Bazin, született Jean-Pierre Hervé-Bazin a franciaországi Angers-ben (Maine-et-Loire), nagypolgárikatolikus családból származott. René Bazin(wd) író[6] unokaöccse volt.[5] Apja bíró volt, akit feleségével együtt Kínába küldtek, hogy diplomáciai állást töltsön be. Hervé és testvére a nagyanyjuknál nevelkedett az ősök otthonában, a Le Patys kastélyban. Amikor az asszony meghalt, édesanyja vonakodva tért vissza Hanoiból. Bazint különböző egyházi intézményekbe küldte, majd a katonai akadémiára, a Prytanée de la Fleche-re(wd), ahonnan alkalmatlanság miatt eltanácsolták.[7] Szembeszállt tekintélyelvű anyjával, tizenéves korában többször megszökött, és elutasította a katolikus tanításokat. Húszéves korában szakított a családjával.
Otthonát elhagyva Párizsba költözött, és a Sorbonne-on(wd) irodalomból diplomázott. Tizenöt év alatt, amíg kevés sikerrel verseket írt, Bazin számos kisebb munkán dolgozott. Ebből az időszakból nevezetes munkái közé tartozott egy költői folyóirat, a la Coquille (A kagyló, csak nyolc kötet) alapítása, amely a középkori költő-koldusokról, a Villon korabeli coquillard-okról kapta a nevét,[7] valamint az À la poursuite d'Iris című 1948-as műve. Első verseskötetéért, a Jourért 1947-ben elnyerte a Prix(wd)Apollinaire-t.
Paul Valéry tanácsára elhagyta a költészetet, hogy a prózára összpontosítson.[7]
Az édesanyjával való gyermekkori konfliktusok inspirálták 1948-ban a Vipere au poing című regényét. A regény a Folcoche (a francia „folle” (őrült) és „cochonne” (disznó) szavakból) becenevű anya és gyermekei – köztük az elbeszélő Jean Rezeau, akit „Brasse-bouillon”-nak hívnak – közötti gyűlöletet mutatja be. A könyv óriási sikert aratott a háború utáni(wd) Franciaországban, és a La Mort du Petit Cheval és a Le Cri de la Chouette követett trilógiaként. Más műveiben Bazin visszatért a család témájához. A regények mellett novellákat és esszéket is írt.
Politikailag Bazin a Mouvement de la Paix-hez tartozott,[8] amely a kommunista párttal állt kapcsolatban, amelynek szimpatizánsa volt. 1979-ben Lenin-békedíjat kapott. Ez Roger Peyrefitte-t arra késztette, hogy tréfásan azt mondja: „Hervé Bazinnak két olyan díja volt, amelyek illettek egymáshoz: a Lenin-békedíj és a fekete humor díj”.[9]
1995-ben kéziratait és leveleit Nancy város nyilvántartó hivatalának adta át, amely már a városból származó Goncourt testvérek archívumát is birtokolta. Bazin Angers-ben halt meg.
Egy jogi zűrzavar miatt az első házasságából származó hat gyermeke az utolsó házastárs és az utolsó fiú akarata ellenére elérte, hogy 2004. október 29-én a Hôtel Drouot-ban(wd) elárverezzék az archívumot. A kerületi hatóságok segítségével az angers-i egyetemi könyvtárnak sikerült elővásárolnia a hagyaték majdnem teljes egészét, azaz 22 kéziratot és mintegy 9000 levelet, amelyeket a szerző kívánságának megfelelően a kutatóközösség rendelkezésére bocsátottak.
Helyesírás és írásjelek
Az 1966-os Plumons l'Oiseau („Szedjük le a madarat”) című esszéjében:[10] egy közel fonémikus ortográfiát javasolt a francia nyelv számára, amelyet „l'ortografiǝ lojikǝ” (logikai ortográfia) néven emlegetett.
J’aime, dit l’amant,
Je parle, dit le député,
J’enseigne, dit le professeur,
Je règne, dit le roi,
Je crois, dit le moine,
Je pense, dit le philosophe,
Je trouve, dit le savant...
J’èmǝ di l’amã,
Je parlǝ, di le député,
J’ãsèñǝ, di le profèsœr,
Je rèñǝ di le rw͐a,
Je krw͐a di le mw͐anǝ,
Je pãsǝ, di le filozofǝ,
Je trwvǝ, di le savã...
Művei
Jour, poems, 1947
A la poursuite d'Iris, poems, 1948
Vipère au poing (Viper in the Fist), autobiographical novel, 1948
La Tête contre les murs, novel, publié en 1949
La Mort du petit cheval, autobiographical novel, 1950[14]
Le bureau des mariages, short stories, 1951
Lève-toi et marche, novel, 1952
Humeurs, poems, 1953
Contre vents et marées, 1953
L'Huile sur le feu, novel, 1954
Qui j'ose aimer, novel, 1956
La fin des asiles, essay, 1959
Au nom du fils, novel, 1960
Chapeau bas, short stories, 1963 : Chapeau bas, Bouc émissaire, La hotte, M. le conseiller du coeur, Souvenirs d'un amnésique, Mansarde à louer, La Clope
Plumons l'oiseau, essay, 1966
Le Matrimoine]], novel, 1967
Les bienheureux de La Désolation, account, 1970[15]
Le Cri de la chouette, autobiographical novel, 1972[16]
Madame Ex, novel, 1975
Traits, 1976
Ce que je crois, 1977
Un feu dévore un autre feu, 1978
L'Église verte, novel, 1981
Qui est le prince?, 1981
Abécédaire, 1984
Le Démon de minuit, 1988
L'École des pères, novel, 1991
Le grand méchant doux, 1992
Le Neuvième jour, 1994
Magyarul megjelent
A Rezeau család (Vipere au poing, La mort du petit cheval, Cri de la chouette) – Európa, Budapest, 1979 · ISBN 9630722089 · fordította: Somogyi Pál László (Viperát markolva), Szávai János (A kiscsikó halála), Görög Lívia (Bagolyhuhogás)
Exfeleség (Madame Ex) – Európa, Budapest, 1984 · ISBN 9630734028 · fordította: Somogyi Pál László
Asszonyok hatalma (Le matrimoine) – Európa, Budapest, 1987 · ISBN 9630742454 · fordította: Somogyi Pál László
Akit szeretni mertem (Qui j'ose aimer) – Európa, Budapest, 1992 · ISBN 9637394036 · fordította: Nagy Péter
A kilencedik napon (Le neuvième jour) – Európa, Budapest, 1996 · ISBN 9630758709 · fordította: Nagy Péter
↑Az 1961-es vulkánkitörést követően Tristan da Cunha (más néven „La Désolation”) szigetének teljes lakossága kitelepítésének története, az angol fogyasztói társadalom elutasítása, ahová áttelepítették őket, és az a vasakarat, hogy visszatérjenek a szigetükre, és újra benépesítsék a világ egyik legnehezebb helyét, és saját ideáljuk szerint éljenek. Published in English as Tristan: A Novel.
↑A „Vipère au poing” és a „La mort du petit cheval” folytatása.
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Hervé Bazin című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.svg)
.svg)
.svg)
.svg){kind=small}
.svg)
.svg)
