1987-ben, (az 1988-ban 11. tagként beválasztott Élő Árpád előtt) tizedikként választották be a US Chess Hall of Fame, és az elsők között, 2001-ben a World Chess Hall of Fame tagjai közé.[6]
Életrajza és sakkpályafutása
Prága zsidó gettójában született. A tizenhárom testvér közül ő volt a kilencedik, mégis legkisebb gyermekként tartják számon, mivel az utána születettek korán meghaltak. Apja vasárus volt. Wilhelm 12 évesen tanult meg sakkozni.[7] Komolyan huszonéves korában kezdett el játszani, miután Bécsbe ment matematikát tanulni.[7] Első sakktornáját 1861-ben nyerte Bécsben[8] és ezután Ausztria képviseletében a következő évben elküldték a londoni sakktornára. Itt csak hatodik lett,[9] de a verseny győztesét, Adolf Anderssent lenyűgözte Steinitz játéka.
Ebben az időszakban több párosmérkőzést játszik, melyek közül kiemelkedik Adolf Anderssen elleni 1866-os győzelme,[10] mely után a világ legjobb sakkozójának nevezik. Ezt követően elindult a kor legnagyobb versenyein, amelyeken az élmezőnyben végzett. Több párosmérkőzést játszott az akkor legerősebbnek tartott játékosokkal (Bird, Blackburne, Fraser, Zukertort, Winawer), amely mérkőzések egyikén sem szenvedett vereséget.
Eleinte a játékstílusa megegyezett a kortársaiéval, azaz agresszív volt, sok áldozattal. 1873-ban kilenc évre visszavonul a gyakorlati játéktól — ez a kilenc év azonban mégis életpályájának legfontosabb szakasza, és a sakkozás fejlődésében is forradalmi jelentőségű. Ebben az időszakban vezette a The Field című angol lap sakkrovatát és az itt közölt mélyenszántó játszmaelemzéseiben kezdte kifejteni új nézeteit és elveit, melyek később a modern sakkjáték alapelveivé váltak.[11] Új pozíciós stílust vezetett be: a győzelemhez nem kell feltétlenül mindent elsöprő támadást indítani a király ellen. Az általa megfogalmazott sakkszemlélet: óvakodjunk a gyengeségek vállalásától saját állásunkban, ugyanakkor próbáljunk gyengeségeket felidézni az ellenfél állásában. E kettős cél elérése teremti meg az alapot a sikeres támadáshoz. Steinitz hirdette először a fejlődési előny, a centrum fölötti uralom, a nyitott vonalak elfoglalásának fontosságát. A gyors támadás helyett a körültekintő átcsoportosításokat, lavírozásokat ajánlotta, amellyel a magunk javára billenthetjük az állás egyensúlyát. Ezzel Steinitz megteremtette a modern sakkstratégiának máig érvényes törvényszerűségeit.[12]
Jellegzetes karakter volt: alig 150 centiméter, sánta, idősebb korában pedig még az artritisz is kínozta, éles nyelve volt és mindenkivel összeveszett. A londoni sakk-körökkel egy idő után annyira megromlott a kapcsolata, hogy 1883-ban még a kontinenst is elhagyta és New Yorkba költözött.
Az 1886-os Johannes Zukertort elleni mérkőzését, amelyen 10–5-re győzött, hivatalosan is világbajnokságnak nyilvánították, így ő lett a sakk történetének első hivatalos világbajnoka. Címét nyolc évig őrizte, mely időszak alatt háromszor kísérelték meg elhódítani tőle, két ízben Mihail Csigorinnal szemben (1889-ben és 1892-ben, mindkétszer Havannában), illetve közben 1891-ben New Yorkban a magyar születésű Gunsberg Izidor ellen is megvédte címét, amelyet 1894-ben az Emanuel Lasker elleni mérkőzésen vesztette el. Versenyeredményei 1896-tól kezdtek el romlani. Az 1897-ben rendezett visszavágón sem sikerült nyernie. Ezt követően játékereje gyorsan hanyatlásnak indult, majd nem sokkal később egy ideggyógyintézetben meghalt. Egyes szerzők szerint az utolsó éveiben elszenvedett idegösszeomlásait az okozta, hogy szifilisze volt.
Játékereje
A chessmetrics.com historikus pontszámítása szerint már 1862-ben a világranglista 6. helyén állt, és élete végéig az első tíz között volt található. Eközben 1866. szeptember és 1890. május között 173 hónapban állt a ranglista élén. Legmagasabb értékszáma 2826 volt, amelyet 1876. áprilisban ért el. Legjobb teljesítményértékét, 2829-et 1876-ban a Blackburne elleni párosmérkőzésen elért 7–0-s győzelmével érte el.[13]
Adolf Anderssen, Louis Paulsen, John Owen, George Alcock MacDonnell és Serafino Dubois.[9][14] Ezen a versenyen a döntetleneket nem vették figyelembe. Steinitz nyerte a legszebb játszma díját az Augustus Mongredien elleni győzelméért.[15]
Steinitz győzelmei: Cecil Valentine De Vere (2-1), MacDonnell (2-0), Mocatta (2-0) – gyalog- és lépéselőny adása mellett; S. Green (2-0) – gyalog és két lépéselőny adása mellett.[17]
Holtversenyben J.C. Fraserrel. Steinitz győzelmei: MacDonnell (1-0), Keating (1-0) – Steinitz huszárelőnyadása mellett, és Scott (1-0) – Steinitz huszárelőny adása mellett.[18]
1867
Dundee
2
7/9
Neumann (7½/9) mögött; a vert mezőnyben MacDonnell, De Vere, Joseph Henry Blackburne, Robertson, J.C. Fraser, G.B. Fraser, Hamel and Spens.[19]
1867
Paris
3
(+18 −3 =3)
A döntetleneket nem vették figyelembe. Steinitz harmadik Kolisch Ignác (+20 −2 =2) és Szymon Winawer (+19 −4 =1) mögött; a vert mezőnyben Gustav Neumann, De Vere, Jules Arnous de Rivière, Hieronim Czarnowski, Celso Golmayo Zúpide, Samuel Rosenthal, Sam Loyd, D'Andre, Martin Severin From, és Eugène Rousseau.[20]
1870
Baden-Baden
2
12½/18
Adolf Anderssen (13/18) mögött; a vert mezőnyben Neumann, Blackburne, Louis Paulsen, De Vere, Szymon Winawer, Rosenthal and Johannes von Minckwitz.[21]
Holtversenyben Blackburnenel (10/11: 22½/30) és a rájátszást 2–0-ra nyerte; mögötte Adolf Anderssen (8½/11: 19/30), Rosenthal (7½/11: 17/28), Louis Paulsen, Henry Edward Bird, Heral, Max Fleissig, Philipp Meitner, Adolf Schwarz, Oscar Gelbfuhs és Karl Pitschel.[23] A verseny eredményeit teljesen egyedi módon határozták meg. Minden versenyző mindenkivel 3 játszmából álló minimeccset vívott, ahol a mérkőzés győztese kapott 1 pontot, döntetlen esetén fél pontot kaptak. A kettőspont (:) előtti számok a mérkőzéseken elért pontokat, míg a mögötte álló számok a nyert játszmák és az összes játszott játszmák számát jelzi.
1882
Bécs
1–2
24/34
Holtversenyben Winawerrel; mögötte Mason (23/34), Zukertort (22½/34), Mackenzie, Blackburne, Berthold Englisch, Paulsen and mások, köztük Csigorin és Bird.[24]
1883
London
2
19/26
Zukertort (22/26) mögött; a vert mezőnyben Blackburne (16½/24), Csigorin (16/24), Englisch (15½/24), Mackenzie (15½/24), Mason (15½/24), Rosenthal, Winawer, Bird és mások.[25]
Emanuel Lasker (11½/18) mögött; megelőzve Pillsburyt (8/18) és Csigorint (7/18). A világ négy éljátékosa játszott egymással hatfordulós körmérkőzést.[28]
↑See, e.g., Lasker, Emanuel. Lasker's Manual of Chess, 2d ed., New York: David McKay Co., 187. o. (1947)
↑Wilhelm (William) Steinitz (angol nyelven). World Chess Hall of Fame. [2015. szeptember 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 6.)
↑ abSchoenberg, Harold C.. Grandmasters of Chess, Rev., New York: W.W. Norton & Co., 99. o. (1981)