|
Bertha Sándor (zeneszerző)
Felsőőri Bertha Sándor (Budapest, 1843. augusztus 19. – Párizs, 1912. november 22.) magyar zeneszerző, zongoraművész, író, Ferenc József-rend tulajdonos, a francia Becsületrend lovagja és Vaskoronarend-kitüntetett.[2][3][4][5][6] Zeneművei dalok, palotások, himnuszok, csárdások, indulók, szvitek és hasonló kisebb művekből áll.[7] ÉleteFelsőőri Bertha Sándor királyi tiszt, miniszteri tanácsos és Baloghy Mária (1806-1845) fiaként született. Kétéves volt, mikor édesanyja meghalt. Pesten kezdett el zenét tanulni Mosonyi Mihálynál, majd 1861 őszén, tizennyolc éves korában kezdett először írni, publikálni a Zenészeti Lapokban.[8][9] Egy évvel rá, 1862-ben Lipcsében folytatott ellenponttanulmányokat Moritz Hauptmannál, ahol nagy hatással volt rá Johann Sebastian Bach művészete. Ekkor kezdte el kialakítani saját művészetét: a 17-18. századi nyugat-európai zenei formák és a hangszeres magyaros, akkoriban egyedüli magyar nemzeti zenének tartott verbunkos elemeinek magasrendű egységbefoglalását szerette volna megvalósítani. Első mestere, Mosonyi Mihály által ő is Liszt Ferenc és Richard Wagner irányzatát, a zene haladását képviselte, legfőbb céljának pedig a nemzeti zene megteremtését tartotta, csakúgy, mint a korának többi zeneszerzője.[9] 1862-ben Párizsban telepedett le véglegesen, majd egy évvel rá, 1863-ban Berlinbe ment, ahol Hans von Bülow zongorista és karmester tanítványa volt.[9] Huszonegy évesen, 1864-ben jelent meg első szerzeménye a Zenészeti Lapok mellékleteként Palotás címmel, amit Mosonyi lelkesen fogadott cikkében, mely szerint ezzel a művével Bertha bebizonyította, "hogy a magyar zene a legmagasabb értelemben vett művészi fejlődésre képes."[9] 1864-1865 telén Liszt Ferenc meghívására Rómában ment, ahol az ő irányításával fejlesztette tovább zenei tudását, de később összeveszett vele és kerülték egymást, mert fejébe szállt a dicsőség, túlbecsülte saját tehetségét a Zenészeti Lapok munkatársainak kritikátlan rajongása, a kiterjedt rokoni, baráti körök és édesapja fáradhatatlan támogatása miatt. 1869-ben Liszt Ferenc ezt írta neki:
– Liszt Ferenc[9]
,_Vas%C3%A1rnapi_Ujs%C3%A1g,_1912.jpg) Ez a kritika is hozzájárult, hogy az 1860-as évek végétől Bertha Sándor egyre jobban kiábrándult Liszt és Wagner irányzatából, és felhagyott a követésükkel, azzal vádolva önmagát, hogy eddig hozzásegítette a magyar zenét az elnémetesedéshez. Innentől kezdve megszállottja lesz saját elképzeléseinek, az ellenpontstílust tartja a magyar zene egyetlen járható útjának, és önmagát részesíti előnyben, a saját műveit adja elő.[9] Így az Erkel Ferenc utáni magyar zeneszerző-nemzedék egyik legkülönösebb alakja volt, a magyar kultúrát hirdette. Elgondolása az volt, hogy a magyar nemzeti zenekultúrát a legalapvetőbb rétegektől kezdve kell újra kiépíteni, ezért a barokk polifón formákhoz nyúlt vissza, melyeket nemzeti elemekkel (verbunkos, népies műdal) keresztezett (Magyar palotás, Suite hongroise, Előjáték és fúga, Six hongroises, Csárdás de fête).[2] Huszonöt évesen, 1868. február 10-én Viribvs Vnitis körülirattal ellátott nagy arany érmet kapott I. Ferenc Józseftől.[10] 1869-ben jótékony célú hangversenyt adott az írói segélyegylet javára Magyarországon, amit nem fogadott túl szívesen a hallgatóság, negatív bírálatok érték. Ábrányi Kornél így értekezik róla:
– Ábrányi Kornél[9]
Habár szeretett volna visszaköltözni Magyarországra („Igen vágynám a külföldön szerzett sok tapasztalatot és némi tudományt az ország javára érvényesíteni"), Párizsban maradt Delplace Rosier francia feleségével, ahol francia művészeti szalont vezetett és francia lapoknak írt. Pályázott a Zeneakadémia Volkmann Róbert megüresedett zeneszerzői tanszékére, de nem nyerte el.[9] Az 1872-ben, Párizsban megjelent Suite Hongroise című zongoraművében a kritikusok egyetlen pozitívumként azt tudták felhozni, hogy magyar zenei motívumokból is lehet ellenpontos műformát létrehozni.[9] 1880-ban a szegedi árvízkárosultak javára kifejtett tevékenysége elismeréséül Ferenc József-rend lovagkeresztjét kapott.[11] 1883. június 18-án a párizsi Opéra-Comique-ban mutatták be legfőbb művét, a Mathias Corvin című operáját, ami később 1884. június 5-én a Nemzeti Színházban is műsorra került.[12] A fogadtatása nem volt túl sikeres, kritikusai azt hiányolták belőle, amit a zeneszerző leginkább törekedett elérni benne: a magyar jelleget, a franciás formát.[9] A Párizsi Magyar Egyesültben Zichy Mihály után ő töltötte be az elnöki posztot, majd az 1878-as párizsi kiállítás után barátját, Munkácsy Mihályt ajánlotta a feladatra és visszalépett a nyilvános szerepléstől.[3] 1886. szeptember 22-én a Pozsonyi Városi Színház megnyitójára ő írta a nyitó előadást Ünnepi induló címen, amit a Magyar Királyi Operaház zenekara adott elő.[13] 1893-ban Párizsban Becsületrend lovagjává nevezte ki Marie François Sadi Carnot, Franciaország 5. elnöke,[3] majd szeptember 30-án I. Ferenc József Innsbruckban harmadik osztályú Vaskorona-renddel tüntette ki, mert könyvet írt franciául a Habsburgokról Rudolf trónörökös esküvőjére, illetve a művészet és az irodalom terén szerzett eredményei elismeréséül.[3][6][14] Élete végén visszatért kiindulópontjához, a szalonszerűen stilizált romantikus tánczenéhez.[9] Felesége halála után öt évvel, 1912. november 22-én hunyt el Párizsban, a Batignolles-i temetőben temették el.[15][16] CsaládjaFelesége a francia Delplace Rosier volt, ám házasságukból nem született gyermek.
Főbb művei Zenei művek
Írásai
Galéria
Források
Jegyzetek
Külső hivatkozások
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
_Vas%C3%A1rnapi_%C3%9Ajs%C3%A1g_-_1902.png)
_al%C3%A1%C3%ADr%C3%A1sa.png)
_al%C3%A1%C3%ADr%C3%A1sa,_1890.jpg){kind=small}
_s%C3%ADrhelye,_P%C3%A1rizs.jpg)
_s%C3%ADrhely%C3%A9nek_felirata,_P%C3%A1rizs.jpg)
Portal di Ensiklopedia Dunia
