Párizs–Roubaix-kerékpárverseny
A Párizs–Roubaix (francia nyelven: Paris-Roubaix) egy országúti kerékpárverseny, egyike az öt Monumentumnak, az öt legnagyobb presztízzsel rendelkező egynapos versenynek. A rossz minőségű, macskaköves (ún. pavé) utak, és a gyakran hideg, esős észak-franciaországi időjárás által teremtett embertelen körülményei a legnevezetesebb és legnehezebb egynapos versennyé tették.[1] Az Amaury Sport Organisation szervezi, akik többek között a Tour de France-ért is felelősek. TörténetA Párizs–Roubaix az egyik legrégebbi kerékpárverseny, először 1896-ban rendezték meg, azóta csak a világháborúk idején maradt el. Az ötlet két Roubaix-i gyárostól, Théo Vienne-től és Maurice Péreztől származott, akik az akkor még nevezetesebb Bordeaux-Párizs felkészülési versenyének szánták. Az utat végül egy francia újság szerkesztője dolgozta ki.[2] Az első versenyt április 19-én rendezték meg, innen kapta az egyik becenevét : La Pascale, azaz a Húsvét. Összesen 188-an álltak rajthoz Párizsban a majdnem 300 kilométeres versenyen. A legnépszerűbb beceneve, a l'enfer du Nord, azaz az Észak Pokla, akkor ragadt rá, amikor a verseny az első világháború után az egykori frontvonalakon futott, a romok és kráterek között.[3] Eredetileg a verseny Párizs és a Roubaixben található velodrom között folyt, 1966-ban áttették a rajtot Chantillybe, 50 km-re Párizstól északra. 1977-től indul a mai helyéről Compiègne-ből, Párizstól 80 km-re északra. Az útvonal évről évre változik, ahogy az utakat újítják fel, a szervezőknek újabb elhanyagolt szakaszokat kell keresni, hogy a verseny ne veszítsen nehézségéből. Az UCI Országúti Világkupa harmadik versenye volt, majd az UCI ProTour bevezetése után, annak része lett 2005-től 2007-ig. 2008-ban nem vették be a ProTour naptárba a szervezők és a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) nézeteltérései miatt. A Párizs–Roubaix különlegessége, hogy a győztes a szokásos mutatós trófeák helyett egy kockakövet kap az útról, ennek ellenére ez az egyik legnagyobb eszmei értékkel bíró díj a kerékpárosok között. Kizárások és viták1936-ban a belga Romain Maes és a francia Georges Speicher sprintelt a győzelemért. Szemmel láthatólag a belga nyert, de a győzelmet Speichernek adták, a flamand szurkolók nagy felháborodására.[4] Az 1949-es verseny végeredményének megállapításához több hónap és két nemzetközi konferencia kellett. André Mahé ért először célba, de útközben a versenybírók rossz felé irányították és más úton ment be a velodromba. Mahét hirdették ki győztesként, a második helyen az olasz Serse Coppi ért be, aki a híres Fausto Coppi testvére volt. Hónapokkal később a tiltakozások hatására Coppit is jogos győztesnek fogadták el, tehát a versenynek két győztese lett. Többször történtek kizárások is. 1930-ban a francia Jean Maréchal győzelmét elvették és visszaminősítették 2. helyezettnek, miután az eredetileg második, belga Julien Vervaeckét belökte egy gödörbe verseny közben. 1934-ben Roger Lapébie-t kerékpárcsere miatt zárták ki, ami akkor nem volt megengedett a verseny alatt. Miután rájöttek, hogy a kerékpárjáról hiányzik a verseny elején felragasztott matrica, a második helyezett Gaston Rebry-t hirdették ki győztesként. A 2006-os versenyen három versenyzőt is kizártak: a belga Leif Hostét és Peter van Petegemet, valamint az orosz Vlagyimir Guszevet. A versenyt Fabian Cancellara nyerte és ők érkeztek be mögötte 2., 3. és 4. helyen, de mivel átkeltek egy lezárt vasúti átkelőn, miközben a többiek megvárták a vonatot, ezért az eredményüket törölték. Tom Boonen és Alessandro Ballan kerültek fel a dobogóra Cancellara mögött, aki még a lezárás előtt átért a síneken. A győzelme viszont nem ezen múlott, már ekkor elegendő előnyt szedett össze ahhoz, hogy az üldözői ne érjék utol. Az útvonalA verseny 260 km hosszú, Compiègne-ből indul és a Roubaix-i velodromba érkezik be. Az út Franciaország egykori szénbányász vidékeinek rossz minőségű, egyenetlenül macskakövezett földútjain is halad, általában több, mint 50 kilométeren át. A kerékpárosok a verseny végére sárosan, szétrázatva érkeznek meg Roubaix-ba. Gyakran fordulnak elő defektek, bukások. A kerékpárok vázát is az átlagosnál jobban megterheli az út, nem ritkák a letört kormányok, nyergek miatti kerékpárcserék. Az utak minőségének javulása a 20. század során fenyegette a Párizs–Roubaix karakterisztikájának fennmaradását, a legtöbb macskaköves utat újraburkolták, vagy lezárták. 1965-ben már csak 22 km-t tettek meg pavén. Ezért 1968-ban a rendezők elkezdtek új szakaszokat keresni, így jutottak a Valenciennes-be vezető utakra, ahol még mindig megtalálható volt a macskaköves burkolat. Itt találtak rá a Trouée d'Arenbergre is, ami később a verseny szimbolikus részévé vált.[5] Ez egy 2400 méter hosszú, különösen rossz minőségű útszakasz egy erdőben Wallers mellett. Különlegességét az erdei klímának köszönheti. Ha a verseny többi szakaszán egyébként napos, meleg idő van, itt akkor is hideg az idő, az utak csúszósak, vizesek. Általában itt történik a legtöbb bukás a versenyen. Többek között a többszörös győztes Johan Museeuw is majdnem elvesztette egyik lábát itt egy esés következtében. A macskaköves szektorokA rendezők osztályozzák a különböző szakaszokat hossz, útminőség és a versenyben lévő helye alapján.[6]
RekordokA leggyorsabb versenyt a holland Peter Post futotta, aki 1964-ben 45.129 km/h-s átlagsebességgel nyerte meg a versenyt. Legtöbbször a belga Roger De Vlaeminck és Tom Boonen nyert, akik négyszer állhattak a dobogó tetején. Háromszoros győztesek Octave Lapize, Gaston Rebry, Rik van Looy, Eddy Merckx, Francesco Moser és Johan Museeuw. A legsikeresebb nemzet Belgium 54 győzelemmel, a második Franciaország 30-cal. A legtöbb versenyt a belga Raymond Impanis fejezte be: összesen 16-szor ért célba. A legidősebb győztes Gilbert Duclos-Lassalle, aki 38 évesen nyerte meg a versenyt. A legnagyobb különbségű győzelmet Eddy Merckx aratta: 1970-ben 5 perc 20 másodpercet vert a második helyezettre.
DobogósokJegyzetek
Források
|
Portal di Ensiklopedia Dunia