Nagy Gyula (evangélikus püspök)
D. dr. Nagy Gyula (Pelsőc, 1918. szeptember 22. ─ Budapest, 2014. december 29.) evangélikus lelkész, teológus professzor, az északi egyházkerület püspöke, az egyház országos püspök-elnöke. 1967-től állambiztonsági ügynök,[1] 1987-től országgyűlési képviselő.[2][3] ÉleteGyőrben a bencések gimnáziumában érettségizett, majd Sopronban tanult az akkori Erzsébet Tudományegyetem Hittudományi Karán. 1940-ben, Győrben szentelte lelkésszé D. Kapi Béla.[4] Ezután a berlini Humboldt Egyetem teológiai fakultásán, majd filozófiai karon tanult, ahol doktori fokozatot szerzett. A II. világháború alatt, 1943-44-ben a német Halle-Wittenberg Egyetem teológiai karán előadóként dolgozott. 1946-ban, Sopronban szerzett teológiai doktorátust.[4] Egyházi karrierSopronban, Győrben és Pécsen dolgozott segédlelkészként és vallástanárként.[4] 1950-ben megválasztották a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia teológiai professzorának. 1971-től a Lutheránus Világszövetség genfi központjában dolgozott, majd 1975-től 1980-ig az Európai Egyházak Konferenciájának teológiai igazgatója.[4] 1980-ban tért haza és kezdett újra a Teológiai Akadémián dolgozni.[2] Ez évtől a déli egyházkerület püspökhelyettese.[2] 1982-ig töltötte be e tisztségeket, amikor az északi egyházkerület püspökévé választották.[4] 1990-ig volt az egyházkerület püspöke. 1986 elejétől – Káldy Zoltán betegsége miatt – az egyház püspök-elnök helyettese.[2] 1987 nyarától az evangélikus egyház püspök-elnöke.[5] E tisztségben 1990-ig, nyugdíjazásáig maradt. A MEÖT és a Magyar Bibliatanács alelnöke volt.[6] Állami karrier1967-től állambiztonsági ügynök.[1] 1987 szeptemberétől országgyűlési képviselő.[2] Az országgyűlés külügyi bizottságának tagja,[6] a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnökségének tagja.[6] A Magyar ENSZ Társaság Intézőbizottságának tagja és az Emberi Jogok Bizottságának társelnöke.[6] MagánéletSchmidtbauer Margit zenetanárnővel kötött házasságot. Három gyermeke született:[4] Gábor, Gyula, Éva Margit. Főbb művei
Jegyzetek
További információk
|
Portal di Ensiklopedia Dunia