Ellentétben sok zenészcsaládból származó komponistáétól, az ő korai zenei képzése igencsak rendhagyó volt. 1914-ben beiratkozott apja iskolájába, de folytatta évekkel előbb megkezdett zongora tanulmányait is. 1915-ben azonban, amikor Olaszország belépett az I. világháborúba, bezárták az iskolát. 1917-ben az édesapját mint „felforgató és politikailag megbízhatatlan elemet” letartóztatták, és a családot Grazba internálták, ahol zongora közelébe sem jutott. Az akkori nehézségek ellenére Luigi viszont számos operaelőadáson tudott részt venni a stíriai városban, és különösen Wagner operái voltak rá mély hatással. Ezen időszakban született meg benne a zeneszerzői elhivatottság.
A háború befejeztével a család visszatért Pisinóba, és Luiginak lehetősége nyílt a zenetanulásra Triesztben, Alice Andrich Floriónál és Antonio Illersbergnél. Ez utóbbi ismertette meg vele Arnold SchönbergÖsszhangzattanát (Harmonielehre), ami egész életpályájára kihatott.
Luigi 1922-ben Firenzében folytatta tanulmányait, és ez a város vált az otthonává is, élete végéig. Ernesto Consolónál tanult zongorát, zeneszerzést pedig először Roberto Casiraghinál és Corrado Barbierinél, később Vito Frazzinál.
AZ 1924-es év fontos állomás volt az életében: egyrészt megkapta zongoraművészi diplomáját, másrészt pedig április 1-jén látta a Pierrot Lunaire-t, Schönberg melodrámáját, a szerző vezényletével a Palazzo PittiSala Bianca termében. Ez az élmény döntő jelentőségű volt jövőbeli pályája tekintetében. Ekkortól írta első műveit: dalokat Biagio Marin szövegeire (1924-1926), négy dalt (Della mia terra) isztriai népdalok szövegére és a Canzone del Quarnerót Gabriele D’Annunzio azonos című versére (1930).
Firenze atmoszférája meghatározó volt fejlődése és előadóművészi karrierje szempontjából is. 1930-ban kezdett el koncertezni barátjával, a hegedűművész Sandro Materassival. A közös művészi munka több mint négy évtizedes testvéri barátsággá mélyült. Az új zenét terjesztették, egyebek közt Debussy, Ravel, Sztravinszkij és Janáček műveit.
1931-ben részt vett Gian Francesco Malipiero operájának, a Torneo notturnónak a bemutatóján, és ez egész életművére szóló hatással volt.
1934-ben elfoglalta a Piano Complementario (zongora mint második hangszer) tanári állást a firenzei Conservatorio Luigi Cherubini egyetemen, korábbi tanára helyébe lépve, aki gyenge egészsége miatt nem tudta már ellátni ezt a feladatot. A Divertimento in quattro esercizi című művével pedig befejezte fiatalkori tapasztalatszerzését a „függetlenség felé tett első lépések” terén. A Musica per tre pianoforti (Inni) című kompozíciója első díjat kapott Concorso internazionale del Carillon versenyen.
Az 1930-as években további díjakat kapott – nemzetközi versenyeken – Partita pour orchestre című munkájával. 1938-ban feleségül vette Laura Coen Luzzattót, aki gyorsan nélkülözhetetlenné vált Dallapiccola nyelvi fejlődése szempontjából.
1936-ban fejezte be Michelangelo-kórusainak harmadik sorozatát, és a Tre laudi kezdetű az első olyan műve, melyben a tizenkét fokú hangsor minden hangját felhasználta. Továbbra is fontos kapcsolatokra törekedett nemzetközileg ismert személyiségekkel; elutazott Prágába, Bécsbe, Párizsba, Firenzében megismerkedett Alban Berggel, Párizsban Darius Milhaud-val és Francis Poulenc-kel; megszerezte Antoine de Saint-Exupéry hozzájárulását, hogy regénye alapján megírhassa a Volo di notte (Éjszakai repülés) librettóját. MonteverdiOdüsszeusz hazatérése című operájának átírásával (Ritorno di Ulisse in patria) fordult Dallapiccola első ízben Homérosz mitikus alakja felé: szándéka az volt, hogy Monteverdi Odüsszeuszát a kortárs zenés színpadra adaptálja, zenetudományi igényesség nélküli kiadásban. Ez a kiadvány volt a kezdete a milánóiEdizioni Suvini Zerboni kiadóházzal való együttműködésének, amely aztán élete végéig tartott.
Dallapiccola első tapasztalatai Mussolinifasiszta rendszerében, egész életére áthatották szemléletét és művészetét. Eleinte támogatta Mussolinit, hitt a propagandának, de az 1930-as években szenvedélyesen átalakultak politikai nézetei, az abesszíniai háború elleni tiltakozása és Olaszországnak a spanyol polgárháborúba való bekapcsolódása miatti protestálása következtében. Mussolininek Hitler faji nézeteivel való szimpatizálása – amely félelmet keltett Dallapiccola zsidó feleségében is – csak megkeményítette álláspontját. A Canti di prigionia és az Il prigioniero a tükröződései szenvedéllyel teli aggodalmának és tiltakozásának.
Dallapiccola felháborodottan reagált az 1938-as fajüldözésekre: ebből születtek a Canti di prigionia (Börtön-énekek). 1939-ben a Santa Cecilia akadémikusává nevezték ki, a következő évben pedig a kiemelkedő tehetségek zeneszerzés professzora lett a firenzei konzervatóriumban. A teljes zűrzavar és bizonytalanság légkörében írta meg a Volo di notte című operáját.
A háború évei, 1942-től 1945-ig, gyötrelemmel és szenvedéssel voltak tele. 1943-ban Mussolini kormánya megbukott és Olaszország német megszállás alá került. Elkezdődött az olasz zsidókdeportálása. Dallapiccola, felesége, Laura zsidó származása miatt, arra kényszerült, hogy otthagyja firenzei állását, otthonát, és barátaik Fiesoléban levő házában rejtőzzenek el. Itt születtek az Il prigioniero opera első vázlatai. A mű tele van személyes tapasztalataikkal: az élet Grazban, II. Fülöp fenyegető alakja, feleségének faji alapú üldöztetése.
Firenze 1944. augusztus 11-i felszabadulását kitörő örömmel üdvözölték. Dallapiccola lemondott a zeneszerzés professzori posztról, hogy a zongorát mint második hangszert oktassa. December 1-jén született meg a kislánya, Annalibera. Felújította nemzetközi kapcsolatait: Londonban elérte, hogy Olaszország újra beléphessen a Société Internationale de Musique Contemporaine-be (Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság). Első alkalommal adták elő műveit az Egyesült Államokban (New York, Due liriche di Anacreonte). Ekkoriban kezdődött a tevékenykedése az Alessandro Bonsanti által igazgatott Il Mondo újság zenei rovatában. 1949-ben vette a bátorságot, és levelet írt Arnold Schönbergnek, bejelentve, hogy neki ajánlja a Tre Poemi című művét.
Tanglewood, ahol Dallapiccola tanított
1950-ben mutatták be az Il prigionierót a firenzei Maggio Musicalén, ő pedig a jubileumi év alkalmából megírta a Job: una sacra rappresentazione című operáját. Nemzetközi hírneve egyre növekedett: Serge Koussevitzky meghívta, hogy oktasson Tanglewoodban (Lenox/Stockbridge, Massachusetts) (ahol mások mellett a tanítványa volt Luciano Berio), az Il prigionierót pedig bemutatták New Yorkban, a Juilliard Theatre-ben. Hozzákezdett a Canti di liberazione című kompozíciójához, második amerikai útján pedig megismerkedett Thomas Mann-nal, aki 1954-ben viszonozta a látogatását, Firenzében. Szintén New Yorkban ismerkedett meg Arturo Toscaninivel, és tett autós kirándulást Mexikóba, hogy részt vegyen egy olyan koncerten, amelyet teljes egészében az ő műveinek szenteltek. Ez a kaland is megjelenik önéletrajzi elemként az Ulisse című operában.
Meghívásokat kapott mesterkurzusok tartására a Queens College-ba (New York) és a University of California egyetemre. 1949-ben, Milánóban egyike volt a Primo congresso internazionale di musica dodecafonica (A tizenkét fokú zene első kongresszusa) szervezőinek, Riccardo Malipiero és néhány fiatalabb kollégája társaságában (mint például Camillo Togni és Bruno Maderna).
1968-ban mutatták be Berlinben az Ulisse című operáját, melynek librettóját ő maga írta az Odüsszeia nyomán; ez az opera egy több mint tízéves munka gyümölcse volt, és a komponista úgy írta le, hogy „egy egész élet eredménye”.
1972-ben írta a profetikus című Commiatót (Elbúcsúzás) énekhangra és hangszerekre, mintha csak tudta volna, hogy ez lesz az utolsó műve: egészsége meggyengült és 1975. február 19-én, tüdőödéma következtében, firenzei via Romana 34 alatti otthonában meghalt.
Élete során Dallapiccola számos elismerésben részesült: 1953-ban a Bajor Szépművészeti Akadémia tagja lett, majd 1958-ban tagjává választotta a Berlini Művészeti Akadémia, 1969-ben a londoni Királyi Zeneakadémia és ugyanebben az évben a grazi Zenei és Művészeti Akadémia is. Megkapta továbbá Észak-Rajna-Vesztfália zenei nagydíját, Braunschweig városának Ludwig-Spohr-díját, Friuli-Venezia Giulia tartomány Moretti d'oro-díját, Párizsban az Arthur Honegger-díjat (1972), Rómában az Accademia nazionale dei Lincei Feltrinelli-díját[1] és az Albert Schweitzerről elnevezett nemzetközi művészeti díjat.
Díszdoktorává fogadta a University of Durham és a University of Edinburgh (1973, és ugyanebben az évben megkapta az olasz köztársaság kiválóságainak adományozható Ordine al Merito della Repubblica Italiana kitüntetés nagy lovagkeresztjét.
Dallapiccolát Richard Wagner muzsikája inspirálta, hogy komolyan elkezdje a komponálást, és Claude Debussyé, hogy abbahagyja. Amikor az ausztriai száműzetésben hallotta a Bolygó Hollandit, a fiatalember ráébredt, hogy a zeneszerzés az élethivatása, amikor azonban tizenhét évesen először hallotta Debbussyt, három évre leállt, időt adva ennek a fontos hatásnak az elmélyülésre. Ferruccio Busoni neoklasszikus műveinek lenyomata érződik későbbi művein, de a legnagyobb befolyással a második bécsi iskola eszméi, elsősorban Alban Berg és Anton Webern zenéje voltak rá, amivel az 1930-as években találkozott. Az 1920-as években keletkezett műveit (amikor még a fasizmus híve volt) visszavonta azzal, hogy soha nem szabad őket előadni, de azért léteznek, és ellenőrzött körülmények között tanulmányozhatóak.
Műveiben széles körben alkalmazza a tizenkét fokú hangrendszert és a szeriális technikát, amelyet bálványai fejlesztettek ki; valójában ő volt az első olasz zeneszerző, aki e módszer szerint komponált. Tovább is fejlesztette a szeriális technikát,[2] hogy líraibb, tonális stílust alakítson ki. Az 1930-as évek során stílusa a diatonikustól, a kromatika fellángolásain át, a tudatos szeriális szerkesztésig fejlődött. A tizenkét fokú sorozatok melodikus alkalmazásától eljutott a tisztán szeriális strukturálásig. A szerializmus elfogadása mellett azonban soha nem hagyott fel a dallamossággal, aminek pedig a második bécsi iskola sok becsmérlője szerint nem lenne helye a dodekafón zenében. Mussolini rendszeréből való kiábrándulása változást hozott a stílusában is: az abesszíniai hadjárat után úgy gondolta, hogy zenéje soha többé nem lesz olyan világos és gondtalan, mint volt. Bár vannak későbbi kivételek is, a Piccolo concerto per Muriel Couvreux[3] ennek különösen jó példája.
Emléktábla Dallapiccola egykori otthonának falán
A Due liriche di Anacreonte (Két Anakreón vers, 1942–45), szopránra és hangszerekre az első műve, amely teljesen ebben a tizenkét fokú stílusban íródott, egy időszakban utolsó tisztán diatonikus kompozíciójával, a Marsiabalettel (1943). A következő évtizedben technikájának finomodását és Weber zenéjének fokozódó hatását figyelhetjük meg. Ezt követően, az 1950-es évektől ez a finom, szemlélődő stílus jellemzi a termését, szemben ifjúkorának nyers és szenvedélyes alkotásaival. Műveinek többsége ekkor dal, szóló hangra hangszeres kísérettel. Hangszerelését az impresszionista érzékiség és a lágy struktúrák jellemzik, a fafúvósok és vonósok (különösen a közép fekvésű hangszerek, mint a klarinét vagy a brácsa) súlyos kitartott hangjaival.
A politikai töltésű Canti di prigionia (A fogság dalai), kórusra és zenekarra volt az első darabja annak a Triptichonnak, amely a rabság és igazságtalanság erősen személyes vonatkozású témáit dolgozza fel, és amely az Il prigioniero (A fogoly) című egyfelvonásos operával és a Canti di liberazione című kantátával vált teljessé. A trilógiából az Il prigioniero (1944–48) vált Dallapiccola legismertebb alkotásává. Ez egy politikai elítélt dermesztő történetét meséli el, akinek fogva tartója látszólagos baráti gesztussal megengedi, hogy megszökjön a cellájából. Szabadulásának pillanatában azonban ráébred, hogy gonosz tréfa áldozatává vált, és egyenesen a Nagy Inkvizitor karjaiba rohan, aki a máglyához hurcolja őt és elevenen megégetik. Az opera pesszimista hangulata Dallapiccolának a fasizmusból való teljes kiábrándulását tükrözi (jóllehet azt naivan támogatta Mussolini hatalomra jutásának első időszakában). A zene pedig egyszerre csodálatosan hangzó és végtelenül nyugtalanító.
Utolsó operája, az Ulisse (Odüsszeusz), amelynek librettóját HoméroszOdüsszeiája alapján ő maga írta, életművének betetőzése volt. Több mint tíz éven át dolgozott rajta, átvéve és továbbfejlesztve korábbi műveinek témáit is. Ez volt utolsó nagylélegzetű kompozíciója.
Luigi Dallapiccola, a baloldali humanista, operái és kantátái középpontjába az embert állította, aki egy eredendően ellenséges társadalomban keresi önmagát anélkül, hogy valaha is a végére érhetne ennek a keresésnek.
Job, (Jób, sacra rappresentazione,[5] a zeneszerző szövegére Jób könyve alapján, 1950), szólistákra, narrátorra, kórusra és zenekarra
Ulisse (Odüsszeusz, 1959-1968), opera prológussal, két felvonásban, Homérosz műve nyomán. Bemutató (Odysseus címen, német nyelvű librettóval): 1968. szeptember 29., Berlin. Olaszországi bemutató: Milánó, 1969
Piccola musica notturna[9] (Kis éji zene, 1954), zenekarra (de van kamarazenekari változata is). Bemutató: 1954. június 7., Hannover
Variazioni per orchestra (Variációk zenekarra, 1954), a Quaderno musicale di Annalibera per pianoforte (Annalibera kottafüzete zongorára) átirata. Bemutató: 1954. október 2., Louisville.
An Mathilde (Mathilde-nak, 1955), női hangra és zenekarra, Heinrich Heine versére
Concerto per la notte di Natale dell'anno 1956 (Concerto 1956 karácsonyára), szopránra és kamarazenekarra, Jacopone da Todi[10] szövegére. Bemutató: 1957. október 11., Tokió.
Dialoghi[11] (Párbeszédek, 1959-1960), csellóra és zenekarra. Bemutató: 1960szeptember 17., Velence
Due studi (Két tanulmány, 1947), hegedűre és zongorára
Quaderno musicale di Annalibera[14] (Annalibera kottafüzete, 1952), zongorára
Tartiniana seconda (2. Tartiniana, Tartini témái alapján, 1956), hegedűre és zongorára (létezik hegedűre és zenekarra írt változata is)
Piccola musica notturna (Kis éji zene, 1961), kamaraegyüttesre (fuvola, oboa, klarinét, cseleszta, hárfa, hegedű, brácsa és cselló) – Létezik zenekari változata is
Műveinek katalógusa
Luigi Dallapiccola műveinek katalógusa
Év
Cím
Műfaj
Időtartam
1925
Fiuri de tapo (Biagio Marin szövegére), énekhangra és zongorára.
Vokális muzsika (zongora)
1926
Caligo (Biagio Marin szövegére), énekhangra és zongorára.
Vokális muzsika (zongora)
-
1928
Dalla mia terra, mezzoszopránra, kórusra és zenekarra.
Kórusmű (zenekar)
-
1930
Due liriche del Kalevala, tenorra, baritonra, kamarakórusra és négy ütőhangszeresre.
Kórusmű
1930
La canzone del Quarnaro, tenorra és férfikarra.
Kórusmű
1930-32
Partita, szopránra, kórusra és zenekarra.
Kórusmű (zenekar)
1931-36
Sei cori di Michelángelo Buonarroti il giovane.
Kórusmű
1932
Tre studi, szopránra és kamarazenekarra.
Vokális muzsika (zenekar)
1932
Estate, férfikarra, a cappella.
Kórusmű (a cappella)
1932-33
Rapsodia, énekhangra és kamarazenekarra.
Vokális muzsika (zenekar)
1934
Divertimento in quattro esercizi, szopránra és öt hangszerre.
Vokális muzsika (hangszeres)
12:40
1935
Musica, per tre pianoforti (Inni), három zongorára.
Hangszerszóló (zongora)
11:00
1936-37
Tre laudi, szopránra vagy tenorra és 13 hangszerre.
Vokális muzsika (hangszeres)
1938-41
Canti di prigionia, vegyes karra és hangszerekre.
Kórusmű
23:20
1939-41
Piccolo concerto per Muriel Couvreux, zongorára és zenekarra.
Szimfonikus muzsika
20:00
1940
Volo di notte, opera egy felvonásban, a zeneszerző librettójára, Antoine de Saint-ExupéryÉjszakai repülése alapján).
Ulisse, opera prológussal, két felvonásban (a szerző szövegkönyvére HoméroszOdüsszeiája alapján)
Opera
120:00
1970
Sicut Umbra mezzoszopránra és 12 hangszerre (Juan Ramón Jiménez verseire).
Vokális muzsika (hangszeres)
10:00
1970-71
Tempus destruendi: Tempus aedificandi, vegyes karra a cappella
Kórusmű (a cappella)
11:00
1972
Commiato szopránra és 15 hangszeres előadóra (Brunetto Latininak tulajdonított szövegekre).
Vokális muzsika (hangszeres)
12:00
Dallapiccola írásai
Dallapiccola on Opera, Selected writings of Luigi Dallapiccola, Vol 1, Toccata Press (1987)
Dallapiccola on Music and Musicians, Selected writings of Luigi Dallapiccola, Vol. 2, Toccata Press.
Parole e musica. Hrsg. v. F. Nicolodi, Milan 1980, il Saggiatore.
Angol nyelvű írások Dallapiccoláról
Raymond Fearn, The music of Luigi Dallapiccola. New York, Rochester, 2003
Edward Wilkinson, "An interpretation of serialism in the work of Luigi Dallapiccola". Phd diss., Royal Holloway, 1982
Ben Earle, "Musical modernism in fascist Italy: Dallapiccola in the thirties", Phd diss., Cambridge, 2001
Lanza, Andrea (2008). „An Outline of Italian Instrumental Music in the 20th Century”. Sonus. A Journal of Investigations into Global Musical Possibilities29/1, 1–21. o. ISSN0739-229X.
Magyar nyelvű írások Dallapiccoláról
Peskó Zoltán: Odüsszeusz útjának meghatározói Luigi Dallapiccola operájában. Ford. Lax Éva = uő: Zenéről, színházról, zenés színházról. Budapest, 2009. Rózsavölgyi. 23–33. l. ISBN 9789638831798
Várnai Péter: Luigi Dallapiccola: Éjszakai repülés = Miért szép századunk operája? Szerk. Várnai Péter. Budapest, 1979. Gondolat K. 315–336. l. ISBN 9632807820
Várnai Péter: Luigi Dallapiccola: A fogoly = Miért szép századunk zenéje? Szerk. Kroó György. Budapest, 1974. Gondolat K. 251–272. l. ISBN 9632800427
Jegyzetek
↑A díjat Antonio Feltrinelli vállalkozó és művész alapította és a Feltrinelli Alapítvány ítéli oda a kultúra és a tudomány jeles képviselőinek.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Luigi Dallapiccola című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Luigi Dallapiccola című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Pierre Michel, Luigi Dallapiccola, édition Contrechamps, Genève, 1996.
John C. G. Waterhouse, Virgilio Bernardoni, « Luigi Dallapiccola » in Grove Music Online, Oxford University Press, 2007-2009
Mario Ruffini, L'opera di Luigi Dallapiccola, Catalogo Ragionato, Suvini Zerboni, Milánó2002, ISBN 88-900691-0-4
Divers auteurs, Luigi Dallapiccola: saggi, testimonianze, carteggio, biografia e bibliografia, a cura di Fiamma Nicolodi, Suvini Zerboni, Milánó1975
Dietrich Kamper, Luigi Dallapiccola: la vita e l'opera, Sansoni Editore, Firenze 1985
Több szerző, Studi su Luigi Dallapiccola: un seminario, a cura di Arrigo Quattrocchi, Libreria Musicale Italiana, Lucca1993, ISBN 88-7096-067-6
Több szerző, Dallapiccola: letture e prospettive, atti del convegno internazionale di studi promosso e organizzato dal Centro studi musicali Ferruccio Busoni di Empoli, a cura di Mila De Santis, Ricordi, Milánó1997, ISBN 88-7096-220-2
{Mila De Santis (dir), Ricercare. Parole, musica e immagini dalla vita e dall'opera di Luigi Dallapiccola, catalogo della mostra allestita a Firenze (Palazzo Pitti) en 2005. Editore Polistampa, Firenze2005, ISBN 88-8304-962-4
Steven A. Kennedy, "On looking up by chance at the constellations: Luigi Dallapiccola's 'Sicut umbra'," MA thesis, UNC-Chapel Hill, 1990
Anthony Sellors, "Luigi Dallapiccola", "Ulisse", "Il prigionero". Grove Music Online (OperaBase)
További információk
Zwölftontechnik auf italienisch, cikk a Neue Musikzeitung (nmz) oldalán, Dallapiccola halálának 25. évfordulójára, német nyelven. Hozzáférés: 2014-01-17.
