A személyiség a lélektanban és a pedagógiában gyakran alkalmazott kifejezés. A különböző felfogásokhoz más-más meghatározás /definíció tartozik. J. Piaget másként értelmezi, mint G.W. Allport.
A személyiség egy széles körben elfogadott meghatározás szerint egy az egyénre jellemző viselkedési, gondolkodási és érzésminta, ami állandósultan és ezzel együtt egyedien jellemzi magát az egyént. Ez a meghatározás a William Stern (1871-1938. Személyiség és dolog.) állásponthoz köthető.[1]
Egy másik értelmezés szerint a személyiség különböző testi és lelki tulajdonságok dinamikus és egységes egésze, mely az embert megismételhetetlenné teszi, megkülönbözteti, meghatározza viselkedését és gondolkodását.[2] Az ember különböző szinteken kölcsönhatásba lép környezetével.[3]
Freud pszichoanalitikus megközelítése szerint a személyiségnek három szférája különíthető el:
Ösztönén: öröklött, tudattalanban lévő lelki tartomány. Azonnali szükséglet kielégítésre törekszik.
Én: közvetít a belső valóság és a külvilág, az ösztönén és a felettes én között.
Felettes én (Szuperego): szülői hatásra alakul ki. Ezt a tanár/mester átformálhatja. Ez képviseli a hagyományokat, az erkölcsöt és a lelkiismereti funkciókat.[4]
A kifejezés eredete
A latin eredetű persona szóból származik. Az ókori római színházakban a hangerősítővel is ellátott álarcot nevezeték először personának, amely a per (át, keresztül) és a sonare (hangozni) szavak összetétele.[5]
A nemzetközileg ismert persona szóból alakult ki az angol personality kifejezés, amelynek magyar megfelelője a személyiség szó.[6]
Személyiség tágabb felbontásban
A személyiség az egyénre jellemző pszichológiai folyamatok és állapotok szervezett összessége.
A személyiség strukturált egész, amelyet saját megkülönböztethető szerkezeti sajátosságainak a dinamikus szerveződése alkot (temperamentum, introvertáltság, extrovertáltság)
A személyiség alapvető kritériuma a tudat, amely lehetővé teszi, hogy az egyén elhatárolja magát környezetétől, megkülönböztesse magát minden más személyiségtől, viselkedését tudatosan irányítsa.
A személyiség öröklött és veleszületett (szerzett) testi és idegrendszeri sajátosságai bázisán a társadalmi és természeti környezettel folytonos kölcsönhatásban álló és folytonosan fejlődő nyílt, dinamikus rendszere.[7]
A személyiség szerkezete
A személyiség szerkezete Freud szerint
Topológiai modellje szerint a személyiség két fő tartománya a tudatos és a tudattalan, valamint az ezek között található átjárható zóna, a tudatelőttes és leginkább a tudattalan határozza meg viselkedésünket. Később, strukturális modelljében az elméletet továbbfejlesztette az ösztönén, én és a felettes én személyiség-összetevők bevezetésével, ahol már e három összetevő erőviszonya határozza meg a viselkedést.[8]
A személyiségnek három fő tartományát különböztette meg: tudatos, személyes tudattalan és kollektív tudattalan. Utóbbin belül fontos összetevők pl. a persona, tudatos én, árnyék és az archetípusok. A személyiség legkülső burka a persona, ez érintkezik a külvilággal, míg a személyiség működésének irányítója a Selbst, a tudattalan ősvalónk.[9]
Jung személyes tudattalan és kollektív tudattalanja között létezik a családi tudattalan. Ezt dolgozta ki a sorselemzés módszerével.[10]
A személyiség szerkezete a vonáselméletek szerint
A vonáselméletek szerint tulajdonságaink hierarchiába rendeződnek és faktorokat, dimenziókat képeznek. Kutatásaiban az a legfőbb kérdés, hogy hány ilyen fő faktorba rendezhetők a tulajdonságok. Guilford 13, Cattel 16 személyiségfaktort azonosított, mára azonban ezek száma redukálódott, Eysenck csak hármat, míg Wiggins csupán kettőt fogad el. A legáltalánosabb nézet szerint 5 szuper-vonás létezik. A hierarchia csúcsán elhelyezkedő vonásokat tartják determináló erejű alaptulajdonságoknak. Wiggins modellje szerint minden tulajdonságunk az alábbi két tényező függvénye:
Milyen jellegű a hatalmi késztetésünk,
Milyen a szeretet-viszonyulásunk.
Ez a kétfajta viszonyulás független egymástól, ezért sajátos kombinációjuk adja személyiségünk egyéni mintázatát.[11]
A személyiség kialakulásnak folyamata
Erikson: személyiségünk alakulását születéstől halálig 8 kategória határozza meg.
Minden periódusban vannak elkerülhetetlen krízishelyzetek, ha ezeket sikerül megoldani, akkor egészséges a személyiség fejlődés, ha nem, akkor a személyiség fejlődése megreked.
1. bizalom az ősbizalmatlansággal szemben
1 éves korig
2. autonómia a szégyennel, kétellyel szemben, toalett használat, saját testen való uralkodás
kb. 1-3 éves kor
3. kezdeményezés a bűntudattal szemben
óvodáskor
4. teljesítmény a csökkent értékűséggel szemben
iskolába lépés
5. identitás a szerepdiffúzióval szemben
serdülőkor
6. párválasztás, intimitás az izolációval szemben, erős, tartós kötődések az elmagányosodással szemben
fiatal felnőttkor
7. alkotóképesség a stagnálással szemben
érett felnőttkor
8. én integritás a kétségbeeséssel szemben
öregkor
Ha minden periódust “eredményesen teljesített„, akkor nyugodt, békés lezárása lesz életének, egyébként labilis, lemondó vagy pedig túlkompenzáló, lesz a személyiség. A végletek között van a sokféle sajátos.[12]
Születést követő személyiség fejlődését befolyásoló hatások Gyermekkor: szülői hatás alapján alakul.
Pozitív légkör: dicséretek.
Negatív légkör: szidás, rideg, hideg, hiányosságok hangsúlya, büntetés.
Amilyennek a szülő tartja a gyereket, a gyerek is olyannak tartja magát (alsó tagozatban a tanár véleménye szintén meghatározó lehet!)
Az énkép serdülőkorra alakul ki, ami bizonyos mértékben védetté válik, és ezt próbáljuk megóvni úgy, hogy olyan emberekkel barátkozunk, akiknek hasonló a véleménye rólunk, mint saját magunknak, ezáltal erősítjük énképünket.
Plaszticitással rendelkezik bizonyos fokig az énkép: befogadóképes, nem merev, vagyis a saját magunkról alkotott képet a serdülőkor alatt relatíve befolyásolja a környezet visszajelzése.
Represszor [gátló] viszonyulási mód:
pozitív énképűeknél: a problémát elsimítja, jó viszonyra törekszik, boldogság
Szenzitizátor [érzékeny] viszonyulási mód:
negatív: a környezet negatív jelzéseit felerősíti[13]
Emlékezet, tanulás, érzelmek
A tevékenység folyamatában a tárgy képmássá változik. A folyamat objektiválódik /terméket alkot.[14] A reflexivitás - viselkedését tudatosan mérlegeli az alany. Az intencionalitás - a viselkedés irányát határozza meg (szándék szintjén). Belső cselekvésváz, forgatókönyv jellemzi a feltevést /hipotézist; a vallásos /jámbor viselkedést (szándékosan tartózkodik valamitől, elvisel valamit a megtanult hagyomány szerint; érzelmeit ennek rendeli alá.)[15] Parsons hangsúlyozza, a személyiség - nem a társadalom parányvilága /mikrokozmosza; a szociális rendszer pedig nem a személyiség makrokozmosza. Kölcsönös kapcsolódásukon túl csak alaki hasonlóságok /homológia köti össze őket. Mills közérthetővé fogalmazza Parsons egy szövegét. Az eredeti szöveg negyedére zsugorodik. Érthető, de semmitmondó lett.[16]
Jegyzetek
↑Pléh Csaba A lélektan története, 2010. ISBN 978 963 276 052 0/15. Egyén és típus[kritikai perszonalizmus rendszere].
↑[G.W. Allport: Minta és fejlődés a személyiségben. Előszóból: Az egyik lelki felfogást előnyben részesítjük a másikkal szemben. A faktor egységek nem kevésbé bölcselők, mint a rétegek.]
↑Pléh Csaba A lélektan története, 2010. ISBN 978 963 276 052 0/11. A behaviorista forradalom... A nyelv és a szociális tényezők szerepe.
↑Pléh Csaba A lélektan története, 2010. ISBN 978 963 276 052 0/13. A jéghegy víz alatti része. Freud és a tudatalatti felfedezése.
↑Pléh Cs./17. A fejlődéselv diadalútja. J. Piaget; Mérei F.; H. Wallon; Vigotszkij; /18. szociálpszichológia; társas és társadalmi.
↑Pléh Cs./18. Az emlékezés; sematizáció; viselkedésfejlődés; attitűd és előítélet; énfejlődés...
↑Horváth György: Személyiség és öntevékenység /3. A.N. Leontyev A tevékenység gondja a pszichológiában. Bp. 1974. 38. lap
↑Horváth Gy. /3.Cselekvés központú szociológiai és antropológiai elméletek. Talcott Parsons, Edward A. Shils (ed.) Toward a General Theory of Action. Cambridge, Massachusetts, 1954.
↑Horváth Gy. /3. C.Wright Mills: Hatalom - politika - technokraták. Válogatás. Bp. 1970. 262. skv. lap.
Források
Carver, C. S., Scheier, M. F. (1998): Személyiségpszichológia. Osiris, Bp.
Cole, Michael, Cole, Sheila R. (2006): Fejlődéslélektan. Osiris, Bp.
Kulcsár Zsuzsanna (1998): Korai személyiségfejlődés és én funkciók. Akadémia kiadó, Bp.
Horváth György: Személyiség és öntevékenység, 1978, 1982 ISBN 963 17 60170 Tankönyvkiadó, Bp.
Montágh Imre: Mondjam vagy mutassam? [Szó-Hang-Gesztus],1985. ISBN 963 11 4228 0. Móra F.
Mérei Ferenc: Lélektani napló /1. Az utalás lélektana 1961.07-12. ISBN 963 521 094 9; /2. Az élménygondolkodás ISBN 963 521 095 7; /3. Az implikált tudás az álomban 1962.04-10. ISBN 963 521 096 5. Művelődéskutató Intézet, 1984. Dabasi Nyomda
Pléh Csaba: A lélektan története. 1998, 2010. Osiris, Bp. ISBN 978 963 276 052 0 bővített átdolgozás.
Szabó Magda: Liber Mortis /Halott könyve - Jogutód Tasi Géza, 2011. ISBN 978 963 07 9033 8.
Hugh Milne: Bhagwan, a bukott isten Ford.: Fencsik Flóra, 1992. ISBN 963 7455 50 7.
Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő; Mózes, a törvényalkotó Ford.: Mérei Vera, 1987. ISBN 963 281 803 2
További információk
Szondi Lipót: Heilwege der Tiefenpsychologie. Bern, Stuttgart, 1956. Az öngyógyítás mélylélektana. Én-elemzés.
J. P. Guilford: Persönlichkeit. Wennheim, 1965.
R. B. Cattel: The Scientific Analysis of Personality. London, 1967.
H. J. Eysenck, S. Rachman: Neurosen-Ursachen und Heilmethoden. Einführung in die moderne Verhaltenstherapie. Berlin, 1973.
Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan, Bp. 1970.
J. v. Uexküll: Umwelt und Innenwelt der Tiere. Berlin, 1921.
Kurt Levin: Csoportdinamika Válogatás. Bp. 1975.
W. Cannon (1871-1945) homeosztázis - egyszerre változékony és viszonylag állandó. Idézi Kertai Pál: Korunk biológiája Bp., 1973. 447. o.
J. Piaget: Genesis and Structure in the Psychology of Intelligence
L. v. Bertalanffy: Az általános rendszerelmélet problémái. Bp. 1969.
Bauer Ervin: Elméleti biológia. Bp. 1960.
E. Schrödinger: Válogatott tanulmányok. Bp. 1970.
Lucién S éve: Marxizmus és személyiségelmélet. Bp. 1971.
K. Lorenz: Salamon király gyűrüje. Bp. 1970.
K. Lorenz: Das soegenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Agression.(Wien, 1963) München, 1974.
J. P. Sartre: Egzisztencializmus. Bp. 1947.
D. N. Uznadze: A beállítódás általános elmélete. Bp. 1971.
