A marosvásárhelyiReformátus Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Református Teológián 1912-ben szerzett lelkészi oklevelet. Közvetlen utána Besztercére hívták meg lelkipásztornak, onnan ment nyugat-európai tanulmányútra (Berlin, Jéna, Weimar, Strasbourg, Bázel, Genf). 1918-tól Dés, 1921-től Kolozsvár-Alsóváros egyházközségének lelkésze, egyben az egyházmegye esperese is, később egyházkerületi főjegyző, 1936-tól az Erdélyi református egyházkerület püspöke. Püspökségének 1945 utáni szakaszában a kommunista hatalommal való viszonyában a „modus vivendi”-t kereste, jó kapcsolatokat tartva fenn az államhatalom legfőbb képviselőivel, elsősorban Petru Groza miniszterelnökkel, majd államelnökkel. Ebből következően „tekintélye – amint azt Tőkés István megállapítja – bizonyos féket jelentett” az egyházat minden eszközzel betörni kívánó kommunista hatalmi túlkapásokkal szemben (A romániai református egyház élete. 147).
Egyházi és közéleti írásait az Egyházi Figyelő, Harangszó, Lelkipásztor, Az Út, Magyar Dal, Magyar Nép, Egyházi és Iskolai Lap, Pásztortűz, Székely Napló közölte. Állandó cikkírója volt a két legnagyobb erdélyi lapnak: az Ellenzéknek és a Keleti Újságnak, 1915–18 között szerkesztője a Besztercei Magyar Hírlapnak, 1929–37 között felelős szerkesztője a Református Szemlének, valamint a Kolozsvári Református Egyházközség Reformátusok Lapja c. hivatalos havi közlönyének. Számos prédikációja nyomtatásban is megjelent.
.svg){kind=small}
