|
Csou-dinasztia
A Csou ()-dinasztia megalakulása az i. e. 1050 és i. e. 1025 közötti időszakra tehető, amikor is a Sang-Jin ()-dinasztia uralmát megdöntötte az addig vazallus csou () törzs.[1] Az i. e. 3. századig regnáló dinasztia mintegy nyolc évszázados történelmét két fő korszakra szokás osztani. Az első a Korai, vagy Nyugati Csou ()-kor (i. e. 11. századtól i. e. 771-ig), a második pedig a Kései vagy Keleti Csou ()-kor (i. e. 720-i. e. 256.). Ez utóbbit további két korszakra, a Tavasz és ősz (i. e. 722-481), illetve a Hadakozó fejedelemségek korára (i. e. 403-221) osztja a történelemtudomány.[2] E korszak rendkívül fontos szerepet játszott a kínai történelemben: ekkor alakultak ki azok az eszmék, hagyományok, gondolkodási és társadalmi modellek, intézmények és ideológiák, amelyek az egész későbbi kínai történelmet meghatározták. Ekkor jöttek létre a nagy kínai filozófiai iskolák, ekkor születtek azok a művek, amelyek egészen a legújabb korig mintául és hivatkozási alapul szolgáltak, ekkor alakult ki az írott klasszikus nyelv, amely egészen az 1910-es, 1920-as évek nyelvújító mozgalmáig szinte változatlan formában a birodalom fő kommunikációs eszköze lett, vagyis a Csou ()-dinasztia idején öltött formát a sajátos kínai kultúra. AlapításaA konfuciánus történetírásban a Csou ()-dinasztia alapítóit igen nagy tisztelet övezte, így a dinasztia megalapításának körülményei is a korai történeti művekből ismerhetők meg. Eszerint a Csou () törzsek uralkodójukkal - a későbbi Ven () királlyal (Csou Ven Vang () 周文王; i. e. 1052–1056) benyomultak a Sang ()-dinasztia azon területeire, amelyek a mai Honan () tartományban találhatók. Tehették ezt azért is, mert az Sang ()-ház utolsó uralkodóját lekötötte a Huaj ()-folyó mentén élő barbárokkal vívott háborúja. A Csou ()k győzedelmes előrevonulása közben vívott egyik ütközetben uralkodójuk, Ven () király az életét vesztette, így őt Vu () király (Csou Vu Vang () 周武王; i. e. 1046–1043) követte a trónon. A Sang ()-dinasztiára végül a Sárga-folyótól északra található Muje () 牧野 melletti csatában mértek végső csapást, és az utolsó Sang () uralkodót, Csou-hszin ()t 紂辛 (i. e. 1075-1046) lefejezték.[3] Ven () és Vu () királyokat a Sang () állam egykori alattvalói felszabadítóként üdvözölték és tisztelték, hiszen a krónikák szerint sokat szenvedtek a zsarnok és kegyetlen Csou-hszin () uralma alatt. Vu () király a kivégzett Sang () uralkodó egyik fiát, Vu-keng ()et 武庚 bízta meg a Kínai-alföld városainak kormányzásával, ő maga pedig visszatért a mai Senhszi () tartományban található területeikre, ahol nem sokkal ezután elhunyt.[4] Korai Csou ()-kor (i. e. 11. sz. – i. e. 771)Ven () és Vu () királyok uralkodását a későbbi konfuciánus hagyományban aranykornak tekintették, nevükhöz számos történet és legenda fűződött. Valójában azonban az i. e. 8-7. századig igen kevés hiteles adat áll rendelkezésre a kínai történelemről. A Ven (), Vu () és a többi korai Csou ()-királynak tulajdonított intézmények, intézkedések, beszédek zöme minden bizonnyal későbbi, idealizált kompilációk.[5] Vu () király utódja, Cseng () király (Csou Cseng Vang () 周成王) uralkodását kb. i. e. 1042-1021 vagy i. e. 1042/35-1006) jellemezte zűrzavaros állapotokat kihasználva, Vu-keng (), a Huaj ()-folyó (Huaj-ho () 淮河) mentén élő barbárokkal szövetkezve felkelést robbantott ki a Csou ()-ház ellen. A védelmet és az ellentámadást az ekkor még fiatal Zheng () király nagybátyja, Csou () herceg (Csou-kung () 周公) szervezte meg, melynek eredményeképpen lerombolták a Sang ()ok fővárosát, a felkelésben részt vevő barbárok pedig behódoltak. Ekkortól kezdve a Csou ()knak két fővárosuk volt: Cungcsou () 宗周, vagy más néven Haocsing () 鎬京, a mai Senhszi () tartományban található Hszi'an () , és Csengcsou () 鄭州, a mai Honan () tartományban található Lojang () város közelében.[6] A Csou ()-ház birodalma nem tekinthető egységes államnak. Vu () király ugyan meghódította a Sang ()ok befolyása alatt álló területeket, a hatalmas birodalmat azonban képtelen lett volna egyedül kormányozni – az egységes kínai állam létrejöttéhez még mintegy nyolcszáz évnek kellett eltelnie. A hatalmuk megszilárdítása érdekében a Csou ()-ház királyai az uralkodói család vagy azzal rokon nemzetségek tagjaira bízta az egykori Sang () területeken lévő régi és újonnan alapított városok kormányzását. E helyi vezetők elismerték a Csou () királyok politikai és szakrális hatalmát, de saját területükön többé-kevésbé önállóan uralkodtak.[7] Az i. e. 9. század végén és az i. e. 8. században a Csou ()-ház hatalma meggyengült, és beköszöntött a hanyatlás korszaka, amit az idegen, barbár népek fokozódó támadásai jellemeztek. Xuan () király (Csou Hszüan Vang () 周宣王) idején (kb. i. e. 827-782 vagy i. e. 827/25-782) a sztyeppei hszien-jün () 獫狁 törzsek törtek be az országba, majd Ju () király (Csou Ju Vang () 周幽王) uralkodása alatt (i. e. 781-771) a csüen-zsung () 犬戎 törzsek dúlták fel a Csou ()-ház ősi területeit. Emellett a helyi fejedelmek az idő múlásával egyre inkább elvesztették személyes kötődésüket a Csou ()-házhoz. Míg egy helyi vezető, aki hatalmát a Csou () királytól kapta, valószínűleg élete végéig hűséges maradt a Csou ()-házhoz, az ő fia, unokája vagy még későbbi leszármazottja, aki már öröklés útján, s nem adománnyal jutott a trónra, nem érezte kötelességének mindenben engedelmeskedni a távoli Csou () uralkodónak. A Csou ()-dinasztia hanyatlása Li király (Csou Li Vang () 周厲王) uralkodásával (i. e. 878-828) kezdődött, s éppen ez az a korszak amikortól kezdve már pontos datált történelmi adatok is rendelkezésre állnak.[8] Késői Csou ()-kor (i. e. 770-256)A Csou ()-ház hatalma a dinasztiaalapítást követő néhány évszázadban tehát fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor i. e. 771-ben barbár csüan-zsung () törzs megtámadta a fővárost, a fejedelmek nem siettek a megszorult király segítségére, így a város elesett. Ezután a Csou ()-ház székhelyét áttette a biztonságosabb keleti területekre, a mai Lojang () környékére. Az i. e. 770-től i. e. 256-ig tartó Késői Csou ()-kort ezért Keleti Csou ()-kornak is nevezik.[9] A Keleti Csou ()-korra a királyi ház egyre gyorsabb hanyatlása, a helyi fejedelmek megerősödése volt jellemző. A főváros átköltözése után a mindenkori Csou () király valójában csak szakrális jellegű hatalommal rendelkezett. A Csou () uralkodók királyi címüket megtarthatták – még évszázadokig egyetlen fejedelem sem merészelte felvenni a vang () 王 címet, akármekkora hatalommal rendelkezett is –, bizonyos szertartásokat csak ők végezhettek el, s egyes diplomáciai aktusokhoz is az ő hozzájárulásuk kellett. Az általuk ténylegesen uralt terület azonban fokozatosan egy-két városnyira zsugorodott.[10] A Tavasz és ősz korszak (i. e. 722-481)I. e. 770-től i. e. 221-ig a gyakorlatban a teljes politikai széttagoltság jellemezte Kínát. Ennek az időszaknak az első korszakát nevezik Tavasz és ősz korszaknak (Csun-csiu () 春秋), amely nevét a Tavasz és ősz krónika (Csun-csiu () 《春秋》) című történeti műről kapta.[11] A Tavasz és ősz korszakban Kína területén száznál is több, a Csou () királyok adománybirtokaiból létrejött, kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé független állam létezett egymás mellett. Ezek az országocskák háborúztak, szövetséget kötöttek, kereskedtek, versengtek egymással. Hasonló kultúrájuk mellett az kötötte őket össze, hogy a Csou () királyok szakrális felsőbbségét általában elismerték – de azt nem engedték nekik, hogy ügyeikbe érdemben beleszóljanak.[12] Némi stabilitást, a háborúskodásban valamennyi korlátozást az úgynevezett „hegemónok” (pa () 霸) rendszere biztosított. Ez azt jelentette, hogy a korszak egyes kiemelkedő, saját országukat jelentősen megerősítő fejedelmeit a többiek elismerték „hegemónnak”, aki a Csou () királyok nevében bizonyos intézkedéseket hozhatott a többi ország ügyeiben is. Ez a rendszer azonban csak az i. e. 8. századtól az i. e. 6. századig működött, ekkor is csupán korlátozott eredménnyel.[13] A Tavasz és ősz korszak a folyamatos háborúk, de ezzel együtt a különböző államok közötti egyre élénkebb érintkezés, valamint a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődés időszaka is volt. A régi, Korai Csou ()-kori társadalmi rendszer és intézmények kezdtek felbomlani, átalakulni. Tehetséges, de kevésbé előkelő származású emberek hatalomra kerülhettek, régi arisztokrata családok szülöttei elszegényedtek és kiestek a kegyekből. Ugyanakkor a gazdaság fejlődése következtében a népesség növekedett, a kínai világ határai kitágultak, az egymástól korábban viszonylag elzárt államok közötti kapcsolatok szorosabbá váltak.[14] A Tavasz és ősz korszakban került sor a törvények első írásba foglalására. A társadalom felbolydulásával, a korábbi normák megrendülésével ugyanis szükségesnek tűnhetett a szabályok rögzítése, a viszonyok konzerválása. Emellett az egyre nagyobb területű és sűrűbb népességű államokban elkerülhetetlenné vált, hogy a korábbi, személyes kapcsolatokon alapuló normarendszert felváltsa a személytelen és elfogulatlan törvények rendje. Ezt a folyamatot, az ezzel foglalkozó forrásokat a következő fejezetben tárgyaljuk. Az új viszonyok közepette megindult az útkeresés, megjelentek az első „filozófiai” iskolák, amelyek elsősorban evilági, politikai kérdésekre keresték a választ. A fő kérdés az volt: hogyan lehet a nyilvánvalóan a feje tetejére állt világban rendet teremteni, miként lehet a köznépnek és a vezető rétegeknek nyugalmat és ezzel jólétet biztosítani. A legfontosabb ilyen iskolának a konfucianizmus, a motizmus, a taoizmus és a legizmus számított.[15] A Hadakozó fejedelemségek kora (i. e. 403-221)A Tavasz és ősz korszakban öt fejedelemség emelkedett ki a többi közül. Ezek közül az egyik, a központi fekvésű Csin () 晉 i. e. 453-ban három részre szakadt, mindháromban a Csin ()ben korábban uralkodó dinasztia egy-egy főembere alakított saját uralkodóházat. Ezzel a jelentősebb fejedelemségek száma hétre emelkedett. A szakadást i. e. 403-ban az ekkor már valós hatalommal nem rendelkező Csou () király is elismerte, innentől szokás számítani az új korszak, a Hadakozó fejedelemségek (Csan kuo ()) időszakának kezdetét, amely a Tavasz és ősz korszakhoz hasonlóan ennek a kornak a történelmét tárgyaló történeti mű után kapta a nevét.[16] Ebben a korszakban, miután a Csou ()-ház teljes eljelentéktelenedése nyilvánvalóvá vált, az államok közötti küzdelem még élesebb lett és új dimenziókat öltött. Már nem csak az országhatárok kiterjesztéséért, a minél nagyobb befolyásért harcoltak a fejedelemségek, hanem nyíltan vállalták az új célt, a többi állam megsemmisítését, a kínai világ egyesítését. A fejedelmek sorban felvették az eddig csak a Csou ()-ház által használt vang (), „király” címet, ezzel is jelezve, hogy immár az egész birodalomra igényt tartanak.[17] A harc általánossá válását elősegítette a vas, a „demokratikus” fém elterjedése. Kína ugyanis a Keleti Csou ()-korban lépett be a vaskorba. Vasból, a drágább bronzzal szemben, mezőgazdasági szerszámok is készültek, ami elősegítette a termelés hatékonyságának növekedését. Az új fém jelentősége a harcászatban még nagyobb volt: lehetővé tette, hogy a korábbi, arisztokratikus, költséges harci szekerekre épülő hadakozást felváltsa az olcsó vasfegyverekkel ellátott tömeghadseregek háborúja.[18] Az évszázados harcok folyamán az i. e. 3. századra végül három állam emelkedett ki: a déli Csu () 楚,, az északkeleti Csi () 齊 és az északnyugati Csin () 秦. A végső harc végül e három fejedelemség között zajlott, amely végül Csin () győzelmével zárult.[19] A hegemóniáért folytatott küzdelem két síkon folyt. A külpolitika területén megélénkült a diplomácia, szövetségek köttettek és bontattak fel, háború háborút követett. A lehető legsikeresebb szövetségi rendszer létrehozására, s ezzel a birodalom egyesítésére két elképzelés létezett. Az egyiket, a „horizontális szövetség” elvét Csin () próbálta elfogadtatni: ennek alapján keleten Csi () államra támaszkodva Csu () állammal szemben próbált tengelyt létrehozni. A másik, a „vertikális szövetség” terve Csu () államban született: ez Csin () kirekesztésével, Csi () és Csu () körül hozott volna létre erős államcsoportot a kisebb fejedelemségek részvételével. Ebből látszik, hogy valójában két ország állt egymással szemben: Csin () és Csu (), s mindkettő Csi () államot próbálta megnyerni a terveihez.[20] A másik jelentősebb terület, ahol az egyesítési harc zajlott, az egyes államok bel- és gazdaságpolitikája volt. A hadakozás ugyanis nemcsak a harcmezőkön folyt. Azért, hogy a lehető legerősebb hadsereget tudják kiállítani, a fejedelemségek igyekeztek mindent alárendelni a katonaság fejlesztésének és ellátásának. Ehhez meg kellett találni a kormányzás, az erőforrások összpontosításának leghatékonyabb módjait. Az egyes államok sorra léptették életbe a különböző reformokat, s mint a történelem megmutatta, a legsikeresebb belső intézkedéseket végrehajtó állam lett az, amelyik az évszázados véres harcban végül felülkerekedett. A reformokhoz új eszmékre és képzett kormányzati szakemberekre volt szükség – ezeket biztosították a különböző filozófiai iskolák, elsősorban az i. e. 4. században megjelent legizmus. Ennek következtében a korszakra jellemző változás a hivatásos tisztviselők megjelenése a kormányzatban és a városok fontosságának megnövekedése, mivel a közigazgatási központok idekerültek, továbbá a polgárság kialakulása.[21] Kultúra és társadalomA Csou () uralkodók szakrális elsőbbsége igen sokáig fennmaradt. A vang (), „király” cím mellett viselték a tien ce (), az „ég fia” méltóságot is, jelezve, hogy eredetük isteni, s hogy ők szolgálnak közvetítőül az Ég és az emberi világ között. Jellemző, hogy amikor az i. e. 4. században Sang Jang () reformjai sikerrel jártak Csin ()ben, és a Csou () király elismerése jeléül áldozati húst ajándékozott Csin () fejedelmének, az esetet a Csin ()beli krónikás – aki a történteket számunkra közvetítő Sze-ma Csien () forrásául szolgálhatott – érdemesnek tartotta feljegyezni annak ellenére, hogy valóságos hatalommal Csou () ekkor már nem rendelkezett. Mindenesetre a korai Csou ()-korra még a viszonylagos stabilitás, a Csou ()-ház uralmának elismerése, az arisztokratikus társadalom szilárdsága volt a jellemző. Ebből a korból egyre több feliratos bronzedény kerül elő – amelyek esetenként teljes „szerződéseket” tartalmaznak –, és talán ekkorra nyúlnak vissza az első kínai könyvek, a Változások könyve (Ji csing ()), az Írások könyve (Su csing ()) és a Dalok könyve (Si king ()) legkorábbi részei is. A hagyomány szerint a földművelés az úgynevezett „kútföldrendszer” alapján folyt. Ennek az a lényege, hogy egy négyzet alakú földet két-két párhuzamos vonallal kilenc egyenlő darabra osztottak; ezekből nyolcat egy-egy parasztcsalád művelt, míg a kilencediken, amelyen az adógabona termett, a nyolc család együtt dolgozott. A rendszer a nevét a „kút” (csing () 井) írásjegynek a felosztott földdarabra emlékeztető formájáról kapta. Lehetséges, hogy a kútföldrendszer a valóságban soha nem létezett, mindenesetre a későbbi évezredekben az ideális, egyenlőségen alapuló paraszti társadalom jelképévé vált. A hagyomány szerint a kútföldrendszert számolta fel Csin ()ben Sang Jang (), amikor eltörölte a földdarabokat elválasztó észak-dél és kelet-nyugat irányú határvonalakat. Királyok
MegjegyzésekJegyzetek
ForrásokMagyarul
Idegen nyelvenKapcsolódó szócikkekTovábbi információk
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
