|
Olaszország kultúrája
Olaszországot kulturális szempontból kiemelkedőnek tekintik.[1] Itália volt az egyik fő szülőhelye a nyugati civilizációnak és olyan nemzetközi jelentőségű jelenségeknek, mint például a Magna Graecia, a Római Birodalom, a római katolikus egyház, a román stílus vagy a reneszánsz, a tudományos forradalom,[2] a barokk és a neoklasszicizmus, továbbá fontos szerepet töltött be a modern kori európai integrációban. A nemzet a története során számos kiemelkedő embert adott a világnak.  Oktatási rendszer
Kulturális intézmények és rendezvények Nagyobb múzeumok
Nagyobb rendezvények
Kulturális világörökségItáliának mindig nagy befolyása volt a világ kulturájára. Ezt elismerve az UNESCO kulturális világörökséggé nyilvánította a következő helyszíneket:  .JPG)  
MűvészetekAz Appennini-félsziget az ókortól kezdődően a művészetek hazája, a római, ókeresztény és bizánci művészetek talaján fejlődött a szűkebb értelemben vett olasz művészet a 12. század óta. Jellegzetessége a regionális tagoltság, amely egyúttal rendkívül színes, sokoldalú és mégis egységes kultúrát teremtett. Építészet A korai román korszak még merít a bizánci kultúrából, különösen a templomépítészet terén. Az érett román stílus tipikus építményeit az északi területeken fedezhetjük fel (például San Zeno Maggiore Verona, ferrarai dóm). A déli vidékeken még befolyásolja az építkezéseket a bizánci és az arab hatás (palermói dóm). Észak-Itáliában, amely a román építészet egyik főfészke volt, az antik mintákat fölkaroló törekvések csak szórványosak. Rómában és Toszkána városaiban viszont a középkori mesterek annál sűrűbben és sok öntudatossággal merítenek az antik művészetből.[3] Róma 12. századbeli bazilikáiban antik szabású vízszintes gerendázat köti össze az oszlopokat, így az 1140-1198 között épült Santa Maria in Trastevere hajójában, s a San Lorenzo fuori le mura mintegy 20 évvel későbbi előcsarnokában.[3] Antik szellem hatja át az ugyanezen időben működő Cosmati-k római alkotásait is, mint aminő a Laterán keresztfolyosója, mely távol minden szolgai utánzástól, nemes arányaival, színes kövekből összerótt ékítményei szelíd pompájával, s részletei szép és tiszta formájával az előbbi épületekhez hasonlóan oly hatást gyakorol, mintha az antik római építészetfejlődésének újabb fokát képviselné.[3] Az itáliai gótikában a késő román és a kora reneszánsz elemek vegyülnek, ekkor épült a firenzei Santa Croce, a milánói dóm. Különleges ötvözete a gótikának a velencei, amely keleties elemeket sorakoztat fel (Dózsepalota, Ca’ d’Oro). A 16. század elejétől bontakozik ki a reneszánsz, építészetének első központja Firenze, kiválósága Filippo Brunelleschi (1377–1446) alkotásaival. Az építészet elméletét Leon Battista Alberti (1404–1472) vetette meg. Míg Velencében a Lombardo család, addig Lombardiában Donato Bramante (1444–1514) képviselte a korai reneszánsz stílusát. Az érett reneszánsz korszak építészetének is meghatározó képviselőjeként lépett fel Michelangelo Buonarroti (1475–1564) Firenzében (Medici-kápolna). Vicenza és Velence területén Andrea Palladio (1508–1580) összegezte a reneszánszot villáival, templomaival. A következő nagy korstílus, az ellenreformáció építészetének barokk központja már Róma lett, az első ilyen jellegű épület az Il Gesù temploma volt. A stílus képviselői Giacomo Della Porta, Giovanni Lorenzo Bernini (1598–1680), Francesco Borromini (1599–1667), Carlo Maderno, Domenico Fontana. Velence városa e korszakban Baldassare Longhena épületeinek sokaságával gazdagodott. A 19. században Itália elveszítette vezető szerepét a művészetek, így az építészet mezsgyéjén s főképp az eklektika és a neoreneszánsz stílus követőivé váltak alkotói.
Festészet A szobrászattal egyidejűleg kezdett kifejlődni az ókeresztény művészetből, de először merevség, élettelenség jellemezte. A 11. században a Monte Cassinó-i apát a lehanyatlott mozaikfestészet újjáteremtésére művészeket hozatott Bizáncból, akik aztán Velencében, Salernóban, Monrealéban és Palermóban dolgoztak. A művészi önállóság kezdeteivel a 13. század vége felé találkozunk Cimabue és Duccio di Buoninsegna munkáiban, ők alakjaikba már némi mozgékonyságot és életet öntöttek. Giotto di Bondone tekinthető az olasz festészet első mesterének, ki a természethez közelebb álló, realisztikus modorban dolgozott, s magának a festészetnek technikáját is javította (temperafestés). Hatását egész Itália érezte, s a 14. századi olasz festők többé-kevésbé Giotto utánzói és továbbfejlesztői lettek. A 15. században új fordulatot vett az olasz festészet: az alakrajzot a természet után kezdték készíteni, a festőanyagot pedig lágyabb, egyöntetűbb ábrázolásra alkalmasabbá tették. Az első lépést a magasabb tökély felé a firenzei Paolo Uccello tette meg, aki a vonaltávlattal foglalkozott, de őt jóval felülmúlta korának három legtehetségesebb művésze: Masaccio plasztikussá tette alakjait, Fra Filippo Lippi az életet a valóságnak megfelelően törekedett ábrázolni és Fra Angelico a kedélyvilágot jelenítette meg alakjaiban. Másfelől a festészet fő törekvését a természet valósághű ábrázolására és a technika kiművelődésére fordította, ide tartoznak: Sandro Botticelli, Filippino Lippi, Cosimo Rosselli és Alessio Baldovinetti, de mindnyájukon túlmutató Benozzo Gozzoli és Domenico Ghirlandaio művészete. Ugyanebben a korban kezdté tanulmányozni a meztelen testet és az anatómiát, élen jártak e téren Andrea del Castagno, Antonio Pollajulo, Andrea del Verrocchio illetve Luca Signorelli. A padovai Andrea Mantegna természetességre és történelmi hűségre törekvő műveiben látszanak anatómiai, perspektivai, történelmi ismeretei. A velencei Giovanni Bellini, az umbriai Pietro Perugino és Francesco Francia festményein mély vallásos érzelem tapasztalható. A 16. század elején hat kiváló mester lépett fel, kik egyúttal korszakot is alkottak a művészet történetében: Leonardo da Vinci anatómiai jártasságával s éles megfigyelő tehetséggel a rajzot a művészi befejezettség soha utol nem ért magaslatára fejlesztette. A mozdulatok élénkségét és a formák változatosságát Michelangelo vitte be a festészetbe, amely Raffaello Sanzio műveiben megnemesül az ideális felfogástól, s egyben az élet és valószerűség hű ábrázolásává is lesz. Hozzájuk sorakozik Correggio, kinek technikája és színezése sok tekintetben páratlan és különösen alkalmas arra, hogy a meztelen testnek lágyságot adjon. A velencei Giorgione a kompozícióban élénkségre és kifejezésre törekedett. Nyomába Tiziano lépett, ő erőt öntött alakjaiba, s egyúttal a ragyogó kolorit valódi mestere volt. A 16. század közepétől az olasz festészet hanyatlásnak indult. Csak a velencei iskola tartotta fenn a művészet magas színvonalát, legjelesebb tagjai Tintoretto és Paolo Veronese, a legnagyobb dekoratív festők egyike, a sokoldalú Jacopo Bassano, aki csendéleteket és tájképeket is festett. A naturalisták feje és jeles mestere Caravaggio volt. A többiek fölött messze kimagaslott Giovanni Domenico Tiepolo, kinek művészete az olasz festészet fénykorára emlékeztetett. A távlati festészetben Grimaldi (il Bolognese) s a velencei Canaletto, s tanítványa Francesco Guardi még ma is utolérhetetlenek. A zsánerfestészetben Aniello Falcone, Michelangelo Cerguozzi, Giovanni Benedetto Castiglione és Mario de' Fiori jeleskedtek. A 18. századi olasz történeti festők közül csak Pompeo Batoni emelkedett ki. Önmagából indult és önállóan fejlődött tovább a nápolyi iskola (Domenico Morelli és a két Palizzi), amely az erőteljes realizmusnak hódolt. Szobrászat A 6. század után a félszigeten a szobrászat hanyatlásnak indult, így a 11. század elején mind a technika, mind a formaérzék merev, élettelen és konvencionális. A tulajdonképpeni olasz szobrászat a 13. század közepén kezdődik, Niccolò Pisano (†1278) tevékenységével kezdődik, ki az alakjaiba életet lehelt. Fia, Giovanni Pisano szobraiba több természetességet és szenvedélyt vitt, míg Andrea Pisano a gyöngédebb és egyszerűbb formák felé nyúlt. A firenzeieken kívül még a pisai Giovanni de Balduccio alapított iskolát Észak-Olaszországban. A természet tanulmányozása s utánzása még jobban megnyilatkozik a 15. század toscanai művészeiben, kik ezáltal a szobrászat önálló fejlődését is biztosították Jacopo delle Quercia, Lorenzo Ghiberti, Donatello jártak élen a szobrászatban. Luca della Robbia az antik felé hajlott, ő teremtette meg a terrakotta szobrászatot, amelyet később családja a tökély magas fokára emelt. A többi olasz szobrász, kik közt a legkimagaslóbb volt Andrea Verrocchio és Antonio Pollajuolo, inkább Donatello naturalisztikus irányát követte. Luca della Robbia tanítványai: Antonio Rossellino, Desiderio da Settignano, Mino da Fiesole, Benedetto da Majano…Az olasz mesterek közül említésre méltó még a velencei Alessandro Leopardi (†1521) és a padovai Andrea Riccio (†1532). A korabeli szobrászat leginkább a templomok és síremlékek díszítésére szorítkozott, de lassan az allegóriát, a mitológiát, a történelmet is méltatni kezdték. Az átmenetet a Cinquecento szabad fölfogásához s formai tökélyéhez, Giovanni Franc. Rustici, a két Sansovino (Andrea és Jacopo) találta meg, míg a ferrarai Alfonso Lombardi, a modenai Antonio Begarelli, a nápolyi iskola feje, már egyszersmind a kor legjelesebb művészei voltak. Mindannyiukat felülmúlta Michelangelo Buonarroti, kinek a természetes nagyságot meghaladó, mesterien faragott emberalakjai mély anatómiai ismeretekről, jellemábrázolási képességről tesznek tanúságot. Munkájában tanítványai, Raffaele da Montelupo és Fra Giovanni Angelo Montorsoli segédkeztek; követői voltak: Guglielmo Della Porta, Benvenuto Cellini, Niccolò Pericoli (Tribolo). Művészete uralkodott sokáig: a bámulatos formaérzék és technika, a dekoratív hatás. Csak a 16. század utolsó negyedében hozott új irányzatot a szobrászatba Giovanni da Bologna. A 17. századiak az erősebb hatást keresték, a festői stílusba mentek át, fő képviselői: Alessandro Algardi, Giovanni Lorenzo Bernini, Stefano Moderno, Duquesnoy stb. Antonio Canova volt az első, aki művészetének irányát a klasszicizmus szigorú tanaihoz szabta s az új szobrászatban ma is mint az egyik fő irány megteremtője szerepel, míg a másik irány illetőleg iskola Thorvaldsen nyomdokain halad. Eredeti tehetségek voltak Lorenzo Bartolini, Pompeo Marchesi, a lombard Tantardini és Vela, a romantikus lány képviselője, továbbá Tabacchi, ki a frivolabb tárgyakat dolgozza föl, Monteverde gróf a nagy realista, Marochetti, Barzaghi, Dupré, Fedi. A 19. századi modern olasz szobrászatban a naturalizmus hatalmas lökést adott a művészetnek, monumentális emlékszobrok, síremlékek keletkeztek, majd a verizmus áramlata jelentkezett. IrodalomAz itáliai irodalom Róma alapítása után, i. e. 753-ban kezdődött. A római irodalom jelentős és nagy befolyásúvá vált a világon számos íróval, költővel, filozófussal és történésszel. A rómaiak szintén híresek voltak szóbeli hagyományaikkal, költészetükkel, drámáikkal és epigrammáikkal. Annak ellenére, hogy ezek többségét az ókori görög irodalom ihlette, a római epigrammák még szatírikusabbak voltak.  A Római Birodalom felbomlásától a 16. századig jórészt a latin volt az irodalom nyelve Itáliában. A városállamok létrejötte, demokratizmusa viszont hozzájárul az olasz nyelvű irodalom kialakulásához és gyors fejlődéséhez. Jelentős volt az Észak és Közép-itáliai vallásos költészet is, amelynek két jelentős alakja: Assisi Szent Ferenc (Giovanni Bernardone, 1181–1226) olasz vallási reformer, költő Naphimnusza révén lett ismert. Jacopone da Todi (1230–1306), laudákat írt, himnuszokat szerzett. A 13. században Marco Polo (1254–1323) emlékirataival tűnt fel, ezt az alkotást fordították le saját korában a legtöbb nyelvre. Az olasz irodalom világirodalmi szintre emelkedése Dante, Bocaccio, és Petrarca nevével függ össze. Dante Alighieri (1265–1321) a középkor és a reneszánsz határán állt. Fő műve az Isteni színjáték (Divina Commedia, 1307–1320), középkori vallási elképzeléseken alapul, de részleteiben már humanista értékek hirdetője. E művével a toszkán nyelv az irodalmi olasz nyelv alapjává vált. Francesco Petrarca (1304–1374) az első humanista, Daloskönyve révén ismert, koszorús költő. Giovanni Boccaccio (1313–1375) az olasz és európai novellairodalom mestere, Dekameron (1348–55) című novelláskötete egyedülálló. A 16. század irodalmának két kimagasló egyénisége az eposz műfajának kezdeményezője Ludovico Ariosto (1474–1533) Őrjöngő Roland illetve Torquato Tasso (1544–1595) a Megszabadított Jeruzsálem (1575) című alkotásával. A 18. században Carlo Goldoni (1707–1793) velencei komédiaíró tűnik fel a vígjáték és a színház megújításával. A drámairodalom kimagasló alakja a 19-20. század fordulóján Luigi Pirandello (1867–1936) volt. A 20. században a neorealizmus képviselői, főleg Alberto Moravia (Pincherle) (1907–1990) említésre méltó, míg az avantgárd áramlatok terén a futurizmus Filippo Tommaso Marinetti (1876–1944) programja által jutott vezető szerephez. A hermetika képviselői közül Giuseppe Ungaretti (1888–1970) az irányzat legreprezentatívabb alakja. A posztmodern olasz irodalom vezéregyénisége Umberto Eco (1932–2016). FilmművészetA filmtörténethez Olaszország két jelentős irányzattal is hozzájárult. A verizmus a némafilm korában gyökerező stílus volt, amely ragaszkodott a természetszerű beállításokhoz. A II. világháború után egész Európa filmművészetére nagy hatást gyakorolt az olasz neorealizmus. Az olasz új hullám nagy rendezői Federico Fellini (1920–1993), Michelangelo Antonioni (1912–2007), Pier Paolo Pasolini (1922–1975). Az olasz filmcsillagok névsorából kiemelkedik Anna Magnani, az egyetemes filmtörténet tehetsége Sophia Loren (1934), a szépségével hódító Gina Lollobrigida (1927) és a sokoldaú jellemábrázolás mestereként ismert Marcello Mastroianni (1924–1996). Az 1990-es évek nagy filmsikerei Giuseppe Tornatore és Roberto Benigni nevéhez fűződnek. Zene  Itália alkotó- és előadóművészei elsősorban az opera terén nyújtottak magas teljesítményt. Híres klasszikus zeneszerzők: Antonio Vivaldi (1678–1741), Gioachino Rossini (1792–1868), Gaetano Donizetti (1797–1848), Giuseppe Verdi (1813–1901), Giacomo Puccini (1858–1924). Az előadóművészek között Luciano Pavarotti (1935–2007) és Andrea Bocelli (1958) népszerűsíti a klasszikus zenei műfajokat. Az olasz népzene az ország zenei örökségének fontos része, és a regionális stílusok, hangszerek és táncok sokféleségét öleli fel. Az opera szerves részét képezi az olasz zenei kultúrának, és a népzene egyik fő szegmensévé vált. A Canzone Napoletana – a nápolyi dal és a cantautori énekes-dalszerző hagyományok – szintén népszerű hazai stílusok, amelyek az olasz zeneipar fontos részét képezik, olyan importált műfajok mellett, mint az Egyesült Államokból származó jazz, rock és hip-hop. A dallamos, esetenként szentimentális olasz könnyűzene az 1960-as években egész Európában népszerű volt. Néhány jelentős képviselője: Domenico Modugno, Adriano Celentano, Gianni Morandi, Gigliola Cinquetti, Rita Pavone. Olaszország a disco és az elektronikus zene fejlesztésében is fontos ország volt, az italodisco volt az egyik legkorábbi elektronikus táncműfaj. E műfajban Sabrina Salerno, Ken Laszlo, Mike Mareen és Den Harrow tartoztak Európa-szerte a legnépszerűbbek közé. Eurovíziós DalfesztiválOlaszország eddig háromszer nyert a dalversenyen. 1964-ben Gigliola Cinquetti a Non ho l’età (per amarti) című dallal, 1990-ben Toto Cutugno az Insieme: 1992 című dallal, majd 2021-ben a Måneskin együttes győzött a Zitti e buoni című szerzeményükkel. TáncFilozófiaItáliának a középkorban nincsenek specifikus nemzeti vonásai, de még a reneszánsz korban is alig vannak.[4] Sem a firenzei új-platónikus akadémiát, sem a cosenzai származású természetfilozófiai iskolát nem nevezhetjük a szó szorosabb értelmében olasznak.[4] Csak Giordano Bruno-tól, ámbár ő is egész Európát járja, nem tagadhatjuk meg, hogy az olasz szellemnek a filozófiai gondolkodásban a hatalmas képviselője.[4] Ide sorolhatjuk még Campanellát. Bruno halála után a jezsuiták uralkodnak a szellemen, a filozófiában a neoskolaszticizmus jellemző.[4] Az újkor elején a filozófia az olasz humanizmus légkörében fejlődött, az ókor felé fordult, és tagadta az emberről és a természetről vallott középkori nézeteket. A filozófia terén az antik világ legfőbb öröksége továbbra is Platón és Arisztotelész filozófiai rendszere volt.[5] A 18. században Giambattista Vico fellépése mutatja, hogy az olasz szellem teremtő ereje él. Vico a történetfilozófia és a néplélektan megalapítójának tekinthető.[4] Vico mellett, egész a 19. sz. elejéig, sok és jeles követője akadt Descartesnak (köztük Gerdil bibornok, megh. 1802.), Locke és Condillac empirizmusának és szenzualizmusának (Genovesi, megh. 1769.; Gioja, megh. 1828.; Romagnosi, megh. 1835.) stb. Később Kant filozófiája (főleg Cantoni tanár által) foglal tért, és különösen sok a hegelianus (Vera, Mariano, Sparenta, Raguisco, Benedetto Croce az esztétikában Hegel felé hajlik), de azért a pozitivizmus (Villazi, Ardigo, Siciliani) és a tomizmus (Liberatore, Sanseverino, Cornoldi) ellentétes áramlatai is találnak kiváló értelmezőkre.[4] VallásÓkorNapjainkA római katolicizmus messze a legnagyobb vallás az országban.[6] Noha a római katolikus egyház elkülönült az államtól, továbbra is szerepet játszik a nemzet politikai ügyeiben, részben annak köszönhetően, hogy a Szentszék Vatikánban, Rómában található. FelekezetekAz olaszok zöme megkeresztelt római katolikus,[7][8] amelynek kb. egyharmada aktív tag. A katolikusok aránya az elmúlt évtizedekben viszont erősen csökkent. Az Ipsos 2017-es felmérése alapján a magukat katolikusnak vallók a lakosság kb. 74%-át teszik ki (köztük 27,0%-uk elkötelezett), a lakosság 22,6%-a vallástalan, 3,0%-uk pedig más felekezetekhez tartozik.[9] Annak ellenére, hogy az olaszországi fő keresztény felekezet a római katolicizmus, jelen vannak protestáns, keleti ortodox és más felekezetek is (pl. Jehova Tanúi). Az utóbbi fél évszázadban Olaszország számos bevándorlói hullámot kapott, ennek eredményeként legalább hárommillió muszlim él az országban,[10] valamint 75 ezer hindu,[11] és 50 ezer buddhista,[12] valamint egy 30 ezres történelmi közösséget számláló zsidó. IstenhitAz Eurobarometer 2005-ös felmérése alapján az olaszok 74%-a hisz Isten létezésében, további 16% pedig hisz valamiféle magasabb intelligenciában, míg a lakosság 6%-a nem hisz egyikben sem.[13] VallásgyakorlatA vallásgyakorlat, különösen a templomlátogatás még mindig magas Olaszországban, összehasonlítva az átlagos nyugat-európai országokkal. A Pew 2017-es felmérése szerint az olaszok 58%-a tartja nagyon vagy valamelyest fontosnak a vallást.[14] A legtöbb esküvőt és temetkezési szertartást egyházi kereten belül tartják. NyelvAz olasz az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik. Csakúgy, mint a francia és a spanyol, újlatin modern nyelv, amely a latinból alakult ki. Kb. 60 millió ember beszéli Olaszországban, 23 ezer San Marinóban, 400 ezer Svájcban, további 1,3 millió más európai országokban és körülbelül hatmillió ember Amerikában.[15] GasztronómiaAz olasz konyha hosszú évszázadokon át alakult ki, gyökerei az ókori Rómába nyúlnak. Articsóka, borsó, fejes saláta, petrezselyem, dinnye és alma, valamint a különféle borok és sajtok, a sokféle húsok és a gabonaszemek már az ősi római konyha alapanyagai voltak. Az ünnepekre a római szakácsok számos fűszert használtak, recepteket dolgoztak ki, és mindenféle húst pörköltek.[16] Ezekből a kezdetekből kifinomult és ízletes konyhai fogások alakultak ki. A középkor végétől jelentős változások történtek az Újvilág felfedezésével, valamint a burgonya, a paradicsom, a paprika és a kukorica bevezetésével, amelyek ma már a konyha központi részét képezik. Jegyzetek
További információk
|
.jpg)
.svg)
Portal di Ensiklopedia Dunia
