|
Tranmere Rovers FC
A Tranmere Rovers Football Club egy profi angol labdarúgócsapat, melyet 1884-ben alapítottak.[1] Székhelye Birkenheadben, Merseyside megyében található. A csapatot Belmont Football Club néven alapították, 1885-ben nevezték át Tranmere Roversre.[1] 1921-ben alapító tagja volt a harmadosztály északi csoportjának,[2] azóta egyszer sem esett ki a The Football League-ből. A csapat történelme nagy részét Merseyside két nagycsapata. a Liverpool és az Everton árnyékában töltötte. Jelenleg a Football League Two-ban, az angol labdarúgás negyedik legmagasabb osztályában szerepel, menedzsere Ronnie Moore.[3] A Rovers az 1980-as években nehéz anyagi helyzetbe került és 1987-ben csődeljárás alá vonták. Ezt követően azonban elérkezett a klub történetének máig legsikeresebb időszaka. John King[3] vezetése alatt a Tranmere háromszor is bejutott a Premier League-be való feljutásért vívott rájátszásba, igaz, egyik alkalommal sem sikerült megnyernie azt. King utódja, John Aldridge[3] a kupasorozatokban volt sikeres, legkomolyabb eredményét 2000-ben érte el, amikor bejuttatta a csapatot a Ligakupa döntőjébe, ahol a Rovers végül alulmaradt a Leicester Cityvel szemben.[4] Aldridge emellett háromszor is bejuttatta csapatát az FA Kupa negyeddöntőjébe: 2000-ben, 2001-ben és 2004-ben. A Tranmere hagyományosan kék szegélyekkel díszített fehér mezben játssza hazai mérkőzéseit. Ez a színösszeállítás 1962-ben jelent meg először a csapat szerelésein.[5] Hazai meccseit a Prenton Parkban játssza, melyet 1912 óta használ.[6] A stadion 1995-ben komoly átalakításokon esett át a Taylor-jelentés eredményeképp. Jelenleg 16 567 néző számára biztosít ülőhelyet és négy lelátója van: a Main Stand (főlelátó), a Kop, a Johnny King Stand, valamint a Cowshed.[6] KlubtörténetA megalapítás és a kezdetek A csapatot Christopher Doherty alapította 1884-ben két krikettcsapat, a Lyndhurst Wanderers és a Belmont egyesítésével.[1][6] Az így létrejött labdarúgócsapat neve Belmont Football Club lett. A klub 1884. november 15-én játszotta első mérkőzését, a Brunswick Rovers ellen, melyet meg is nyert 4-0-ra. Ez egy barátságos meccs volt, mivel ekkoriban még nem léteztek hivatalos bajnokságok. James McGaul elnök irányítása alatt remekül sikerült a Belmont FC első éve, a csapat mindössze egyet veszített el tizenöt mérkőzéséből. A gárda 1885 szeptember 16-án megváltoztatta a nevét a ma is használt Tranmere Rovers Football Clubra. A név egy rövid életű krikettcsapattól, mely 1881 és 1882 között a Tranmere Rovers Crickett Club nevet viselte és labdarúgó szakága is volt. A két csapatot ezen kívül semmi más nem köti össze.[1] A Tranmere első meccseit Birkenheadben, a Steelers Fielden játszotta,[1] majd 1887-ben megvásárolta a Ravenshaw's Fieldet a Tranmere Rugby Clubtól. Ezt 1895-ben Prenton Parkra keresztelték. 1912-en új stadionba költözött a csapat, mely szintén ezt a nevet kapta, azóta is ez a Rovers otthona.[6] A csapat játékosai először kék mezt, fehér sortot és kék sportszárat viseltek. 1889-ben bordó-narancssárga mezre váltottak, de 1904-ben visszatértek eredeti színeikhez.[5] 1886-ban a Tranmere elindult első hivatalos sorozatában, a Liverpool and District Challenge Cupban, egy liverpooli és Liverpool környéki csapatok számára kiírt kupasorozatban. A klub 1889-ben csatlakozott a West Lancashire League-hez. 1897-ben belépett a jóval erősebb The Combination-be, melyet 1908-ban meg is nyert.[7] 1910-ben ismét bajnokságot váltott a kék mezes csapat és a Lancashire Combination-ben folytatta szereplését. A klub fejlődési szándékát jól mutatta, hogy 1912-ben beköltözött a frissen megnyitott Prenton Parkba, melyhez akkor egy 800 ülőhelyes lelátó tartozott.[6] A Rovers 1914-ben bajnok lett a Lancashire Combinationben[8] és ugyanebben az évben Stan Rowlandset behívták a walesi válogatottba, amivel ő lett a Tranmere első válogatott játékosa.[6][9] A csapat az első világháború alatt is folyamatosan játszott, mivel játékosai a helyi hajógyárakban dolgoztak,[6] ahol hadihajókat és egyéb harcászati eszközöket állítottak elő a harcolók számára. Bár ily módon segítették hazájukat, sok kritika érte őket, amiért elkerülték a katonai szolgálatot. A világháborúk közötti évek A Leeds City tartalékcsapatának 1919-es kizárása után a Tranmere beléphetett egy újabb bajnokságba, a Central League-be. Az időzítés nagyszerű volt, mivel egy évvel később a bajnokság négy csapatát, köztük a Roverst is felkérték, hogy lépjen be a The Football League újonnan induló bajnokságába, a Division Three North-ba, azaz a harmadosztály északi csoportjába. 1921. augusztus 27-én a bajnokság alapító tagjaiként[2] lejátszották első meccsüket a The Football League szervezésében, melyen hazai pályán 4-1-re megverték a Crewe Alexandrát.[1] Ekkoriban Bert Cooke volt a csapat vezetőedzője, aki 23 évig maradt a kispadon, ezzel mindmáig ő a Tranmere legtovább foglalkoztatott menedzsere.[3] 1924-ben egy helyi születésű, saját nevelésű fiatal, Dixie Dean mindössze 16 évesen és 355 naposan bemutatkozott a csapatban. A későbbiekben összesen 30 meccsen lépett pályára a Rovers színeiben és 27 glt szerzett. Képességeire az Everton is felfigyelt és 1925-ben 3000 fontért leigazolta.[1] Az 1927/28-as szezonban Dean máig megdöntetlen bajnoki rekordot állított fel, amikor 60 gólt szerzett egy idény alatt az Everton színeiben.[11] Dean távozása után még egy sor tehetséges fiatal igazolt komoly összegekért élvonalbeli klubokhoz, emiatt gyakran emlegették a szurkolók Bert Cooke menedzsert született üzletemberként.[10] Az eladott játékosok közül érdemes még megemlíteni a Durham City elleni 11-1-es meccsen hat gólt szerző Pongo Waringot, aki 4700 fontért igazolt az Aston Villához és máig ő tartja az egy szezonon belül szerzett gólok rekordját a birminghami csapatnál, 49 találattal.[6] 1934-ben az Anfield Stadionban játszott egymással FA Kupa-meccset a Tranmere és a Liverpool. A találkozóra 61 036 néző látogatott ki, korábban sosem fordult elő, hogy ennyien lettek volna kíváncsiak a Rovers valamelyik meccsére.[1] A csapat Dixie Dean és Pongo Waring után újabb remek csatárra bukkant Bunny Bell személyében, aki 57 gólt szerzett az 1933/34-es évadban. 1935-ben Bell és a Tranmere is bevonultak a történelemkönyvekbe, amikor a kék mezesek a támadó kilenc találatának is köszönhetően 13-4-re verték az Oldham Athleticet,[12] az egy mérkőzésen esett 17 gólt jelenleg is rekordnak számít a The Football League-ben.[11] Bell tíz gólig is juthatott volna, de kihagyott egy büntetőt. A csatár később az Evertonhoz szerződött, de a második világháború véget vetett a pályafutásának, mielőtt még bármilyen komolyabb eredményt elérhetett volna. A Rovers 1938-ban megnyerte első és máig egyetlen bajnoki címét a The Football League-en belül, amikor a harmadosztály északi csoportjának élén végzett és története során először feljutott a Division Two-ba, azaz a másodosztályba.[1][13] A következő szezonban rögtön ki is estek, mindössze hat meccset sikerült megnyerniük, amivel minden idők legrosszabban teljesítő csapatává váltak a régi másodosztályban.[14] A második világháború után
A második világháború alatt a Prenton Park szinte teljesen érintetlen maradt. Szerencsésnek mondhatja magát a Tranmere ebből a szempontból, hiszen sok stadiont rongáltak meg ekkoriban bombák. A háború végeztével a Rovers 1946-ban tovább folytatta szereplését a Division Three North-ban, egészen 1958-ig, amikor a The Football League kissé átszervezte az alacsonyabb osztályokat. A harmadosztály egységessé vált, megszűnt a déli és északi földrajzi felosztás és létrejött a Division Four, azaz a negyedosztály is. Az átalakítás előtti utolsó szezonban Peter Farrell[3] menedzser a 11. helyre vezette a csapatot, mely így indulhatott az új harmadosztályban.[15] Ennek bebiztosításához kellett az is, hogy az 1957/58-as szezon utolsó meccsén, a Wrexham ellen győzzön a csapat, hiszen az új bajnokságban csak az első 12 hely valamelyikén végzett csapatok indulhattak. A 2-1-es Rovers-győzelemmel zárult találkozóra 19 615 néző látogatott ki a Prenton Parkba, ami ma is a Tranmere legnagyobb hazai nézőszámának számít, kizárólag a bajnoki meccseket figyelembe véve.[6] A klub ezáltal a győzelem által a Division Three North után a megreformált Division Three-nek is alapító tagja lett. 1961-ben a Rovers legendás csapatkapitánya, Harold Bell távozott a csapattól. Bell a második világháború utáni legelső mérkőzéstől kezdve állandó tagja volt a kezdőnek, egészen 1955. augusztus 30-ig. Ezalatt az időszak alatt 459 mérkőzésen szerepelt zsinórban, ami a mai napig brit rekord.[16] A csapatot annyira megviselte a kapitány távozása, hogy még abban az évben kiestek a negyedosztályba, történetük során először.[17] A vezetőség ekkor Dave Russellt nevezte ki vezetőedzővé, aki több szempontból is meghatározó változásokat eszközölt.[3] A csapat 1904 óta kék mezben játszott, csakúgy, mint az élvonalban szereplő és szintén merseyside-i székhelyű Everton. Russell 1962-ben a fehéret tette meg a mezek alapszínének, hogy ezzel is megkülönböztesse csapatát a helyi riválistól. A csapat szereléseinek alapszíne azóta is fehér és a kék[5] többnyire csak a galléron, ujjakon és a sportszár felső részén jelenik meg. A menedzser emellett sikeresebbé tette az utánpótlás nevelést is, ezután került ki a Tranmere ifiakadémiájáról a későbbi angol válogatott Roy McFarland is.[1] Russell 1967-ben visszavezette a klubot a harmadosztályba.[18] Egy évvel később elkészült az új, 4000 ülőhelyes főlelátó, a csapat pedig fennállása során először jutott be az FA Kupa ötödik körébe.[19] 1972-ben 24 424 szurkoló látogatott ki a Prenton Parkba a Tranmere és a Stoke City FA Kupa-meccsére (2-2), ennél többen azóta sem látogattak ki a fehér mezesek egyik hazai meccsére sem.[1] Szintén 1972-ben a Ron Yeats játékos-menedzserré lépett elő.[3] A korábbi Liverpool játékos megerősítette a Tranmere és a vörös mezes helyi rivális kapcsolatát. Több korábbi csapattársát, például Ian St Johnt is a Prenton Parkba csábította, a korábbi legendás edzőnek, Bill Shanklynek pedig tanácsadói szerepet adott a klubnál.[6] Az ilyen módon megerősített Rovers 1973-ban egy Ligakupa-meccsen 1-0-ra legyőzte az Arsenalt a Highburyben.[20] Ezt a mai napig a csapat egyik legnagyobb győzelmeként tartják számon. 1975-ben azonban újabb kiesés következett a negyedosztályba.[21] A következő évtized a Tranmere történelmének egyik legsötétebb időszaka volt, a gárda rendkívül nehéz anyagi helyzetbe került, sokszor még a negyedosztályban is csak a tabella alsó felén foglalt helyet és időnként kétezernél is kevesebb néző látogatott ki a hazai meccsekre.[6] 1979-ben igazolta le a klub Steve Mungallt a Motherwelltől. Ő a nehéz idők ellenére is kitartott a csapat mellett, 17 évig maradt és ezalatt több mint 500 bajnokin lépett pályára. Nagy szerepe volt abban, hogy a csapat lassan kilábalt a nehézségekből és a későbbiekben többször is eljutott a Wembleybe, ahol döntőt játszhatott. Mungall visszavonulása után is a Prenton Parkban maradt az edzői stáb tagjaként, de 2000 októberében távozott, hogy beindíthassa saját üzleti vállalkozását.[22] Az 1980-as évekA csapat a feljutást követően 1979-ben ismét visszaesett a negyedosztályba, ami pénzügyi gondokhoz vezetett.[23] Az 1980-as években egyre nagyobb adósságokat halmozott fel a klub, melyeket többek között barátságos meccsek bevételeiből és szurkolói adományokból próbált meg törleszteni, illetve a Wirrali Önkormányzattól is kapott egy 200 ezer fontos kölcsönt. A Tranmere hálája jeléül mindmáig a mezén viseli az önkormányzat címerét.[24] Mindezek ellenére 1987-ben csődeljárás alá került az alakulat, de ekkor felvásárolta őket egy helyi üzletember, Peter Johnson, aki mind a mai napig a klub elnöke.[1] Ez valódi fordulópontot jelentett, ezután következett a Tranmere történetének legsikeresebb időszaka, ekkor érkezett vissza a Prenton Parkba John King menedzser is, aki korábban játékosként nyolc évig szolgálta a csapatot és 1975 valamint 1980 között már a vezetőedzője is volt. King vezérletével a későbbiekben az első osztály küszöbére került a gárda,[3] de először is az volt a feladata, hogy megmentse a fehér mezeseket a negyedosztályból, ezzel együtt a The Football League-ből való kieséstől. Ezt a szezon utolsó meccsén sikerült elérnie, amikor csapata hazai pályán 1-0 arányban legyőzte az Exeter Cityt.[6] Az 1987/88-as idényben, King visszatérése utáni első teljes szezonjának középső felében olyan jól teljesített a Tranmere, hogy kvalifikálta magát a The Football League centenáriumi tornájára, melyet a Wembleyben rendeztek. A sorozat egyik meglepetéscsapata lett, legyőzte az első osztályban szereplő Wimbledont és a Newcastle Unitedet is, egészen az elődöntőig menetelt, ahol 2-2-es meccs után csak büntetőkkel kapott ki a későbbi győztes Notthingam Foresttől.[25] Ez volt az első alkalom, hogy a Rovers pályára léphetett a Wembleyben. A következő szezonban King a második helyre vezette a klubot, ami automatikus feljutást ért a harmadosztályba.[26] Ugyanebben az idényben a kupákban is jól szerepelt a gárda, a legkomolyabb eredmény az élvonalbeli Middlesbrough-t.[20] A feljutás után kis híján rögtön sikerült még egy osztállyal feljebb kerülni, hiszen a fehér mezesek bejutottak a harmadosztály rájátszásának a döntőjébe, ott azonban kikaptak 2-0-ra a Notts Countytól.[27] Nem maradt azonban trófea nélkül a csapat, egy héttel később ugyanis 2-1 arányban legyőzte a Bristol Roverst a Football League Trophy döntőjében.[28] A Tranmere sikereinek kulcsa ekkoriban az 1985-ben leigazolt Ian Muir volt, aki 11 évet töltött a klubnál és ezalatt 180 gólt szerzett, amivel a mai napig ő tartja a klubcsúcsot. Muir volt az első, aki felkerült a csapat dicsőségfalára.[29] Őt az a John Morrissey követte, aki 1986-ban érkezett a Prenton Parkba, 14 évet töltött ott és 585 meccsen játszott.[30] A Wembley-évek A Tranmere az 1990/91-es szezonban megnyerte a Division Three rájátszásának döntőjét a Bolton Wanderers ellen,[31] így az 1930-as évek után ismét feljutott a másodosztályba. Csakúgy, mint egy évvel korábban, a csapat ezúttal is bejutott a Football League Trophy fináléjába, de ezúttal 3-2-re kikapott a Birmingham Citytől.[28] Ezzel alig több mint egy év alatt már negyedszer játszott döntőt a Wembleyben. 1991 nyarán a Rovers 250 ezer fontért leigazolta a korábbi Liverpool-játékost, John Aldridge-et a spanyol Real Sociedadtól. Tíz évig maradt a klub szolgálatában, ami alatt 170 gólt lőtt, ezzel az örökranglista második helyére került, Ian Muir mögé.[1] Aldridge-et tranmere-i évei alatt 30 alkalommal is behívták az ír válogatottba és ő lett a klub első játékosa, aki gólt szerzett egy világbajnokságon.[32] 1993-ban a skót válogatott Pat Nevin is a Prenton Parkba igazolt.[33] Nevin, Aldridge, Malkin és Morrissey félelmetes támadósort alkottak a másodosztályban. Nem meglepő, hogy a fehér mezesek 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben kvalifikálták magukat a rájátszásra, ezzel közel kerülve a frissen megformált Premier League-be való feljutáshoz. A feljutást azonban egyik alkalommal sem sikerült kiharcolniuk, előbb a Swindon Towntól,[34] majd a Leicester Citytől,[35] végül pedig a Readingtől[36] kaptak ki. 1994-ben a Ligakupa elődöntőjébe is bejutott a csapat, ahol büntetőpárbajban veszített az Aston Villával szemben.[20] 1995 márciusára a Taylor-jelentésben foglaltak szerint átépítették a Prenton Parkot, amiből így egy 16 567 néző befogadására alkalmas, kizárólag ülőhelyeket kínáló stadion lett. Egy évvel később John Aldridge-es játékos-menedzserré nevezték ki. Öt évig maradt a posztján, az aktív labdarúgástól 1999-ben vonult vissza.[3] 2000-től napjainkigBár a klub az 1999/00-es idényben anyagi gondokkal küzdött, a kupákban sikerült jó eredményeket elérnie, az FA Kupában több Premier League-csapatot is legyőzve a hatodik körig jutott.[19] Az igazi sikert azonban nem ez, hanem a Ligakupa döntőjében való részvétel kivívása jelentette. Ez volt az első alkalom, hogy a Tranmere egy komoly, elismert kupasorozat fináléjába jutott. Az ellenfél a Leaicester City volt, mely Matt Elliott góljával vezetést szerzett. A Rovers esélyei tovább romlottak, amikor Clint Hillt kiállította a játékvezető, az emberhátrány ellenére azonban David Kelly révén kiegyenlített a csapat. Nem sokkal később viszont már ismét a Leicester vezetett, miután Elliott újabb gólt szerzett. Ezzel ki is alakult a végeredmény, a City győzött 2-1-re.[4] Ez volt az utolsó Ligakupa-döntő, melyet a régi Wembleyben rendeztek.[6]  Bár a csapat mezeinek alapszíne 1962 óta a fehér volt, az évek során gyakran megjelentek rajtuk kék csíkok és egyéb minták, 2000 után azonban a fehér szín még dominánsabbá vált a szereléseken, a kék azóta csak nagyon kis mértékben fordul elő rajtuk.[5] A 2000/01-es évad egy újabb jó FA Kupa-szereplést hozott a klubnak. A fehér mezesek menetelésük során 3-0-ra megverték a Goodison Parkban merseyside-i riválisukat, az Evertont,[37] háromgólos hátrányból fordítva 4-3-ra legyőzték a Southamptont,[38] végül a szintén merseyside-i Liverpooltól kaptak ki 4-2 arányban a hatodik fordulóban.[39] A bajnokságban már nem szerepeltek ilyen jól, Aldridge a gyenge eredmények miatt még a szezon vége előtt távozott, a Tranmere pedig az utolsó helyen zárt, ami kiesést jelentett.[40] 2003-ban Brian Little ült le a csapat kispadjára.[3][41] A 2004/05-ös idényben bejuttatta a klubot a harmadosztály rájátszásába, melyet azonban nem sikerült megnyerni. Ugyanebben a szezonban produkálta legjobb FA Kupa-szereplését is a Tranmere: ismét a hatodik körig, azaz a negyeddöntőig jutott, de ezúttal csak újrajátszás után esett ki a későbbi döntős Millwall ellen. A következő évad végén Little távozott a Prenton Parkból és a Rovers egyik korábbi játékosa, Ronnie Moore váltotta.[3][42] Moore három szezonon keresztül maradt, melyek során a 9., a 11. és a 7. helyet szerezte meg a csapat.[43] Bár utolsó idényében közel került ahhoz, hogy bejuttassa a Roverst a rájátszásba, 2009-ben mégis menesztették. Helyét a korábbi angol válogatott szélső, John Barnes vette át, aki korábban mindössze egyszer, tíz évvel korábban ült le klubcsapat (a Celtic) kispadjára.[3][44] Barnes alig több mint öt hónapig maradhatott, kirúgása után a csapatot már hosszú ideje szolgáló fizikoterapeuta, Les Parry lett az ideiglenesen kinevezett vezetőedző.[3][45] A fehér mezesek a 19. helyen zárták a 2009/10-es szezont, a kiesés elkerülését csak az utolsó fordulóban, a Stockport County 3-0-s legyőzésével sikerült bebiztosítaniuk.[46] Parry 2010 júniusában véglegesen is megkapta a menedzseri állást.[47] 2012. március 4-én küldték el, amikor a csapat 1-0-ra kikapott a Chesterfieldtől és egy pontra került a kiesőzónától.[48] A szezon hátralévő részére Ronnie Moore tért vissza a kispadra,[49] aki tizenháromból hat meccset megnyert, ezzel megszerezve a 12. helyet[50]. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy a Tranmere a tabella első felében végzett. A klub ezután új szerződést adott Moore-nak, mely a 2012/13-as idény végéig szól.[51] Klubszínek és címerekMegalapítása után a Belmont FC jázékosai kék mezt és fehér rövidnadrágot viseltek, csakúgy, mint a névváltoztatás után a Tranmere Rovers labdarúgói. 1889-ben éles váltás következett és a mez bordóvörös-narancssárga színösszeállítású lett, míg a sort tengerészkék lett. Egyes magyarázatok szerint a Rovers a ezzel színpompás szereléssel próbálta meg elvonni az ellenfelek figyelmét a West Lancashire League-ben.[52] 1904-ben a csapat visszatért a kék és a fehér színekhez, melyek ma is a klub hivatalos színei.[5][52] 1962-ben Dave Russell vezetőedző bemutatott egy új, legnagyobb részt fehér mezt, melynek csak a gallérja volt kék. "A Tranmere Roversnek meg kell különböztetnie magát Merseyside többi csapatáról. Az Everton sajátossága a kék mez, a Liverpoolé a vörös, a Tranmere-é pedig mostantól a fehér."[52] - magyarázta döntését Russell. Azóta a csapat többnyire fehér mezeket használt, melyekben kisebb-nagyobb mértékben kék minták vagy csíkok is megjelentek. 2000 óta a fehér még hangsúlyosabb lett a szereléseken és csak nagyon kis mértékben fordul elő rajtuk a kék szín.[5][53] A Tranmere egyik beceneve a "Superwhites" (szuperfehérek) is a fehér szerelésre utal.[54] A Tranmere először 1962-ben lépett pályára címerrel ellátott mezben. A csapat ekkor Birkenhead címerét viselte a szerelésén, mely alá oda volt írva a kerület mottója is: "Ubi fides ibi lux et robur" (Ahol hit, ott fény és erő is van).[53][55] Ezt 1972-ben leváltotta egy a csapat nevének kezdőbetűiből álló logó, amit 1981-ben egy egyszerű kék címer követett, melyen egy futball-labda és a csapatnév kezdőbetűi voltak láthatók. 1987-ben egy meglehetősen kaotikus logót kezdett el használni a Rovers, ami Birkenhead címerének, egy focilabdának és a "TRFC" betűknek az összemontírozásából állt.[5] A jelenlegi, leegyszerűsített címert 1997 óta használja a klub,[5] ami a 2009-es évre kissé megváltozott, utalva a klub fennállásának 125. évfordulójára.[56] Stadion
A csapat első meccseit a birkenheadi Steelers Fielden játszotta, de 1887-ben új pályára költözött, melyet a Tranmere Rugby Clubtól vásárolt meg.[1] Ezt "Borough Road Enclosure", "Ravenshaw's Field" és "South Road" néven is emlegették.[57] A Prenton Park nevet 1895-ben kapta, miután erre érkezett a legtöbb javaslat a korabeli Football Echo sportlap szurkolói leveleknek fenntartott rovatába.[57] A földterületen, amin a pálya állt, lakóházakat és egy iskolát kezdtek el építeni, ami miatt a Roversnek tovább kellett állnia. Az új, 1912. március 9-én megnyitott stadion szintén a Prenton Park nevet kapta.[57][58] A stadionhoz két egyszerű szerkezetű, ülőhelyeket kínáló lelátó tartozott, melyek a pálya hosszú oldalain helyezkedtek el, emellett volt három állóhelyes lelátó is, a pályát pedig korlát vette körül. Ez a struktúra kisebb-nagyobb változtatásokkal 1994-ig így maradt.[59]  Az évek folyamán sok változtatást kellett végezni a Prenton Parkon különböző szabályváltozások miatt. A legjelentősebb átépítésre 1994 és 1995 között, a Taylor-jelentés hatására került sor. A Taylor-jelentés kimondta, hogy az első két osztályban szereplő csapatok stadionjaiban nem lehetnek állóhelyes részek, a Roversnek így a pálya három oldalára teljesen új lelátókat kellett építenie. Ekkor épült fel a már meglévő Main Stand (főlelátó) mellé a Road Stand (ma Johnny King Stand), a Cowshed és az új Kop, melyek mind ülőhelyeket kínáltak a szurkolókat.[59] A stadion befogadóképessége így 14 200-ról[57] 16 567 főre emelkedett.[59] A felújított Prenton Parkot 1995. március 11-én adták át, a munkálatok 3,1 millió fontba kerültek.[6] A nézőszámok jelentősen változtak a stadion több mint százéves történelme során. A nyitómeccsre körülbelül nyolcezren voltak kíváncsiak, melyen a Tranmere 8-0-ra verte a Lancester Townt.[60] A rekord nézőszámot mind a mai napig egy Stoke City elleni FA Kupa-meccs tartja,[61] melyre 24 424 szurkoló látogatott ki. Az anyagi gondok és a rossz teljesítmény által megkeserített 1980-as években előfordult, hogy kétezernél is kevesebben jártak a Rovers meccseire. 2010-ben az átlag nézőszám ötezer fő volt.[60] Szurkolók és riválisokA Tranmere hazai átlagnézőszáma a 2010/11-es szezonban 5467 fő volt, ezzel az övék volt a tizenkettedik legnépszerűbb csapat a League One-ban, a The Football League teljes mezőnyét figyelembe véve pedig a 61. helyen álltak a rangsorban ebből a szempontból.[62] A csapathoz több szurkolói csoport is kapcsolódik. Az egyik legismertebb a Tranmere Rovers Supporters Trust, mely 2010-ben 12 500 fontot gyűjtott és adományozott a klubnak Andy Robinson kölcsönvételére.[63] A csoport 2011-ben merész tervet fogalmazott meg, miszerint szeretné megvásárolni a csapat részvényeinek egy részét, hogy aktívan beleszólhasson annak működésébe. Ezt a tervet egyelőre még nem valósították meg, de már több mint 200 ezer fontot gyűjtöttek.[64] A Rovers hevesebb vérmérsékletű drukkerei a TSB (Tranmere Stanley Boys) nevű huligáncsoportban tömörülnek.[65] A csapatnak az 1990-es évek óta saját szurkolói magazinja van, Give Us an R címmel.[66] Bár a Rovers földrajzilag az Evertonhoz és a Liverpoolhoz áll a legközelebb, története során kevés alkalommal találkozott merseyside-i riválisaival, mivel még soha nem szerepelt az élvonalban. Az alacsonyabb osztályokban eltöltött évek alatt más csapatokkal is elkezdtek rivalizálni, olyanokkal, melyekkel gyakrabban csaptak össze. Egy 2003-as szurkolói felmérés szerint a Tranmere drukkerei a Bolton Wandererst tartják csapatuk legnagyobb riválisának, második helyen a Chester City áll, az Everton pedig földrajzi közelsége ellenére csak a harmadik helyre került.[67] Ugyanebben a felmérésben többek között a Blackpool és az Everton szurkolói is a három, általuk legkevésbé kedvelt csapat közé sorolták a Roverst.[67] A The Football League-ben eltöltött idejük alatt a fehér mezesek az alábbi csapatokkal csaptak össze a leggyakrabban:[68]
(M = Mérkőzés, Gy = Győzelem, D = Döntetlen, V = Vereség, Gy% = Győzelmi arány százalékban kifejezve) Női csapatA klubnak 1990 óta női csapata is van, mely Tranmere Rovers Ladies Football Club néven működik és központja szintén a Wirral-félszigeten található.[69] Hazai mérkőzéseit az Ashville FC stadionjában, a Villa Parkban játssza[70] (nem összetévesztendő az Aston Villa stadionjával). 1996 és 2004 között a Premier League-ben,[69][71] az angol női labdarúgás akkori legmagasabb osztályában szerepelt a csapat. 2011 óta a North West Regional League első osztályában játszanak[72] a tranmere-i nők, mely az ötödosztálynak felel meg. A csapat 11 alkalommal nyerte meg a Cheshire Cup-ot, ami rekordnak számít.[73] JátékosokJelenlegi keret2013. március 31. szerint[74]
Kölcsönben
Korábbi játékosok2009-ben, a klub fennállásának 125. évfordulóján létrehoztak a Tranmere-nél egy hivatalos dicsőségfalat, melyre akkor hét korábbi játékos és edző került fel: Ian Muir, John Aldridge, John King, Ray Mathias, Steve Mungall, John Morrissey és Pat Nevin.[75] Rajtuk kívül érdemes még megemlíteni Harold Bellt, aki a Rovers második világháború utáni első hivatalos bajnokiján mutatkozott be a csapatban és 1955. augusztus 30-ig egyetlen meccset sem hagyott ki. Minden sorozatot egybevéve 459 mérkőzésen lépett pályára zsinórban, melyek közül 401 Division Three North-beli bajnoki találkozó volt.[76] Ezzel jelenleg is ő tartja a sorozatos pályára lépések rekordját Nagy-Britanniában. Szakmai stábEdzői stáb2013. április 1. szerint[77]
Menedzserek A Tranmere-nek mindeddig 24 menedzsere volt.[3] A klub első, mai értelemben vett vezetőedzője Bert Cooke volt, akit 1912-ben neveztek ki erre a posztra.[3] Az ő irányítása alatt nyert felvételt a csapat a The Football League-be,[2] 23 évig ült a kispadon, ezzel máig ő a Rovers legtovább szolgáló menedzsere.[3] A következő igazán említésre méltó vezetőedző Dave Russell volt, aki 1961-ben érkezett a klubhoz. Az ő utasítására kezdett el a csapat fehér mezben játszani[5] és gyakran tetette át a hazai bajnokikat a szokásos szombat délutáni időpontról péntek estére, kihasználva a villanyvilágítás előnyeit.[78] Utóbbi szokását a Tranmere-szurkolókból álló rockegyüttes, a Half Man Half Biscuit is megemlítette Friday Night And The Gates Are Low című számában.[79][80] A csapat legsikeresebb időszaka a 20. század végén érkezett el. A sikerekben óriási szerepe volt az 1987-ben újra kinevezett vezetőedzőnek, John Kingnek, aki korábban edzősködött már a klubnál, sőt játékosként is erősítette a Tranmere-t.[3] King vezetésével a fehér mezesek megnyerték a Football League Trophyt[28] és a negyedosztály aljáról a másodosztály élbolyáig jutottak. Három egymást követő évben is részt vehettek a rájátszásban az Premier League-be való feljutásért, de egyszer sem sikerült megnyerniük azt.[34][35][36] A sikerek a Kinget követő John Aldridge irányítása alatt is folytatódtak, aki többek között bejuttatta a csapatot a 2000-es Ligakupa-döntőbe.[4] Győzni ott sem sikerült, de ez volt az első komoly döntő, melyen részt vett a Rovers. 2009-ben a korábbi fizikoterapeuta, Les Parry ült le a kispadra.[45] 2012. március 4-i menesztése után[48] Ronnie Moore vette át a helyét.[49]
(M = Mérkőzés, Gy = Győzelem, D = Döntetlen, V = Vereség, Gy% = Győzelmi arány százalékban kifejezve) A táblázatban csak a már távozott menedzserek statisztikái olvashatók, ezért nem szerepelnek még benne Ronnie Moore 2012. március 5. utáni eredményei. SikerekBajnokság
KupaRekordok
BevonulózeneAz 1970-es évek óta a Tranmere a szintén 70-es évekbeli, amerikai The Rockford Files című sorozat főcímdalára vonul ki a pályára hazai meccsein. Források
Forráshivatkozás-hiba: a Külső hivatkozások A Wikimédia Commons tartalmaz Tranmere Rovers FC témájú médiaállományokat.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
.svg){kind=small}
Portal di Ensiklopedia Dunia
