|
Occhiobellói csata
Az occhiobellói csatát 1815. április 8-9. között vívta a Nápolyi Királyság és a Habsburg Birodalom a napóleoni háborúk részeként. A nápolyiak megpróbáltak átkelni a Pó-folyón, de az osztrákoknak sikerült visszaverniük őket, és ezzel megtörték Joachim Murat csapatainak lendületét. ElőzményekBonaparte Napóleon 1815. március 1-jén Franciaországba érkezett elbai száműzetéséből, és hívei kíséretében Párizsba indult, hogy visszaszerezze a hatalmat. A volt császár március 20-án érte el a fővárost. Visszaérkezésének hírére ismét szervezkedni kezdtek ellenfelei, mert úgy gondolták, hogy addig nem lesz béke, amíg Bonaparte vezeti Franciaországot. Anglia, Poroszország, Oroszország, Ausztria és a kis német államok azonnal megkezdték a készülődést az elkerülhetetlen összecsapásra. Úgy számoltak, hogy májusra sikerül felállítaniuk egy ötszázezres sereget. Franciaországban is megkezdődött a toborzás.[1] A Nápolyi Királyság uralkodója, Joachim Murat, Bonaparte sógora bizonytalan helyzetben volt, ugyanis a Bourbonok, Nápoly korábbi urai visszautasították, hogy elismerjék a szuverenitását. Bonaparte visszatérése azonban ösztönzően hatott a királyra, aki bizonyos volt abban, hogy az Itália északi részét uraló osztrákok ellene készülődnek, és Murat úgy döntött, ő támad elsőnek. Serege 82 ezer katonából, köztük hétezer lovasból állt. Murat március 30-án Riminiben kiadott egy nyilatkozatot az olasz függetlenségről, de nem érte el célját, nem csatlakoztak hozzá tömegesen az osztrák fennhatóság ellen harcolni kész emberek.[1][2] Március 30-án Savigno és Cesena között összecsapott a nápolyi sereg az osztrák elővéddel, és a Vinzenz Ferrerius von Bianchi által vezetett osztrák csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Április 3-án Michele Carrascosa tábornoknak sikerült átkelnie a Pón Castelfranco Emiliánál, és rátámadt Bianchi állásaira. A panarói csata a létszámhátrányban lévő osztrákok megfutamodásával dőlt el.[1] Az ütközetAz osztrákok visszavonultak a bentivogliói csatorna mögé és a borgofortei Pó-hídhoz.[1] Ezzel a nápolyiak előtt megnyílt az út Modenába, Reggio Emiliába és Carpiba, amelyet hamarosan elfoglaltak Michele Carrascosa katonái. Április 8-án Murat Occhiobellóhoz vonult, hogy átkeljen a Pó hídján. Az osztrákok védelmi állásokban várták a nápolyiakat, és több rohamot is visszavertek. Másnap Murat ismét harcba indította csapatait, de nem sikerült áttörniük Johann Freiherr von Mohr tábornok védelmét, és kénytelenek voltak visszavonulni. A nápolyiak két nap alatt kétezer embert vesztettek.[1] KövetkezményekÁprilis 21-én Richard Trench, Clancarty második grófja így írt Wellingtonnak: „Murat visszavonult Bolognába, Ferrara felszabadítva. Az egyetlen félelem itt az, nehogy a nápolyi sereg olyan messzire vonuljon vissza, hogy az osztrákok, akiket megerősítettek, ne legyenek képesek tisztességes harcra kényszeríteni őket nyílt területen.”[2] Johann Frimont osztrák tábornok katonái két seregre osztva haladtak az Ancona felé hátráló nápolyiak után. Az egyiket Adam Albert von Neipperg tábornok, a másikat Vinzenz Ferrerius von Bianchi vezette. Neipperg Murat katonáit követte, míg Bianchi Folignóba tartott, hogy elvágja az utat Nápoly felé. A két sereg az Appenninek miatt eltávolodott egymástól, és Murat úgy döntött, egy kisebb csapatot küld Neipperg elé, ő pedig Tolentinónál bocsátkozik harcba Bianchival.[3] Balszerencséjére az osztrák herceg katonái értek előbb Tolentinóba, és a magyar huszárok április 29-én elfoglalták a várost. A tolentinói csatát május 2-3-án vívták meg, és az osztrákok kerekedtek felül. Joachim Murat hamarosan Korzikára menekült.[4] JegyzetekForrások
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
.svg){kind=small}
Portal di Ensiklopedia Dunia
