|
Teológia
 A teológia (magyarosan hittudomány) valamely vallás tudományos igénnyel fellépő, logikai formába öltöztetett tanrendszere.[1] A vallások kinyilatkoztatáson alapuló saját tanításának rendszeres és a teljes hitrendszert felölelő vizsgálata. A görög és római írók teológiának nevezték az istenekről szóló tanításokat és az istenek kultuszával összefüggő előírásokat. A keresztény szóhasználatban teológiának elsősorban azoknak a tételeknek az összességét nevezik, amelyekben a hívőknek hinniük kell.[1] A teológus módszerei a logika és a filozófia gondolkodási szabályai. EtimológiaÓgörög eredetű, összetett szó (θεολογια, theologia): a theosz, (=Isten) és logosz (=tan, tudomány, beszéd) szavakból. TörténeteÓkori görög világA fogalom a hellenista-görög kultúrkörből származik. A görög gondolkodásban a θεολογία szót „az istenek tanításaként” értették.[2] θεολόγοι („teológusok”); így nevezték a görögök az ókori görög költőket, akik legendákat írtak le az istenekről: Orpheusz, Hésziodosz, Homérosz. Később az ókori mítoszok értelmezőit, például a szíroszi Ferekidészt és a krétai Epimenidészt is teológusoknak kezdték nevezni. Platón szóhasználatában a theolousz „az istenekről szóló mítoszokhoz értő ember”. Tehát a teológia nem más, mint az istenekről szóló legendák összefoglalása. Arisztotelész a teológiát az „első filozófiának” tekinti.[2] A metafizika körébe sorolja. A sztoikusoknál a panteizmussal és a kozmosz egyidejű fizikaiságában és isteniségében való hittel a teológia feloldódik a fizikában és a kozmológiában.[2] A sztoikusok voltak azok, akik kidolgozták a filozófiai teológia és a politikai teológia közötti különbséget. KereszténységA keresztény kultúrkörben először a 2. század apologetikus irodalmában bukkan fel. Csak később válik a keresztény gondolkodás fogalmának megjelölésévé. Az ókorban az alexandriai és az antiochiai iskola képviselt két jellegzetesen eltérő teológiai irányt, amely platonista-arisztotelészi kettősségnek felelt meg. A teológia egész további történetében megmaradt ez a két teológiai vonulat. A 4. században a teológiát a Fiúnak és Szentléleknek az Atyához fűződő viszonya foglalkoztatta. Az 5. század fő kérdése Krisztus isteni és emberi természetének kapcsolata volt, majd Mária, mint istenanya került középpontba (nesztoriánus vita). A vitás kérdéseket egyetemes zsinatok döntötték el. A 7–8. században a teológiai gondolkodásban a képromboló vita jelentett újabb állomást. A 9. századtól kezdve a teológia inkább dogmatikus és apológiai karaktert vett fel, a latinokkal és az iszlámmal szemben. A középkorban a nagy teológiai iskolák (ágostonosok, domonkosok, ferencesek) az egyetemekhez kapcsolódtak (Bologna, Köln, Nápoly, Cambridge, Oxford, Párizs) vagy a nagy mesterekhez (Szt. Bonaventura, Nagy Szt. Albert, William Ockham). A nagy teológiai összefoglalások (summák) a középkorban keletkeztek. A legjelentősebb összefoglalás Aquinói Szt. Tamás Summa Theologicá-ja. A 13. században a teológia formálódását nagyban meghatározták Arisztotelész újra lefordított írásai. Ez egyúttal a Szt Ágoston uralta keresztény (Platónt követő) teológia újraértékelését is jelentette. Arisztotelészen kívül számos nem keresztény szerző gondolatát is felhasználták a teológiai fejtegetésekben (Avicenna, Averroës, Maimonidész). Két évszázadnyi teológiai vitában hol Szt. Ágoston, hol Arisztotelész hatása érvényesült az egyetemi körökben. Gyakran az is vita tárgya volt, hogy a teológia tudomány-e, vagy egyszerűen a hit igazságairól szól. A 14. századtól kezdve a teológiai gondolkodás túllépett az egyetemeken, és (pl. Eckhart mesternél) az örök igazság szemlélésének formájaként jelent meg. A 16. századi reformátorok a teológiai vitákban a görög filozófiát akadálynak tekintették a szentírási üzenet megértésében. Luther Márton a "kereszt teológiá"ját (theologia crucis) a "dicsőség teológiá"jával (theologia gloriae) állította szembe, melyet a skolasztikusok hirdettek. A barokk korban (16–17. sz.) a molinista és a tomista felfogás ütközött egymással a kegyelemtan terén. A felvilágosodás korában a racionalitás hódít tért, s ez kihatott a teológiai oktatásra is. A 19–20. században megújult a katolikus teológia. A teológiai iskolák különböző intézményekhez (Tübingeni Egyetem, Chicagói Egyetem, Gregoriana Pápai Egyetem, Leuweni Egyetem) és jelentős teológusokhoz (P. Tillich, Karl Barth, Karl Rahner, B. Lonergan, Hans Urs von Balthasar) kötődtek. Paradigmák, módszerek szerint
A keresztény teológiaA kereszténység teológiái:
A keresztény teológia történeti fejlődésének jelentősebb állomásait a patrisztika és a skolasztika teológiája, valamint az újkori keresztény felekezetek teológiai irányzatainak sokasága jelenti. A dialektikus teológia modern protestáns irányzat, melynek létrehozás a svájci Karl Barth (1886-1968) nevéhez fűződik. Ő – ellentétben a neotomizmussal – a teológia alapjait és igazolását nem a filozófiában és a profán tudományokban kereste, hanem a kinyilatkoztatásra támaszkodott. A Biblia mint a kinyilatkoztatás fő forrása nem igényli a történetkritikai elemzéseket. A Biblia központi elemét, a "Krisztus-eseményt" kell kiemelni az egészből, s ennek alapján értelmezni a többi részt.[3] A radikális teológia újprotestáns irányzat, amely azt állítja, hogy Isten meghalt, ugyanakkor kereszténynek vallja magát. A képviselők nem egyértelműen fogalmazták meg Isten halálát. Thomas J. J. Altizer szerint a történelmi keresztény egyház istene halott. De ez a halál egy dialektikus folyamat egyik fázisa, amelyet új istenmegjelenés fog követni. William Hamilton szerint isten halála azt jelenti, hogy a modern embernek nincs szüksége többé istenre. A radikális teológia miközben valamilyen módon tagadja Isten létét, megtartja a vallás középpontjában Jézus Krisztust, akinek példájára a keresztény embernek be kell kapcsolódnia a szekularizált világ építésébe.[4] A felszabadítás teológiájának hívei Jézust nem csupán megváltóként, hanem evilági szabadítóként mutatják be. Hirdetői azt mondják, hogy a szegénység nem Isten akaratából van, hanem nagyon is kézzelfogható gazdasági, társadalmi és politikai okokra vezethető vissza, amelyet meg lehet, és meg kell változtatni. A II. vatikáni zsinattól kezdve a teológiák sokfélesége (pl. felszabadítás-, process-, feminista, egzisztencialista, politikai teológia stb.) széttöredezetté tette a kinyilatkoztatáson alapuló teológiai gondolkodást. Egységes látásmódra kevesen törekszenek, a természettudományokban végbement szakosodás a hittudomány területén is érvényre jutott (pl. külön biblikusok, liturgikusok, dogmatikusok, patrológusok). A különféle teológiai ágak együttműködésének színhelyei a társulatok és az intézetek. Ágai
Más vallásokbanBár az összehasonlító vallástudomány keretein belül a vallásokat és azok tartalmát tudományosan tanulmányozzák, és olyan kurzusokat is kínálnak, mint a judaisztika és az iszlámtudomány, a perspektíva és a módszertan itt egyértelműen eltér a teológiai megközelítéstől, és nincs felekezeti megközelítés. IszlámAz egyetemeken működő iszlám kutatóintézetek és szemináriumok az iszlám történetével és gyakorlatával külső kutatási szempontból foglalkoznak. Az iszlámban a 10. századra alakult ki a hellenisztikus hagyományokból megismert dialektika eszköztárának felhasználásával a klasszikus teológia, amely kalám néven ismeretes, de a 11. századra az ezt bíráló misztikus teológia (szúfizmus) is megjelent. JudaizmusA judaizmusban nincsenek általánosan kötelező érvényű dogmák és ezért nincs a valódi értelemben vett teológia. Jegyzetek
Források
Magyar nyelvű szakirodalomLexikonok
Teológiatörténet
Rendszeres teológiákRégi művek
Kapcsolódó szócikkek |
||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
