|
VIII. Orbán pápa
VIII. Orbán (1568. április 5., Firenze – 1644. július 29., Róma) a 235. pápa 1623-tól haláláig. A firenzei származású Barberini család tagjaként Orbán pontifikátusa több szempontból is mérföldkőnek tekinthető a pápaság történetében. Huszonegy éves uralkodása önmagában is figyelemre méltó, de ez volt az utolsó olyan pontifikátus, amely alatt a pápai állam terjeszkedni tudott. Orbán volt az utolsó olyan egyházfő, aki a nepotizmussal családjának igen nagy előnyöket juttatott. Orbán több szempontból is szakított elődje politikájával. XV. Gergely több figyelmet szentelt a belügyekre, és a külpolitikába csak ritkán és meggondoltan szólt bele. Ezzel szemben Orbán pontifikátusának legvitathatóbb történései a harmincéves háborúhoz köthetők. A pápa furcsa módon a pápaság és az itáliai hegemónia érdekében többször is a protestánsok pártját erősítette. A költőként is remekelő egyházfő rengeteg építészeti emléket hagyott az utókorra, ami a háborúkkal együtt óriási adósságot rótt a pápai kincstárra és Rómára is. Pályája a pápai trón előtt1568 áprilisában született Firenzében egy gazdag nemes kereskedőcsaládban, eredetileg Maffeo Barberini néven. Apját Antonio Barberininek hívták, aki meghalt, amikor Maffeo még alig érte el a hároméves kort. Anyja, Camilla Barbadoro egyedül maradt gyermekeivel, és úgy döntött, hogy a neveltetés túlságosan nagy terhét megosztja a család többi tagjával. Maffeo még kisgyermekként Rómába költözött anyjával, és hamarosan nagybátyjához került, Francesco Barberinihez, aki akkoriban apostoli protonotárius volt a Vatikánban. Francesco a Collegio Romanóba adta a gyermeket, a jezsuiták szárnya alá. A kiváló oktatásnak hála Maffeo Pisában folytatta tanulmányait, ahol 1589-ben jogból doktorátust szerzett. Diplomájával azonnal visszautazott az örök városba, ahol nagybátyja közreműködésével azonnal állást is kapott a Szentszéknél. Apostoli abbreviátorként és az Apostoli Signatura gyakornokaként kezdte meg egyházi pályáját.
A féktelen költekezés pontifikátusaHaladó belpolitikaCsaládi vállalkozásOrbán a pápai állam és a Római Kúria belső ügyeit családi bizalomra alapozva akarta irányítani. A pápa uralkodásának legnagyobb vétségeként tartották számon Orbán nepotizmusát, ami valóban egészen átfogóvá vált nemcsak a kiosztott világi és egyházi méltóságok terén, hanem családi körén belül is. Három nappal hivatalos beiktatása után bíborossá nevezte ki unokaöccsét, Francesco Barberinit. 1627-ben őt tette meg a Vatikán könyvtárosának, majd 1632-ben alkancellárnak. A bíboros-nepos kinevezésén senki nem botránkozott volna meg, ugyanis noha tiltották a reformrendelkezések, mégis az unokaöccs bizalmas pozícióba helyezése megszokott volt a pápai udvarban. Ráadásul Francesco nem volt rossz választás. Nem élt vissza hatalmával, igaz ugyan, hogy ő építtette fel a római Barberini Palotát, de ő hozta létre a híres Barberini Könyvtárat is, amelyet 1902-ben a Vatikáni Apostoli Könyvtár részévé nyilvánítottak.  1627-ben egy másik unokaöccs, Antonio Barberini is a bíborosok közé állhatott, és 1638-tól a camerlengo igen fontos tisztségét tölthette be. Emellett Antonio a pápai seregek főparancsnoka lett, és több jelentős pápai legátusnak is tagja, sőt vezetője volt. Orbán szűkebb családi körében is bőkezűnek bizonyult, és 1625-ben a kapucinusok közé állt bátyját, Antoniót Senigaglia egyházmegye élére állította, majd három évvel később őt is bíbor kalappal ajándékozta meg. Antonio a Penitenciária vezetője lett, és ő is megkapta a vatikáni könyvtáros címet. Bullák és egyházi döntések Természetesen Orbán belpolitikája nemcsak saját családjának megerősítésében merült ki. Reformpápaként igyekezett az egyház belső ügyeit is kézben tartani. Pontifikátusának első hivatalos rendelkezései a szentek és a boldogok felavatásának, tiszteletének és ünnepnapjaiknak szabályozásához kötődtek. Elsőként bullában erősítette meg Néri Szent Fülöp, Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc szentté avatását. Ő maga Portugáliai Erzsébetet és Andrea Corsinit avatta szentté. 1625. október 30-án kiadott bullájában a szentté és boldoggá avatást a Szentszék kizárólagos jogának minősítette. Emellett megtiltotta a glória ábrázolását, olyan személyek esetében, akiket nem avattak boldoggá vagy szentté. Továbbá tilos volt fáklyát vagy emléktáblát állítani ezen emberek síremléke elé, és persze büntetendő volt az is, ha a hivatalos egyházi bizonyítási eljárás előtt az állítólagos csodatetteit nyomtatásban közzé tették. 1642. szeptember 13-án kiadott bullájában Orbán az egyházi ünnepnapokat a vasárnapok mellett harmincnégyre csökkentette le. Missziók és rendekOrbán nagy figyelmet szentelt a katolikus hit terjesztésének, kiváltképpen a távoli országokban. A pogány országokban vagy gyarmati területeken a pápa több egyházmegyét is alapított, és minden lehetséges eszközzel támogatta a misszionáriusok munkáját. Kibővítette a Hitterjesztési Kongregáció hatáskörét, és 1627-ben megalapította a Collegium Urbanumot, amelyben kifejezetten misszionáriusokat képeztek ki, akik távoli, idegen országokban hirdethették az Úr igéjét. 1633-ban Kína és Japán területét megnyitotta az összes szerzetesrend előtt, ezzel megszüntette a jezsuita rend kizárólagos jogát a térítésre ezekben az országokban. 1639. április 22-én kiadott egy bullát, amelyben szigorúan megtiltotta az őslakos indiánok rabszolgaságba vetését Brazíliában, Paraguayban és a Nyugat-Indák területén. Ez a döntés azért vált szükségessé, mert a Dél-Amerikában térítő jezsuiták sorai között egyre nagyobb számban jelentek meg az őslakosok is. Itáliai politika Orbán az itáliai politikát saját belügyeként kezelte, és a Pápai Állam igazgatásában eléggé makacs természetnek bizonyult. Még a hozzá közel álló unokaöccsei sem tudták befolyásolni döntéseit. A pápa számára az itáliai politika tulajdonképpen három város köré fonódott. Ezek közül az első és minden szempontból a legsikeresebb Urbino volt. A pápai területekkel határos hercegség trónján II. Francesco Maria della Rovere trónörökös nélkül öregedett meg, és a pápa nem mulasztotta el a kínálkozó lehetőséget, és rábeszélte a herceget, hogy halála után a hercegség területét hagyja az egyházra. A herceg elfogadta az egyházfő ajánlatát, és 1626-ban az Urbinói Hercegség a Pápai Állam részévé vált. Önérdekű külpolitikaA 30 éves háború 21 éveOrbán hosszú pontifikátusának idején Európát történelmének egyik legátfogóbb háborúja rázta meg, a harmincéves háború. A történészek leírásai a pápát igen visszás és meglehetősen kritizálható alakként örökítették meg. Orbán legfőbb célja az volt, hogy gátat vessen a két Habsburg-ház, vagyis Ausztria és Spanyolország hatalmi gyarapodásának. Éppen ezért a pápa nem állt II. Ferdinánd császár mellé a protestánsok elleni harcban, hanem inkább Franciaországot és kimondatlanul Gusztáv Adolf, svéd uralkodót támogatta.  A pápának mindenképpen pártot kellett választania, hiszen a háború cseh szakaszának lezárulása után már Itáliát is harcok fenyegették, ezért Orbán semmiképpen nem nézhette tétlenül az eseményeket. A pápaság belépése azért vált kényszerűséggé, mert Orbán elődje, XV. Gergely pápa ellenőrzése alá vonta a Valtellina völgyet, ami miatt a spanyol és francia korona kis híján háborúba fogott. A váratlanul elfoglalt terület hovatartozását azonban továbbra sem zárta le nemzetközi megállapodás. Orbán természetesen a pápai állam részének tekintette a völgyet, de Spanyolország és Franciaország másként gondolkodott az ügyben. 1624-ben megtagadta a francia-savoyai-velencei szövetséget Spanyolország ellen, majd 1626-ban nem akarta aláírni a völgy felosztásáról rendelkező monzoni békét. Az egyházfő tehát nehezen tudta elszánni magát valamelyik oldal mellett. Nem akart nyíltan szembekerülni a császárral, de a francia trónnal sem akarta megszakítani régi jó kapcsolatait. Éppen ezért Orbán különös politikát folytatott a harmincéves háború folyamán. Szavakban és minden látszatban igyekezett támogatni a katolikus erőket, és II. Ferdinándot, de valójában a franciák malmára hajtotta a vizet. Amikor Ferdinánd a császári haderő főparancsnokává Wallensteint nevezte ki, Orbán 1632. január 17-én gratulált neki a kinevezéshez és apostoli áldását adta működésére. Emellett két millió frankot küldött a császárnak és a Katolikus Ligának a protestánsok elleni háborúhoz. A látszat tehát tökéletes volt, de Ferdinándnak nehéz volt elfogadnia, hogy a pápa elutasítja a Ligához való csatlakozást, holott biztos szövetségesként számolt Orbánnal. Az egyházfő távolmaradását azzal indokolta, hogy a császár nemcsak a protestáns svédek ellen akar háborút vezetni, hanem a franciák ellen is, amit pedig nem támogathat, mint minden katolikus feje. Néhány levélben megpróbálta lebeszélni XIII. Lajost és Richelieu bíborost a svéd uralkodóval kötendő szövetségről, de kérése hiábavaló volt. Erélyesebb követelést nem mert küldeni Párizsba, mert félt attól, hogy Franciaország is Anglia mintájára elszakadna Rómától. Orbán kissé kétkulacsos politikája persze nem maradt visszhang nélkül. Rómában a pápának sorozatosan pletykákat kellett megcáfolnia, márpedig minden szóbeszédnek meg van a maga alapja. A rómaiak azt pusmogták, hogy Orbán ellenzi Ferdinánd öccsének római királlyá koronázását,[1] vagy hogy szíve szerint Wallenstein főparancsnok leváltását szorgalmazná.[2] Persze ennyi év múltán nehéz lenne a pápa valós érzéseit pontosan leírni, de a pletykáknak akár meg is lehetett az alapjuk. A legérdekesebb ilyen szóbeszéd az 1632-es lützeni csata után röppent fel. A csatában elesett Gusztáv Adolf, svéd király, akinek halálát a pápa állítólag mélyen meggyászolta.[3] Rómából a hír persze gyorsan a császár fülébe jutott, mire Orbán azonnal hivatalos levelekben kezdett magyarázkodni, hogy valójában a svéd uralkodó haláláért adtak hálát az Úrnak, és még a Te Deum is többször felhangzott. Mindenesetre az egyházfő szerepvállalása a háború során mindvégig kettős maradt, és mindig nehezen lehetett jellemezni azt. Angol törekvések VIII. Henrik uralkodása óta minden római pápa igyekezett valahogyan visszacsalogatni Angliát a katolicizmus kötelékeibe. Ez alól nem volt kivétel Orbán sem, aki hosszas uralkodása alatt folytonos kapcsolatban állt a londoni királyi udvarral. A pápa az 1624-ben megüresedett püspöki székre Angliába küldte Richard Smith apostoli vikáriust, aki a szigetországban csak halmozni tudta a gondokat, semmint megoldani azokat. Smith túlzott egyházi hatalmat akart összpontosítani kezében, amit a jezsuiták és a többi szerzetesrend sem ismert el. A kormányzat sem különösebben kedvelte a pápa által küldött követet. A túlzott hatalmat követelő Smith néhol erőszakos, együttműködésre képtelen és meggondolatlan politikája végül odáig vezetett, hogy az angol parlament újabb katolikusellenes törvényeket alkotott, és 1631-ben kitiltotta a püspököt az országból. Művészetpártoló pápa VIII. Orbán a politika és az uralkodás gondjai mellett rajongott minden művészeti ágért. Ez nem csoda, hiszen maga is rendelkezett művészi vénával. Az általa megreformált Breviáriumban is jelentek meg versei, de trónra lépése előtt is több költeményt írt. Ezeket egy kötetben 1637-ben adták ki Rómában Maphei Cardinalis Barberini poemata címmel. A pápa több híres gondolkodót és művészt is a pápai udvarba csalogatott, és nem sajnálta tőlük a pénzt. Meghívására költözött az örök városba Athanasius Kircher, tudós és Orbán alkalmazásában virágzott fel Nicolas Poussin és Claude Lorrain festészete is. Persze a hadi építkezések mellett a pápa a szépségre és a művészi kidolgozásra is sokat adott az építészetben. Orbán építtette fel a lenyűgöző pápai palotát Castel Gandolfoban, amely mind a mai napig a pápák nyári lakhelye. Megalapította a Vatikáni Szemináriumot, és Rómában Bernini és Borromini alkotásaival újabb lenyűgöző építészeti és szobrászati emlékekkel gazdagította a várost. Ekkor alakult ki a Piazza Barberini lenyűgöző épületegyüttese, amelyen unokaöccse felügyelete alatt elkészült a Barberini Palota, majd a tér központjában felállították a Fontana del Tritone szökőkutat.Ekkor épült fel a Hitterjesztési Kongregáció épülete, és Orbán különös figyelmet fordított a Szent Péter-bazilika belső terének alakításában.  Berninit bízta meg a hatalmas bazilika több mai napig meghatározó elemét. Ekkor készült el a bronzból hatalmas baldahinos főoltár, amely Bernini egyik legjellegzetesebb alkotása volt. A rengeteg bronz anyagot Orbán engedélyével a Pantheon óriási bronzkupolájából nyerték ki, ami sok rómait felháborított. A híres Pasquino, az úgynevezett beszélő szobor talapzatán rendre megjelentek a várost lázban tartó pletykák. Egy szellemes versike pedig kifejezte a bronz kupola elbontása miatti csalódottságot is: Quod non fecerunt Barbari, fecerunt Barberini vagyis amit a barbárok nem tettek meg, megtette Barberini. A bazilikában Orbán síremléket emeltetett Matilda grófnő emlékére, aki hajdan az Egyházi Állam egyik legnagyobb támogatója volt. A grófnő földi maradványait Mantovából szállították át a Szent Péter-bazilikába, ahol Bernini méltó síremléket készített a nagy grófnőnek. Persze síremlék terén VIII. Orbán sem maradt alul. Bernini III. Pál pápa sírhelyével szemközt készítette el Orbán ragyogó síremlékét. A pápa uralkodása alatt ezen építkezések csak a legjelentősebbek voltak. Alig akad olyan városrész, amelyben ne lehetett volna találkozni Orbán három méhhel díszített címerével. Tereket, utcákat és templomokat építtetett, újíttatott fel. Orbán háborúi és nagymértékű építkezései valamint művészetpártolása nem maradt nyomok nélkül a pápai kincstárban. A történelem egyik legnagyobb adósságát halmozta fel Orbán uralkodásának huszonegy éve alatt. Már egyébként sem indulhatott tiszta lappal, ugyanis trónra lépésekor 16 millió scudi adósságot örökölt. Ez 1635-re elérte a 28 milliót, és uralkodásának végére már 35 milliót taksált. Ez azt jelentette, hogy az egyéves pápai összbevételek 80%-át tette ki csak az adósság törlesztésének kifizetése. Az állam adóssága nem tett jót a rómaiak erszényének sem. A pápa felvett kölcsöneit hatalmas adókban érezte meg a köznép. Mire Orbán élete utolsó évébe lépett rendkívül népszerűtlen pápa volt Rómában. Ennek egyik oka az adósság miatti hatalmas adók voltak, míg másrészről a vesztes castrói háború is rontott a pápa megítélésén. Művei
Művei magyarul
Források
Hivatkozások
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
