|
Tiszai ingola
 A tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) az állkapocs nélküli gerinces állatok altörzsén belül az ingolák (Cephalaspidomorphi) osztályába az ingolaalakúak (Petromyzoniformes) rendjébe és az ingolafélék (Petromyzontidae) családjába tartozó faj.[1] Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett, külsőleg angolnára emlékeztető hal a Kárpát-medencének bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki. Tömeges előfordulása esetén korábban károkozónak tekintették, mivel élősködő életmódja miatt a pisztrángtelepeken okozott kellemetlenséget az üzemeltetőknek. Napjainkra ez a veszély teljesen elmúlt, hiszen állományszáma jelentős mértékben lecsökkent, és ritkasága miatt védettséget élvez. ElőfordulásaLengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Ukrajna és Magyarország területén honos. A Tisza felső szakaszának vízrendszerében alakult ki a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek például a Cserna felső szakaszain. Magyarországon a Tisza, a Bódva, a Jósva, a Ménes-patak, a Hernád, a Tolcsva-patak és a Kemence-patak az élőhelye. Előfordulása azt is jelenti, hogy élősködő életmódja miatt ott számíthatunk rá, ahol a gazdaegyedként számításba jöhető sebes pisztráng, botos kölönte, cifra kölönte, nyúldomolykó, pénzes pér, a márna és balin is megtalálható.[2][3] A halakra tapad ezért esetleg a folyószakaszok alsóbb részeibe is eljuthat a gazdaállat révén, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások felső szakaszaira. Korábban jelentős állománya meggyérült, és ezért lett védett, hiszen napjainkban már csak ritkán előforduló halfaj.[4] Fokozottan védett fajként, szerepel a Berni Konvenció III. és az Élőhelyvédelmi Irányelv II. függelékében. Természetvédelmi értékeként 250 000 forintot állapítottak meg.[5] Hasonló fajokKözeli rokonához a dunai ingolához hasonlít a legjobban, de megkülönböztethető tőle amiatt, hogy annak alsó ajaklemezén elhelyezkedő fogak tompák, és számuk 8-12 helyett kevesebb, 6-10 darab. A száj felső részén kevesebb a sort alkotó sertefoga, és a belső sorban állók lényegesebben nagyobbak is. Az angolna fiatalabb egyedei is hasonlítanak hozzá, de jól látható különbség, hogy az angolnának állkapcsa és mellúszója is van. A faj azonosításához és a hasonló fajoktól történő megkülönböztetéséhez általában kifejlett példányait célszerű vizsgálni.[3] MegjelenéseVékony, megnyúlt, hengeres teste miatt a férgekhez hasonlít, de úszói igazolják, hogy a halak közé tartozik. Kifejlett példányainak testhossza 18-30 centiméter között mozog. A felső állkapcsi lemez széles, mindkét oldalon egy-egy foggal. Az alsó állkapcsi lemezen 6-10 fog ül. A szájkorong hegyes, belső és külső részén, körkörösen rendeződött 8-11 sort alkotó ajakfogakkal szegett. Az elülső nyelvlemezen nincs középső beszögellés, elülső peremén 13 fog ül, közülük a legnagyobb megnagyobbodott és szélesebb a többinél. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeké azonban tompul. A két hátúszó mindig külön helyezkedik el. A teste közepe környékén a legvastagabb. A kifejlett állatok hátoldala a sötétbarnától a hamuszürkéig változik, hasoldaluk fehéres és a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze. A teste mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Nincsenek páros úszói és teste csupasz, pikkelytelen.[2][3] ÉletmódjaLárvaállapotban szerves törmeléket, detrituszt fogyaszt, míg a kifejlett példányok paraziták. A kifejlett állat szívótölcsérré alakult szájával halakra rögzíti magát, fogazott nyelvével sebet ejt rajtuk, majd a felkapart húst, testnedveket és vért felszívja. Étrendjében szerepel még a vízbe került emlősök és madarak tetemei is, ezért hozzájárul a víz tisztításához és így valamelyest kompenzál a kimart sebek miatti halpusztulásokért.[6] A tiszai ingola helyhez kötött (nem vándorló) édesvízi a víz tisztaságára rendkívül érzékeny halfaj, elsősorban a márnás és pisztrángos hegyi patakokban él. Az ingolalárvák a folyók pangó vizű részein 4-5 évig az iszapba ásva, férgek módjára élnek. A lárvákból metamorfózis útján augusztus–szeptemberben fejlődnek ki. Életciklusa egy hosszabb lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. Várható élettartama 71-88 hónap közé tehető.[2][4][7] SzaporodásaA tiszai ingola március–májusban elárasztott kavicszátonyokon ívik, a megtermékenyített ikrákból kikelő lárvák csendes vizű folyóöblökben fejlődnek. Csoportosan ívnak és érdekesség, hogy a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe. Az egyedenként lerakott ikrák száma 8000 körülire tehető. Ívás után is tovább élnek, így akár többször is szaporodhatnak életük során.[2][4][6] Források
További információk
Ajánlott irodalom
|
Portal di Ensiklopedia Dunia
