|
Szolnoki török kori híd
A 1562-ben[1] Güzeldzse Rüsztem budai pasa (1559-1563) utasítására felépült mintegy 110 m hosszú szolnoki török kori híd volt az első állandó folyami híd a Tiszán[1] és egyben Magyarországon is. A híd a maitól mintegy 70 m-re keletre, a Zagyva torkolatától nem messze állt, a Tisza keleti partját derékszögben kötötte össze a szolnoki vár délnyugati bástyájával.[2] JelentőségeA szolnoki híd volt a Tisza állandó fahídja, megépítése óta minden évszázadban (szinte folyamatosan) állt híd Szolnoknál a Tiszán. Jelentőségének másik aspektusát a szolnokiaknak az adja, hogy Szolnok városában a későbbi pusztítások, tüzek és árvizek nyomán aránylag kevés történeti emlék maradt fenn, maga a vár is elpusztult. A régészeti lelet fontosságát jelzi, hogy 2008. június 10-én Szolnokra látogatott Oya Tuzcuoglu a Török Köztársaság magyarországi nagykövete, aki részt vett a szolnoki „Török kori híd” kiállítás megnyitóján az Aba-Novák Kulturális Központban. TörténeteA szolnoki vár elődje már a 10. században is a vízi és szárazföld utakat vigyázta a Zagyva és a Tisza találkozásánál. A vár magja a folyók alkotta háromszögben feküdt, amely várárkok megépítésével elvileg jó védhetőséget biztosított.  A Tisza folyón állandó építésű hidak az újkor elejéig nem álltak. Kisebb folyókon, mint a Zagyván talán a 13. századtól fahíd állhatott, aminek egyetlen bizonyítéka, hogy 1283-ban keltezett oklevélben szerepelt Jánoshida településnév, s későbbről is tudjuk, hogy az fontos átkelőhely, vámszedőhely volt. A sokszor kiszámíthatatlan, helyenként több, mint 100 m széles, viszonylag gyors sodrású és télen gyakran zajló Tiszán egy híd megépítése nagy probléma elé állította a középkor embereit. Az akkoriban helyben fellelhető egyedüli építőanyag a fa volt, azonban ennek minősége nem volt megfelelő. Az első Tisza-híd megépítésének anyagát északról leúsztatott tölgyfa jelentette (az ártéri galériaerdők fái nem felelnek meg a hídépítés követelményeinek annyira, mint a tölgy szívós fája). Kő legközelebb a Mátra hegységben lett volna kitermelhető, azonban a minimum 70–80 km-es légvonalbeli távolság, az akkor járhatatlan terepviszonyok gazdaságtalanná tették az építőanyag elszállítását a folyó erejének felhasználása nélkül. Ezért a köveket az 1552-ben átépített szolnoki várhoz a folyón úsztatták le rönkökön. A kőhíd más problémákat is felvetett volna: nem voltak meg az építéséhez szükséges műszaki ismeretek. A török seregek az 1552-edik évi hadjárat során elfoglalták Szolnokot (nem kis részben az idegen ajkú zsoldosok árulása miatt kerülhetett erre sor). 10 évvel később Güzeldzse Rüsztem budai pasa elrendelte a híd megépítését. A híd létrehozását Szolnok város stratégiai helyzete tette szükségessé. A mai, Szolnok belvárosába vezető híddal ellentétben a Zagyva keleti partja mellett érte el a Tisza nyugati partját. A híd építéséről 1562 májusában Verancsics Antal egri püspök beszámolt Miksa királynak, amelyből tudjuk, hogy ekkor már a híd negyed részében elkészült. A fahíddal azonban több gond is volt: egyrészt az állandóan, nagymértékben ingadozó vízszint, a zajló jég és a hirtelen meginduló áradások jelentős mechanikai megterhelést jelentettek a faszerkezet számára. A híd építőanyagánál fogva leéghetett (mint a híd utódjával meg is történt 1739-ben) és idővel elkorhadt (nem a víz alatti, hanem elsősorban a víz feletti rész, különös tekintettel a víz-levegő érintkezési határsávra). Ennek ellenére (a korabeli hadi viszonyok ismeretében) hosszabb fennállást tudhatott magáénak a törökök által 1562-ben (debreceni ácsokkal) építtetett fahíd, ami a folyó első állandó fahídja lett. A híd legkésőbb 1685-ben elpusztult a felszabadító harcokban.[3] A később évszázadokban rendkívül alacsony vízállások idején még látni vélték a híd megmaradt cölöpjeit, emléke azonban később elhalványult. A híd „felfedezése”2003 nyarának második felében a Tisza rendkívül alacsony vízállása miatt egyes cölöpök láthatókká váltak. Ekkor a folyó vízszintje az átlagos szint alatt -279 cm-re süllyedt. 2003. augusztus 19-én vette észre a kiálló cölöpöket Lakatos László. Az első cölöpök a Tisza-hídtól mintegy 70 m-re kerültek elő, a Tisza Zagyva-torkolattal átellenes (bal) partján.[4] A parthoz közelebbi cölöpmaradványoknak csak 10–30 cm-es darabjai, a parttól távolabbiaknak mintegy 40–60 cm-es részei is fennmaradtak. Az évszázadok során már több alkalommal előfordulhatott szélsőségesen alacsony vízállás a Tiszán, a partközeliek ilyenkor nagyobb részt kerülhettek a szárazra, mint a mederben beljebb levők, ezért ezekből kevesebb maradt meg. Anyagukról kiderült, hogy ellenálló tölgyfa rönkökből készültek. A rönkök átmérője 20–30 cm között ingadozott. A rönkök nagy része függőleges állapotban maradt meg. A víz alatt további rönkökre is bukkantak, amik azonban a Tisza agyagos vizéből nem emelkedtek ki. Később a Zagyva partján is felfedeztek cölöpöket.[5] A faanyag fennmaradásaA Tisza-híd anyaga 1562-es megépítése óta fennmaradt. Látható, hogy a meder sekélyebb részén rövidebb darabok vészelték át az évszázadokat, mint a mélyebb részeken. Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy az évszázadok során azok a részek, amik gyakrabban álltak ki a víz színéből, a szabad levegőn elkorhadtak. Azt is megfigyelték, hogy a cölöptestek felső része sokkal rosszabb állapotban maradt fenn, mint az alsó szakaszok. Ezek a tapasztalatok jól mutatják a víz konzerváló hatását. A szerves anyagok sorsa nagyban függ a körülményektől, amik közé kerülnek az élőlény elpusztulása után. A szerves anyagok elbomlása valójában a leggyorsabb a felszínen, ahol a meteorológiai hatások, a magas légköri oxigén-szint, a lebontó szervezetek tevékenysége és a napfény gyorsan megsemmisíti a szerves testeket. A fa pektin- és cellulóz-tartalma rendkívül magas, ezek az anyagok igen nehezen bonthatók le (pl. a cellulózt híg kénsavas vizes oldat melegítésével lehet feloldani – meglehetősen lassan). Ennek ellenére számos baktérium és gomba képes levegőn a faanyagok lebontására, ahogy azt bármely erdőben tapasztalhatjuk. Ezzel ellentétben a vízben az oldott oxigén-tartalom parciális nyomása sokkal alacsonyabb a légköri oxigén nyomáshoz képest. A Tisza állandóan áramló vize viszonylag hűvös, nyáron sem emelkedik tartósan 23°C felé,[forrás?] ugyanakkor a mély folyó medréig nem fagy be, ami kiiktatja a fagy romboló hatását. További körülmény, hogy a Tisza vize sok hordalékot szállít, ami lassan behatol a fa pórusaiba és lerakódik a felszínén. Az így képződő burok a tömör fatesten belül anoxiás körülményeket teremt. A két Tisza-hídA cölöpök eloszlásának vizsgálatából kiderült, hogy eredetileg nem egy, hanem kettő, korban egymást követő hídról lehet szó. Az első híd a Georgius Houfnaglius 1617-es rézmetszetén ábrázolt híddal lehet azonos (az egykori Zagyva-parti bástyához vezethetett), addig a másik – a későbbi építésű – eltér ettől az egyenes nyomvonaltól és a Zagyvától nyugatra eső tulajdonképpeni városhoz tartott. A helyszíni szemlék alapján elképzelhető, hogy egyszerre több híd is lehetett a Zagyva és a Tisza találkozásánál. Míg Georgius Houfnaglius 1617-es metszetén a híd még a vár délnyugati bástyájához, addig a későbbi rajzokon már a városhoz tart, mintegy „ferdén” átszelve a Tiszát.[2] A híd kora és faanyagaA mintákat az MTA debreceni Atommagkutató Intézetének Környezetanalitikai Laboratóriuma vizsgálta meg. A 6 minta közül 4 kora a török hódoltság idejére (16.-17. század) utalt, 2 további minta későbbi korból származott. A korábbi minták kora radiokarbonos kormeghatározással egész pontosan Kr.u. 1513-1581 évek közöttinek adódott. Ezt követően elvégezték a minták dendrokronológiai elemzését is, ami az 1558-1565-ös évekre datálta az idősebb faanyagok korát. Történelmi utalások a hídraA híd építéséről legfontosabb forrásunk a Verancsics Antal egri püspök Miksa cseh királynak 1562. május 29-én írt levele:
Továbbá a híd látható több egykorú rajzon is, mint a már említett Georgius Houfnaglius 1617-es rézmetszetén. Lásd mégJegyzetek
Források és irodalom
Külső hivatkozások |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
.png)
Portal di Ensiklopedia Dunia
