Peyrefitte a tarn-iCastres-ban született polgári családban, jezsuita és lazaristainternátusba járt, majd a Toulouse-i Egyetemen(wd) nyelv- és irodalomtudományt tanult. Miután 1930-ban évfolyamelsőként végzett a párizsiInstitut d'Études Politiques de Paris-ban, 1933 és 1938 között követségi titkárként dolgozott Athénban. Visszatérve Párizsba, 1940-ben személyes okokból le kellett mondania, majd 1943-ban visszahelyezték, és végül 1945-ben befejezte diplomáciai pályafutását. Regényeiben gyakran dolgozott fel ellentmondásos témákat, és munkássága miatt ellentétbe került a római katolikus egyházzal.
Nyíltan írt az internátusban szerzett homoerotikus(wd) élményeiről az 1943-as Les amitiés particulières című első regényében, amely 1944-ben elnyerte az áhított Renaudot-díjat. A könyvből 1964-ben azonos című film is készült.[2] Peyrefitte a forgatáson találkozott a 12 éves Alain-Philippe Malagnac d'Argens de Villèle-lel(wd);[3] és mindketten egymásba szerettek.[4] Peyrefitte a Notre amour („Szerelmünk” - 1967) és a L'Enfant de cœur („A szív gyermeke” - 1978) című művekben meséli el kapcsolatuk történetét. Malagnac később feleségül vette Amanda Lear énekesnőt.
Peyrefitte a botrányok kultivátora, Les Clés de saint Pierre (1953) című könyvében támadta a Vatikánt és XII. Pius pápát, amiért a „homoszexuálisok pápája” becenevet kapta. A könyv megjelenése keserű vitát indított el François Mauriac-kal. Mauriac azzal fenyegetőzött, hogy felmond az akkori lapnak, a L'Express-nek(wd), amelynek akkoriban dolgozott, ha az nem hagyja abba a könyv reklámjainak közlését. A viszályt Mauriac cikkei, amelyek Jean Cocteau emlékét támadták homoszexualitása miatt, valamint a Les amitiés particulières című könyv filmadaptációjának megjelenése súlyosbította. Mindez Peyrefitte dühödt nyílt levelében csúcsosodott ki, amelyben Mauriacot képmutatónak, a saját gyermekeit rágalmazó álheteroszexuálisnak és titkolt homoszexuális múltjával vádolta.[5]
A Les Ambassades (1951) című művében a diplomácia minden csínját-bínját felfedte. Peyrefitte emellett pletykákkal teli könyvet írt Jacques d'Adelswärd-Fersen(wd)[6] báró capri-i száműzetéséről (L'Exilé de Capri, 1959), és lefordította a görög meleg szerelmi költészetet (La Muse garçonnière; „A fiús múzsa”, Flammarion, 1973).
Propos Secrets című emlékirataiban részletesen írt fiatalkoráról, szexuális életéről (főként pederasztikus és néhány nőügyéről), diplomáciai éveiről, valamint görögországi és olaszországi utazásairól.
Roger Peyrefitte népszerű történelmi életrajzokat írt Nagy Sándorról és Voltaire-ről. A Voltaire et Frédéric II című művében azt állította, hogy Voltaire Nagy Frigyes "passzív" szeretője volt.
Én vagyok a homoszexuálisok jogainak legismertebb védelmezője Franciaországban. Ez biztos. Gyakran hívnak „a homoszexualitás pápájának”. Ez azért van, mert én vagyok a Szent Péter kulcsai és a Máltai lovagok szerzője, a katolikus egyházról szóló kortárs író legfontosabb könyvei.
— Interjú a Gay Sunshine Journalnak (1979)
Halála után Capri városa egy emléktáblát szentelt neki, amelyet a Villa Lysis(wd) közelében helyeztek el, és amelynek felirata a következő: A Roger Peyrefitte autore de L'esule di Capri per aver esaltato e diffuso il mito, la cultura e la bellezza dell'isola nel mondo. - »Roger Peyrefitte-nek, a L'Exile de Capri szerzőjének, mert felmagasztalta és terjesztette a világban e sziget mítoszát, kultúráját és szépségét.«.[9]
Stephen Fry angol színész és író a közkönyvtárak fontosságáról szóló 2012-es esszéjében megemlíti, hogy Peyrefitte L'Exilé de Capri és a Les Amitiés particulières című regényei „felejthetetlen, átalakító könyvek” voltak számára.[10]
Sajtódarabok
A bárányokat szeretem, nem a birkákat. (J'aime les agneaux, pas les moutons!)
Roger Peyrefitte
Gyászjelentés a The Times 2000. november 7-i számában, 25. oldal. „Sokak szemében Roger Peyrefitte hírnevét, mint valóban irodalmi regényíróét a Les Amitiés Particulières (1944) alapozta meg, amely egyben az első regénye is volt. Sok mást is írt, de egyik sem érte el igazán az első irodalmi értékét, és úgy tűnt, a szerző egyre inkább a succès de scandale-t[11] keresi, mintsem a komoly kritikai figyelmet.”
James Kirkup(wd) gyászjelentése az Independentben: The Tuesday Review, 2000. november 7., 6. oldal. „Peyrefitte ügyesen manipulálta a médiát. Drámai gesztusaival és felháborító viselkedésével az abszurditásig karizmatikus volt, így végül senki sem vette észre a gyakran nevetséges koholmányait, bár azokat mindig nagy stílusban és meggyőződéssel adta elő, és olyan pimaszsággal, amely szórakoztatóan rosszindulatú volt.... Peyrefitte elismeri nagy elődei, André Gide, Marcel Proust, Jean Cocteau és Oscar Wilde bátorságát, miközben sajnálja Marcel Jouhandeau(wd)[12] és sok kortárs francia író – legyen az meleg vagy hetero – félénkségét a homoszexuális (és heteroszexuális) jogok ügyének képviseletében.”
Douglas Johnson gyászjelentése a The Guardian 2000. november 15-i számában, 24. oldal. „André Gide, aki egy sokkal korábbi művében megpróbálta megvédeni a homoszexualitást, prófétai módon gratulált Peyrefitte-nek. Nem gondolta, hogy a Les Amitiés Particulières elnyeri a Goncourt-díjat, de azt igen, hogy még egy évszázaddal később is olvasni fogják.”
Bibliográfia
Les Amitiés particulières, novel, Editions Flammarion 1944
Mademoiselle de Murville, novel, Editions Jean Vigneau 1947
Le Prince des neiges, dráma 3 felvonásban, Editions Jean Vigneau 1947
L'Oracle, novel, Editions Jean Vigneau 1948 (végleges kiadás 1974)
Les Amours singulières, regény, Editions Jean Vigneau 1949
La Mort d'une mère, Editions Flammarion 1950
Les Ambassades, regény, Editions Flammarion 1951
Les Œuvres libres - Roger Peyrefitte, etc. Editions Arthème Fayard 1951
Du Vésuve à l'Etna, útirajz, Editions Flammarion 1952
La Fin des ambassades, regény, Editions Flammarion 1953
Les Amours, de Lucien de Samosate (az eredeti görög szöveg fordítása), Editions Flammarion 1954
Les Clés de saint Pierre, regény, Editions Flammarion 1955
Jeunes Proies, Editions Flammarion 1956
Les Chevaliers de Malte, Editions Flammarion 1957
L'Exilé de Capri, Editions Flammarion 1959
Le Spectateur nocturne, drámai párbeszéd, Editions Flammarion 1960
Les Fils de la lumière, tanulmány a szabadkőművességről, Editions Flammarion 1961
La Nature du Prince, Editions Flammarion 1963
Les Secrets des conclaves, Editions Flammarion 1964
↑R. Peyrefitte, Propos secrets, 1977, pp. 285–289; L'Enfant de cœur, 1978, pp. 9 and 29.
↑Alain-Philippe Malagnac (1951. július 16. – 2000. december 16.) Roger Peyrefitte francia író fogadott fia volt, kapcsolatuk az utóbbi több művének témája. Malagnac műgyűjtő is volt, és Amanda Lear énekesnő férje.
↑Succès de scandale („botrányos siker”): olyan művészeti alkotás, amelynek sikere részben vagy egészben a művet övező nyilvános vitáknak tulajdonítható.
↑Marcel Jouhandeau (1888. július 26. – 1979. április 7.) francia író.
↑Henry Marie Joseph Frédéric Expedite Millon de Montherlant (1895. április 20. – 1972. szeptember 21.) francia esszéista, regényíró és drámaíró.
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Roger Peyrefitte című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
