hu Jules Dufaure

	Jules Dufaure
	Franciaország 1. miniszterelnöke
	Hivatali idő; 1871. február 19. – 1873. május 24.
Elnök	Adolphe Thiers
Előd	Louis Jules Trochu
Utód	Jules Simon
	Franciaország 5. miniszterelnöke
	Hivatali idő; 1876. február 23. – 1876. december 12.
Elnök	Patrice de Mac-Mahon
Előd	Louis Buffet
Utód	Jules Simon
	Franciaország 9. miniszterelnöke
	Hivatali idő; 1877. december 13. – 1879. február 4.
Elnök	Patrice de Mac-Mahon
Előd	Gaëtan de Rochebouët
Utód	William Henry Waddington
Született	1798. december 4.; Saujon
Elhunyt	1881. június 27. (82 évesen); Rueil-Malmaison
Párt	mérsékelt köztársaságpárti
Gyermekei	Gabriel Dufaure; Amédée Dufaure;
Foglalkozás	jogász
	Jules Dufaure aláírása
	A Wikimédia Commons tartalmaz Jules Dufaure témájú médiaállományokat.

Jules Armand Stanislas Dufaure [ejtsd: düfór] (Saujon (Charente-Maritime), 1798. december 4. – Rueil-Malmaison, 1881. június 27.) francia ügyvéd, politikus. A Harmadik Francia Köztársaság 1., 5. és 9. miniszterelnöke, a Francia Akadémia tagja.

Pályafutása

Középfokú tanulmányait az Oratoriánusok vendôme-i iskolájában végezte, majd jogot tanult Párizsban. 1824-től Saintes-ben, majd Bordeaux-ban lett bírósági hatáskörrel rendelkező ügyvéd. Védőbeszédei tették híressé, amelyeket nem fogalmazott meg előre. 1834-ben Charente-Maritime képviselőjeként csatlakozott az alkotmányos szabadelvű párthoz, a nemzetgyűlésben feltűnést keltett szónoklataival. 1836-ban Thiers miniszterelnöksége alatt államtanácsossá nevezték ki, de Thiers bukása után lemondott, és az ellenzékhez pártolt. 1839 májusától 1840 februárjáig a közmunkaügyi minisztérium élén állt Nicolas Jean-de-Dieu Soult kormányában, és támogatta a franciaországi vasúthálózat kiépítésének tervét. Azután ismét ellenzéki álláspontra helyezkedett. 1846-ban Alexis de Tocqueville-lel, Adolphe Billault-val, Francisque de Corcelles-lel és Gustave Rivet-vel megalapította a Jeune Gauche pártot, s amelynek vezetője is lett.

1848-ban Charente-Maritime képviselője az alkotmányozó nemzetgyűlésben. Őszinte híve volt a köztársaságnak, és belügyminiszterként 1848 szeptember végétől december 20-ig Cavaignac jelöltségét támogatta III. Napóleonnal szemben. 1849. június 2-án ismét átvette a belügyminiszteri tárcát, de már október 31-én lemondott és a tengerészeti bizottság elnöke lett. III. Napóleon államcsínye után 1851-ben visszavonult a politikai élettől és csak ügyvédként működött.

1871 és 1873 között, valamint 1875-ben igazságügyi miniszter volt. A francia közigazgatási jog kidolgozásában jelentős mértékben vett részt. 1876-ban örökös szenátorrá választották, márciusban Mac-Mahon elnök felkérésére új, mérsékelt liberális kormányt alakított. A képvelőház többsége azonban radikális politikát sürgetett, amiért ő ugyanazon év december 12-én beadta lemondását. A Broglie–Fourtou reakciós kormány idején a köztársaság iránt tanúsított hűsége miatt ismét annyira megnőtt népszerűsége, hogy Mac-Mahon Broglie bukása után 1877. december 13-án Dufaure-ra bízta az új kormány alakítását. Mac-Mahon lemondása után Dufaure az antiklerikális képviselői többséggel nem értett egyet, ezért beadta lemondását Grévy elnöknek. Azután a szenátusban vezette a konzervatív köztársaság híveit. Mint magánember is köztiszteletnek örvendett.^[1]

Jegyzetek

↑ V. ö. Picot, M. D. sa vie et ses discours (Párizs, 1883)

A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X

Jules-Armand Dufaure (francia nyelven). Académie française. (Hozzáférés: 2015. július 2.)
Jules Dufaure (francia nyelven). Senat.fr. (Hozzáférés: 2015. július 2.)