|
Grősz-per
A Grősz és társai pere a Rákosi Mátyás vezette magyar kommunista rezsim koncepciós pere volt, melyre Budapesten, 1951. június 15. és július 20. között került sor, a magyar katolikus egyház társadalmi befolyásának megtörésére irányuló politika részeként. A per során Grősz József kalocsai érseket 15 év börtönre ítélik (8 másik vádlott társából egyet azonnal, kettőt később ítéltek halálra),[1] de 24 mellékperben összesen több mint kétszáz ítélet született (17 halálos, 55 fő kapott tíz év feletti börtönt). A rendszerváltás után, 1990. május 18-án a Grősz-per ítéleteit semmisnek nyilvánították.[2] A per előzményeiA Grősz-per előkészületei, illetve koncepciójának megszületése Mindszenty József 1948. december 28-án történt letartóztatásának idején kezdődött el. Két nappal a letartóztatást követően Kádár János akkori belügyminiszter több magyar érseket és püspököt Mindszenty állítólagos vallomására hivatkozva lemondásra szólított fel, amit azok (többek között Grősz József) elutasítottak.[3] Az 1949. január 4-én tartott püspökkari értekezlet feszült légkörben zajlott le, amelyen Grősz érsek elnökletével nyilatkozatot fogadtak el a magyar püspökök, miszerint visszautasítják az egyházat ért támadásokat a köztársasági államforma-, a demokrácia- és a földreform-ellenesség kérdésében, de ezt a nyilatkozatot csak január 23-án hozták nyilvánosságra.[4] Dobi István szintén január 4-ére tárgyalásra hívta a püspöki kart, amelyen az állam és egyház közötti megállapodás lett volna a téma, s az este lezajlott megbeszélésen Grősz József mindössze ezt a nyilatkozatot olvasta fel, de többet nem szólalt meg, s így a megbeszélés sikertelenül zárult.[5]  Január 7-én (egy nappal az előtt, hogy a tárgyalások folytatódhattak volna) Mócsy Imre jezsuita XII. Piusz pápa konkrét utasítását adta át a főpapoknak, melyben konkrétan megtiltotta a megegyezést. Arra a kérdésre, hogy ezután mi következhet, Czapik Gyula akkori egri érsek úgy válaszolt, hogy ezután már csak egy út van, a mártíromság.[6] Ezek után a Grősz József vezette püspöki kar egészen 1950 augusztusának végéig sikeresen hárította el a kormány tárgyalási terveit,[7] de végül 1950. augusztus 30-án aláírásra került a megállapodás, amelyben a magyar katolikus püspöki kar elismerte a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát, kijelentette, hogy az egyház törvényei szerint megbünteti azokat, akik fellépnek a népköztársaság ellen, valamint kötelezettségnek írta elő a híveknek, hogy működjenek közre az ötéves terv megvalósításában, a papságnak megtiltotta azt, hogy tiltakozzék a mezőgazdaság szocialista átszervezése ellen, valamint kijelentette, hogy a békemozgalmat támogatja a jövőben, azzal, hogy békepapi mozgalmat hoz létre. A kormány ugyanakkor elvben garantálta a vallásszabadságot, illetve a katolikus egyház működési szabadságát. Engedélyezte hat fiú- és két lányiskola visszaadását, és azt, hogy ezekben megfelelő számú szerzetes tanerő működjön. A kormány ígéretet tett arra, hogy az egyház elemi szükségleteinek fedezéséről gondoskodik, 18 évig arányosan csökkentve megfelelő összeget utal ki egyházi célokra, valamint garantálta, hogy a papság illetményét kifizeti.[8] Noha a megállapodás egyházjogilag érvénytelen volt (s ezt az állam is tudta, hiszen a megállapodást a Magyar Közlönyben közzé sem tették), a püspökök abban reménykedtek, hogy ez által a helyzet konszolidálódik.[7] Ezzel szemben egy héttel a megállapodás aláírása után az Elnöki Tanács 1950. évi 34. számú törvényerejű rendeletével, a fenti nyolc iskolában szolgáló szerzetesrendeken kívül megvonta a magyarországi szerzetesrendek működési engedélyét.[9] Rövid időn belül kiderült, hogy a megállapodás sikertelen. A papság, s a főpapok is vonakodtak együttműködni (lényegileg meghátrálni) az állammal, nem támogatták (gyakorlatilag) a békepapságot, s állandóan keresték azokat a kibúvókat, amelyekkel esetleg az egyházat kedvezőbb helyzetbe tudták volna hozni. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetése 1951 késő tavaszától fokozott nyomás alá helyezte a püspöki kart. 1951. május 4-én kelt „Az MDP KV Titkárság határozata a Párt egyházpolitikájának irányvonaláról”[10] című dokumentumban megállapította, hogy az együttműködés (gyakorlatban az egyház teljes behódolása) sikertelen, s ezért erősebb nyomás alá kell helyezni az egyházat, úgy, hogy az esetlegesen legkompromittálhatóbb, leginkább ellenálló püspököt el kell távolítani, vád alá kell helyezni, s el kell ítélni. Ezt össze kell kötni a ciszterciek és a pálos rend elleni fellépéssel. Ekkor még nem dőlt el egyértelműen, hogy melyik püspök legyen a per vádlottja, de alapból elsődlegesen Grősz József neve merült fel.
A fenti Révai József által megfogalmazott dokumentum már gyakorlatban a per előkészítésének tekinthető, ez alapján válogatta ki az Államvédelmi Hatóság a per résztvevőit. A per előkészületei és a vádlottakA koncepciós per előkészítése során 1951. május 10-én született „Államvédelmis javaslat a Grősz József és társai elleni ügyben a vádlottak és a tanúk személyére” dokumentum részletesen tárgyalja a felhozandó vádakat, mely gyakorlatilag a per hivatalos vádirata is lett.[11] A vád alapja, hogy a vádlottak összeesküvést folytattak arra, hogy az akkor fennálló államrendszert megdöntsék, s egy restaurált rendszert hozzanak létre. A per előkészülete során több kormánylista is volt, ahogy a koncepció formálódott, de Grősz József személye mint ideiglenes államfő mindegyiken szerepelt.[12] A koncepció lényege szerint a pert úgynevezett amalgám módszer szerint kell megszervezni, amely eleve előírta több különböző ügy, esemény egybeolvasztását, keverését.[10] Így a perben az alapkérdést, ami az államellenes összeesküvés összekeverték kémkedéssel (természetesen belevonva az Egyesült Államok nagykövetségének egyik magyar tisztségviselőjét), valutaüzérkedést (amiért eleve halálbüntetést is kiszabhattak), gyilkossággal, amit a szovjet katonák ellen követtek el, igaz harminc szovjet katona megölése sokkal nagyobb esemény lett volna, mint ami akkor bekövetkezett, valamint egy korábbi perben a vádlottat fel is mentették. A vádlottakat különböző időpontokban tartóztatták le, de hivatalosan előzetes letartóztatásba 1951.áü.001211/l. számú ügyészségi határozattal 1951. június 4-én kerültek.[13] A per előkészítése során a vádlottak személyében történtek változások, hiszen dr. Gyomlay László, akit az AVH 1951. február 25-én vett őrizetbe 1951. március 17-én a vizsgálati fogságban elhunyt, így „helyére” Pongrácz Alajos került.[14] A per koncepciós jellege ezen is megmutatkozik, hiszen nem a személyek voltak a lényegesek, hanem az, hogy az ügy hihetővé váljon.
A vádlottakat egymástól elkülönítették, s mindegyik mellé ún. fogdaügynököket építettek be.[17] Ezek az ügynökök rendszeresen adtak hangulatjelentéseket.[18] A fogdahálózati jelentések rendkívül fontosak voltak a kihallgató tisztek részére. Elsőrendű információkat szereztek a kihallgatás menetének alakítására nézve, Különösen abban az esetben, ha a rab olyasmit árult el a cellában, amiről vallomásaiban nem tett említést. Másodsorban a rab lelki és idegi állapotát is fel tudták mérni, s ez alapján döntöttek a különféle kényszerítő eszközökről. Példa erre Grősz József érsek, akit egy alkalommal az Andrássy út 60. szám alatt (ahol a kihallgatások folytak) a pincébe zártak, mert nem megfelelő viselkedést tanúsított a kihallgatáson, valamint erről a beépített rab előtt is beszélt három napra a nyirkos pincébe zártak, ahol rövidesen megtört, s magára nézve mindent beismert. A többi vádlottal hasonlóképpen jártak el.[18] Maga az Államvédelmi Hatóság Andrássy út 60. szám alatti épületében lezajlott események azért is különösen fontosak, mert a lényegi döntések nem a tárgyaláson, hanem a Magyar Dolgozók Pártja felső köreiben és az AVH előadóinak, vezetőinek asztalán. Maga Grősz érsek fogalmazta meg: „Azért nincs semmi értelme az ellenkezésnek, mert az ítéletet és a büntetés nagyságát úgysem a bíróság állapítja meg, hanem itt dől el [tudniillik az ÁVH-n][19] A vádlottakat a perre komolyan elő-, és felkészítették, vallomásaikat gyakoroltatták, többször saját kezűleg leíratták. A tárgyalás és az ítéletA tárgyalást B. II. 001217. számon a Budapesti Megyei Bíróság Dr. Olti Vilmos vezette tanácsa 1951. június 15-én kelt végzésével 1951. június 22-ére délelőtt 9 órára, a Markó utca 27. II. em. esküdtszéki terembe tűzte ki. A bírósági tanács öt tagú volt. A tanácsvezető bírón kívül Formán András ács, Miklós Károly térmester, Markovits István élmunkás kovács és Garancsy Mihály bíró ülnökként vett részt.[20] A vádat Alapy Gyula ügyészségi elnök képviselte.[13] A vádlottak az alábbi védőügyvédeket kérték fel:[21]
A tárgyalás június 22 és 25. között zajlott le. A tárgyalás során a tanúvallomásokat követően Dr. Hévey László és Dr. Pongrácz Alajos ügyét jelen ügytől elkülönítették, s ügyüket a bíróság átadta a Katonai Bírósághoz.[1] A bíróság a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, valutaüzérkedés, külföldre szöktetés, bűnpártolással elkövetett népellenes bűnök vádjával 1951. június 28-án hozott ítéletet. A vádlottak lényegében mindent beismertek, közölték, hogy vallomásaikat szabadon tették. Ez alapján – lényegében jóváhagyva a fenti vádiratot – , a bíróság valamennyi vádlottat bűnösnek találta, s az alábbi ítéletek születtek (külön sorban tüntetjük fel a szabadulás időpontját):
A per 24 mellékperében összesen 15 személyt ítéltek halálra és végeztek ki.[1] A per utóéleteA per célja – azon kívül, hogy a perben elítélteket megtörjék és eltávolítsák – az volt, hogy a római katolikus egyháznak egyértelműen jelezzék: nincs más út, mint a behódolás, vagy a mártíromság. A tárgyalás második napján háziőrizetbe helyezték Hamvas Endre csanádi, Badalik Sándor Bertalan veszprémi, Pétery József váci, Shvoy Lajos székesfehérvári megyés püspököket, valamint kényszerítették őket, hogy püspöki helynökké és/vagy irodaigazgatóvá békepapokat nevezzenek ki, s ítéljék el Grőszt és társait, ami június 3-án meg is történt, s melyben elítéltek minden államellenes tevékenységet, betartják az állam és az egyház közötti megállapodást.[1] Ezzel párhuzamosan a magyar állam és a vallásfelekezetek közti egyezmények valóra váltására, valamint az állam vallásokkal kapcsolatos igazgatási teendőinek ellátására az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelynek engedélyétől tették függővé a püspöki, de még a városi plébánosi kinevezéseket is.[31] A perekben elítéltek életük végéig viselték azokat a hátrányokat, amelyeket ez a koncepciós per okozott.[32] A per fő vádlottja Grősz József a megalkuvást nem ismerő Mindszenty Józseffel szemben visszatérhetett érseki székébe. A börtönélmények hatására Grősz József sokkal inkább együttműködővé vált, 1957-ben csatlakozott az Opus Pacis békepapi mozgalomhoz, amellett tagja volt az Országos Béketanácsnak és a Hazafias Népfront elnökségének is. A Grősz-perben foglalt ítéleteket a Legfelsőbb Bíróság 1990. május 18-án kelt ítéletében semmissé nyilvánította.[33] Jegyzetek
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
