustris) uralkodik el. 2. A felszíni lebegőhínarasok sekélyebb, leginkább (többnyire gödrökben kialakuló) időszakos vizek felszínét foglalják el. Egyes időszakos tocsogókra, valamint Ajnácskőtől nem messze a Gortva menti mélyedésekre a rence-békalencsehínártársulás (Lemno–Utricularietum vulgaris) jellemző. Almágy, Harmac és Gömörpéterfalva mellett az apró békalencsés társulás (Lemnetum minoris) fejlődött ki. 3. A legritkább nyíltvízi társulás a csillárkagyepeké, mivel a csillárkamoszatokat a vegetációs időszakban rendszerint elnyomják a versenyképesebb vízi és mocsári társulások. Így például a tajti víztározó parti övében 2003-ban még tömeges Chara globularis 2006-ra teljesen eltűnt. A korláti bazaltbánya felhagyott gödreiben 1995-ben jelent meg tömegesen a leggyakoribb csillárkafaj, a Chara tomentosa. A 2000-es évek vége felé Karancsberény környékén találunk csillárkamoszatgyepeket. Különböző társulások ritka vízinövényeipajzsos víziboglárka (Ranunculus peltatus)
ForrásgyepA források alatt, a völgyfőkben gyakoriak a kisebb-nagyobb mésztufagátak; a kimondottan vízkedvelő növényekkel jellemezhető, két-három szintes, de általában 1 m-nél alacsonyabb forrásgyep (Caricion remotae) gyakran ezeken fejlődik ki. A sekély víz felszínén szőnyeget alkotó növények:
A gyepszintben tömeges lehet a magaskórósokban és patakparti nádasokban is gyakori erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). Ritkább fajok:
Partmenti nádasokA patakmenti nádasok (Gycerio-Sparganion) többségének fajösszetételét jelentősen befolyásolta az emberi beavatkozás (a meder kotrása, a kaszálás stb.), a külterjes gazdálkodás csökkenése óta azonban ezek élőhelyek az áradások és egyéb, kedvező természeti adottságaik jóvoltából gyorsan regenerálódnak. A társulás jellemzően többszintes; a fölső szintje 1–2 m magas. Fontosabb kétszikűek:
Fontosabb egyszikű:
Gyorsan folyó, köves vagy kavicsos medrű vizekben:
Sekély vízben tömeges lehet:
A lassú, eliszaposodott vizek és a víztározók parti-partmenti társulása a virágkákás (Butomo-Alismatetum plantaginis-aquaticae); a tocsogóké és a kisebb, gyakran kiszáradó állóvizeké a csetkákás (Eleocharitetum palustris) – ez az élőhely jellegéből adódóan mindig kis foltokon jelenik meg. E társulások ritka és veszélyeztetett fajait:
a tájegység szlovákiai részéről írták le. A forrásgyepek és a patakmenti nádasok gombáiA korhadó leveleken:
Mocsári növényzetA vízi növénytársulásoknál nagyobb területet borítanak a mocsáriak:
NádasokA területen igen sokféle part menti nádas (Phragmition communis) társulás nő. Gyepszintjük általában magas (1–3 m), de igen fajszegény. Leggyakoribb fajtájuk a széleslevelű gyékényes (Typhenum latifoliae), a legritkább a rizsgyékényes (Typhenum laxmannii). A békabuzogányos Sparganietum erecti helyenként a szabályozott, iszapos patakmedreket is benőheti. További nádas társulások:
MagassásosokA magassásosok szerkezete meglehetősen egyszerű. Gyepszintjük 1–2 m magas; fajkészletük igen hasonló a magaskórós és part menti nádas társulásokéhoz. Leggyakoribb kísérő fajaik:
A 2000-es években megjelent néhány, Magyarországon védett magaskórófaj is, mint például:
Egyéves mocsári társulások1. A különböző farkasfogtársulások (Bidention tripartitae) bolygatás hatására alakulnak ki:
Gyakoribb fajtáik:
E társulások jellegzetes növényei:
2. A törpekákás iszaptársulások (Isoëto-Nanojuncetea) többnyire egynyári fajai sekély vízben kezdenek növekedni, és annak kiszáradása után fejlődnek ki. E társulások jellemző fajai:
ritkaságnak számít az iszaprojt (Limosella aquatica). A mocsári társulások gombáiA magassásosok zsombékjai között nő:
Patak menti magaskórósokA kisebb vízfolyások magaskórósai (Filipendulo-Petasition és Calthion) a patakmenti erdők kiirtása után a legeltetés hatására alakultak ki a völgytalpakon, ritkábban a vizenyős erdőszéleken. Ezeknek az embernyi magas, többszintes társulásoknak az uralkodó fajai:
Jellegzetes kísérő fajaik:
A szélesebb, naposabb részeken válhat uralkodóvá az erdei káka (Scirpus syvaticus). Ezt a partmenti nádasokra (is) jellemző fajok:
kísérik. A fajgazdag állományok mára erősen megritkultak. A patak menti magaskórósok gombáiA tápanyagdús, nedves talajon nő:
A fűzfák gyökereihez kötődik:
A korhadó fatörzseken él:
A lehullott, korhadó ágakon helyenként tömegesen terem a porcos csészegomba (Ascocoryne sarcoides). Rétek, legelőkKaszálókAz állattartáshoz takarmányt és almot biztosító kaszálókat (Molinio-Arrhenatheretea) általában a dús, úgynevezett édes füvet termő réteken alakították ki, de mivel ilyen viszonylag kevés volt, szükség idején a félszáraz oldalakról is gyűjtöttek szénát. Ínség idején alomnak a „savanyú füveknek” nevezett sásokat is kaszálták. Gyakran okozott nagy gondot, hogy a nagy esők után lezúduló víz- és sártömeg eliszaposította a jó füvet adó réteket. A tájegység három fő kaszálótípusa:
1. A mocsárrétek az égerligetek és keményfaligetek helyén alakultak ki; hóolvadás idején és nagyobb esők után gyakran elöntötte őket a víz. Növényzetük az üde típussal közös elemei:
A többszintes gyepszint fölső szintjének jellemző fajai:
A második gyepszint jellemző fajai:
Az alsóbb szintekben nő:
egyes lápréti fajok:
Fentieken kívül a Medves fennsíkján gyepalkotó faj az egyébként a tiszántúli szikesekre jellemző hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) is. 2. Az üde kaszálóréteknek nemcsak fajkészlete, de szerkezete is hasonló a mocsárrétekéhez. Jellemző, gyakoribb növényfajok:
Szintén sajátos, de jóval ritkább:
A legelőkkel közös fajok:
3. A félszáraz kaszálók két, tömegesen megjelenő faja:
foltokban jelenik meg az élesmosófű (Chrysopogon gryllus). A bolygatott állományokra jellemző fajok:
Fontosabb szórványfajok:
LegelőkA hagyományos mezőgazdaság részeként a külterjes állattartás alaposan átalakította a táj növényzetét: e folyamat eredményeként alakultak ki a legelők, majd a felhagyása utáni szukcesszió eredményei a fentebb ismertetett legelőcserjések. A termőhelyi adottságok függvényében változatos gyeptípusok alakultak ki: 1. A szárazabb, naposabb helyeken (az egykori száraz, nyílt tölgyesek és lejtősztyeppek helyén) a sodrott, szálas levelű füvek:
szaporodtak el. 2. Az egykori cseres-tölgyesek helyén főleg a széles levelű füvek:
uralkodtak el. 3. a félüde–üde élőhelyeken (az egykori cseres-tölgyesek, gyertyános-tölgyesek, bükkösök helyén) szintén szélesebb levelű, de a kiszáradást kevésbé tűrő fajok:
nőnek. Ahogy ezek a rétek cserjésednek, eltűnik róluk a korábban gyakori háromfogfű (Sieglingia decumbens) és szőrfű (Nardus stricta). 4. A nedvesebb élőhelyeken (a keményfaligetek és égeresek helyén főleg a
és közöttük ugyancsak tömegesen jelenik meg a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa). További, a legelőkön gyakori növények:
valamint az
Mindig legeltetésre utaló fajok:
Ritka, védett, a kaszálórétekkel közös fajok:
A kaszálók és legelők gombáiA kaszálók magas füvében él:
Az alacsonyabb gyepet kedveli a fehér nedűgomba (Hygrocybe virginea) és több döggomba (Entoloma spp.)is. A legelők erősen trágyás gyepe kedvez többféle csiperkének (Agaricus spp.); a leggyakoribb ezek közül március végétől késő őszig a mezei csiperke (Agaricus campestris). A füvek gyökereihez kapcsolódik a mezei szegfűgomba (Marasmius oreades), illetve (savanyúbb talajon) a barnatönkű fokhagymagomba (Marasmius scorodonius). A friss, szikkadó trágyadarabokon tűnik fel a hófehér tintagomba (Coprinopsis nivea). A kis, fehér tölcsérgombák (Clitocybe) közül súlyosan mérgező a mezei tölcsérgomba (Clitocybe rivulosa). LejtősztyeppekA tájegységen kevés a lejtősztyepprét (Festucetalia valesiacae); azok is kis foltokban, mozaikosan, a sziklai cserjésekkel, sziklai sztyepperdőkkel, molyhos tölgyesekkel és dzilikát sziklaerdőkkel összefogazódva jelennek meg. feltételezhető, hogy legalább részben a legeltetés hatására, a xerofil tölgyesek helyén fejlődtek ki. Gyepszintjük többszintes; borítottsága > 70%. Gyepalkotó fajai:
További, jellemző fajok:
A kései perje (Cleistogenes serotina) főleg a vad zavarta helyeken tűnik fel. Ritka fajok:
A szélsőséges sztyepp jellegre utaló, geofiton fajok:
A helyenként feltűnő cserjék közül legjelentősebb a Gizella-rózsa (Rosa elliptica). A mohaszintben feltűnnek a sziklagyepekre jellemző májmohák:
A lejtősztyeppek gombáiAz alacsony sűrű gyepben tavasszal jelenik meg:
Nyár elejétől jellemzőek az apró őzlábgombák:
Ősszel, savanyú talajon terem több nedűgomba, mint például a sáfrányos nedűgomba (Hygrocybe persistens) és az élénkszínű nyirokgomba (Hygrocybe pratensis), Sziklagyepek vulkáni kőzeteken1. A bazaltvidéken az erózió mintegy 10 km hosszan alakított ki rendkívül meredek (60–90°-ban dőlő) lejtőket, illetve falakat. Az átlagos falmagasság 10 m körüli. A meredeken lejtő, sziklás térszínt sziklahasadékgyepek (Asplenio septentrionalis–Festucion pallentis) növik be. A gyér növénytakaró leggyakoribb fajai:
Szórványosan fordul elő:
Néhány várrom (somoskői vár, sőregi Bagolyvár) körül a sziklai csenkeszt a deres csenkesz (Festuca pallens) helyettesíti. A mohaszint főleg az északnak néző falakon fejlett. Jellemző fajai:
A hasadékgyepekben rendszeresen feltűnnek mészkerülő lejtősztyepprétek jellemző fajai is, de ezeknél sokkal jellemzőbbek különböző cserje- és félcserjefajok:
magoncai, azaz a hasadékgyepek sokkal közelibb kapcsolatban vannak a sziklai cserjésekkel, mint a zárt gyepekkel. 2. Az árnyasabb törmeléklejtőkön, természetes és mesterséges sziklaletöréseken előszeretettel telepszenek meg a párás, hűs levegőt kedvelő növények. Ebben a szilikátsziklabevonat-társulásban (Asplenieta trichomanis) a dús mohaszintből emelkedik ki:
A sziklafalakon, törmeléklejtőkön gyér cserjeszint is kialakulhat az alábbi növényekből:
Sziklagyepek homokkövönA mésszel cementált homokkő sziklavegetációja igen érdekes: jobban hasonlít a mészköveken és az alföldi meszes homokokon megszokott nyílt, évelő gyepekhez (Festuco-Brometea), mint a szilikátos kőzeteken megszokott vegetációhoz. Ezek a gyepek főleg a délnek–délnyugatnak néző domboldalak ligocén homokkőpadjain az Ipoly és a Sajó között a Heves-Borsodi-dombságon végig általánosak. Uralkodó fűféléje a deres csenkesz (Festuca pallens); mellette tömeges még:
További, jellegzetes fajok:
Ritkább fajok:
A mohaszintben (mint általában a száraz, gyorsan felmelegedő sziklafalakon) főleg a zuzmók tűnnek fel. Jellemző fajaik:
A sziklafalak tövében, a homoklejtőkön zárt gyepek, lejtősztyeppek alakultak ki. Ezek gyepszintjében a föntebb megszokott fajok mellett erőteljesen megjelenik:
Ritkábban feltűnő, alföldi jellegű fajok:
Kora tavasszal jellegzetes:
A sziklagyepek gombáiA sziklagyepekben, sziklabevonat-társulásokban legfeljebb egyes apró testű gombák élnek meg:
Gyomnövényzet és kultúrnövényzetAkácosokAz akácot (Robinia pseudo-acacia) a 18. században kezdték betelepíteni Amerikából – eleinte a kopárok fásítására és bányafának, később inkább már méhlegelőnek, és így kiterjedt, zárt állományai (Cultura Robiniae) alakultak ki. Ez a rendkívül igénytelen fa szinte bármilyen erdő helyén felnő, de leginkább a zárt tölgyesek helyén érzi jól magát. Agresszív terjeszkedése a térség legkomolyabb környezeti problémája: két-három végvágás elég ahhoz, hogy az egykori lomblevelű erdők helyén tiszta akácosok (Robinieta) cseperedjenek fel. Ezzel erőteljesen átalakulnak a fényviszonyok, drasztikusan csökken az aljnövényzetben a fajok száma – eközben elszaporodnak a nitrogénigényes erdei gyomok és az olyan, tájidegen özöngyomok, mint például a kanadai aranyvessző (Solidago canadensis). Ma már 300 m-es tengerszint feletti magassága alatt gyakorlatilag valamennyi erdő (a fenyvesek és az elhanyagolható kiterjedésű vízparti égeresek és füzesek kivételével) akáccal fertőzött. Állományaiban gyakran a lombkoronáig felkúszik a komló (Humulus lupulus) és az erdei iszalag (Clematis vitalba). A cserjeszint jellemző faja a fekete bodza (Sambucus nigra). A gyepszintben tömeges fajok:
Az üdébb termőhelyeken jól érzi magát néhány páfrányfaj is:
Az akácosok gombáiAz akácosok nitrogéngazdag talaja, amit lassan korhadó avartakaró borít, számos nagygombának kedvez. Igazi hungarikum az akác pikkelyespereszke (Floccularia rickenii), aminek másfajta élőhelye jóformán nincs is. Jóval ritkábban, de a nyárasokban is megjelenik a rózsás cölöppereszke (Leucopaxillus rhodoleucus). Jellemzőek a csillaggombák:
Igazán nagyra az akácosban tud nőni a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera), és az óriáspöfeteg (Langermannia gigantea) sem ritka. Tűlevelű erdőkA kultúerdők másik nagy csoportja a fenyveseké (Cultura Pini) – feltételezik, hogy a tájegység eredeti növénytakarójában tűlevelűek legföljebb szálanként fordultak elő; a nyitvatermők egyetlen, valóban őshonos faja a közönséges boróka (Juniperus communis). A leggyakrabban ültetett fenyőfajok:
Ritkábban fordul elő:
Ezek közül az első négy faj természetesen újul, sőt, még terjeszkedik is. A fenyvek alatt kevés a naény és savanyú a talaj, ezért az alnövényzet hiányzik vagy csak néhány fajból áll. Az efféle, extrém körülményeket kedvelő fjok:
közül hazánkban több védett. Az üdébb állományokban is az erdők szélén is megtelepszik több ritka faj, mint például:
A fenyvesek gombáiA fenyvesekben többnyire gyökérkapcsolt, kimondottan erre a környezetre jellemző gombákat találunk, és egyesek már tavasszal megjelennek. A kéttűs fenyők alatt terem a barna gyűrűstinóru (Suillus luteus). Ugyancsak tavasszal jelenik meg, de az első fagyokig kitart a szemcsésnyelű fenyőtinóru (Suillus granulatus). Tavaszi faj még a enyhe tobozfülőke (Strobilurus stephanocystis) – mint neve is mutatja, ez a korhadó tobozokon él. Hasonlóképp tobozokon, de ősszel terem a derestönkű fenyőfülőke (Baeospora myosura). Nyári-Őszi fajok:
Ősszel bújnak elő a zöldülőtejű tejelőgombák (Lactarius spp.), amelyek közül legjelentősebb az ízletes rizike (Lactarius deliciosus). További, őszi gombák:
VágásnövényzetA tarvágás, lékvágás, illetve egyéb véghasználat után az erdő helyén a természetes okok (széldöntés, hónyomás, földcsuszamlás stb.) hatására kialakuló erdei lékek vegetációjához (Epilobetia angustifolii) igen hasonló növényzet telepszik meg. Az árnyas, üde erdők jellemző vágásnövényei:
Bükkösök helyén gyakran tűnik fel:
A pionír fafajokat:
a felcseperedő klimaxfajok előbb-utóbb elnyomják. A félüde termőhelyekre jellemző:
A száraz termőhelyek jellegzetes, gyakori vágásnövényei:
A vágásnövényzet gombái A sok szerves anyagot tartalmazó talajt kedveli:
Romterületek növényeiRomterületeknek azokat a mesterségesen kialakított felületeket (szemétdombok stb.) nevezzük, amelyeken a szukcesszió még csak első fázisában, a rövid életű, sok magot érlelő pionír fajok betelepülésénél tart – ha az ilyen felületeket nem bolygatják tovább, ezeket hamarosan kiszorítják a két- és többnyári fajok. A romterületek életlehetőségeihez már az emberi történelem hajnalán számos növény alkalmazkodott, mint például:
További, gyakori egyéves fajok:
A két- és többéves fajok közül jellegzetesen romtalajokon jelenik meg:
A romterületek gombái:
Szántóterületek növényeiSalgótarján és Fülek környékén a 20. század közepéig folyt nagyobb területen szántóföldi növénytermesztés, és jelentősen átalakította a táj képét. A szántóföldeken fejlődő gyomnövényzetben (Violenea arvensis) egyaránt jelen vannak a növénytermesztés kezdete óta ahhoz alkalmazkodott, ún. archeofiton fajok és azok (neofiton fajok), amelyek Amerikából kerültek át kontinensünkre. Az iparszerű földművelés kezdete előtt különösen a szántók szélén nőtt sokféle gyom; azóta ezek az elhanyagoltabb, illetve kisebb parcellák szegélyeire szorultak vissza. Jellemző szántóföldi gyomok:
Savanyú talajon, szórványosan jelenik meg:
Kapás kultúrákban (kukorica, napraforgó) gyakori fajok:
Ugyanezen táblákban, de csak szórványosan jelenik meg:
A vegyszerek hatására egyes fajok:
már teljesen kiszorultak a szántóföldekről a mezsgyékre, illetve az eredeti, mediterrán termőhelyükre hasonlító, bolygatott száraz gyepekbe:
Egyes, az alföldi, laza talajú kapás kultúrákra jellemző fajok:
a településeken az utak kőburkolatainak repedéseiben, valamint a vasúti sínek mentén terjednek. A belvizes szántókon mindmáig fennmaradt fajok:
Az 1980-as évek végén jelent meg a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), A szántóterületek gombái A szántókon gyakori nagygombák:
Erősen trágyás talajon tavasztól őszig tömegesen nő a ráncos tintagomba (Coprinopsis atramentaria). Gyümölcsösök és szőlőkA gyümölcsösök növényzete alkalmazkodott ahhoz, hogy a fák alatt évente egyszer-kétszer lekaszálják a füvet, ezért az aljnövényzetben többnyire a kaszáló, illetve legelők fajait találjuk meg. A szőlőkre a szántóterületek növényeihez hasonlóan a kapálást tűrő fajok jellemzőek, mint például:
A hagyományosan művelt szőlőkben továbbélnek egyes ritka védett növényfajok:
A gyümölcsösök és szőlők gombái:
A taplók közül a
inkább az idősebb ültetvényeket pusztítja. Útszéli, taposott gyomnövényzetA taposott gyomnövényzet leginkább az állatok ivóhelyeihez vezető csapásokon és a településekhez közel, a gyalogutakon alakul ki, és a taposás roncsoló hatásához leginkább alkalmazkodott fajokból áll:
Sajátos életközösségek alakulnak ki a vasutak töltésein. Ezekben a taposást tűrő fajok mellett megjelenik számos egyéb növény is:
Források
|
Portal di Ensiklopedia Dunia
