A spanyol nyelv hangrendszere közepes mértékben távolodott el a latinétól. A többi újlatin nyelvéhez képest viszonylag egyszerű: mindössze öt – tisztán ejtett – magánhangzót tartanak számon, a mássalhangzók között pedig nincsenek meg a többi újlatin nyelvre jellemző c, dz, dzs, s, z, zs hangok, beszélői csak a cs és sz hangokat képezik. Ugyanakkor az újlatin nyelvekhez hasonlóan a spanyolban megtalálhatóak a kettőshangzók, amelyek közül legjellemzőbbek az ie és ue (a latin rövid Ĕ és Ŏ folytatásaiként), valamint szintén létezik néhány palatális mássalhangzó, ilyenek a ch, ll, y, ñ. A szócikkünkben a sztenderd nyelvváltozatok kiejtésének leírására törekedtünk, szükségszerűen utalva a különböző regionális, illetve népies ejtésmódokra, valamint a spanyolországi és a latin-amerikai nyelvváltozatok közötti lényegesebb eltérésekre.
A hivatalos spanyol ábécét (abecedario) a következő 27 betű alkotja:[1][2]
a b c d e f g h i j k l m n ñ o p q r s t u v w x y z
Megjegyzés: a K és W betűket – a latinhoz és a többi újlatin nyelvhez hasonlóan – csak idegen szavakban használják.
Magánhangzók
Öt magánhangzó-fonéma van a spanyol nyelvben: a, e, i, o, u; mindegyikük előfordulhat hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt. Hangértékük az alábbi:
a – rövid magyar („palócos”) á hang. Például amar[aˈmar] ’szeretni’.
e – a magyar (zárt) e hangnak felel meg. Nem ejtik annyira nyíltan, mint egyes magyar nyelvjárásokban. Hangsúlytalan helyzetben az a, e, o magánhangzók mellett egészen rövid é, amely a köznyelvben gyakran i vagy j lesz: tráemelo[ˈtrajmelo] ’hozd ide nekem’, cráneo[ˈkranio] ’koponya’, mareé[mariˈe] ’elszédültem’; mindazonáltal a választékos nyelvhasználatban az efféle kiejtés kerülendő.
i – magyar i. Például sí[ˈsi] ’igen’, ibas[ˈiβas] ’jártál’. (Lásd még a →kettőshangzók és →hármashangzók szakaszokat.)
o – megfelel a magyar o hangnak. Például octavo[okˈtaβo] ’nyolcadik’.
u – magyar u. Például tú[ˈtu] ’te’, uva[ˈuβa] ’szőlő’. (Lásd még a →kettőshangzók és →hármashangzók szakaszokat.)
A magánhangzóknak – hangkörnyezettől és nyelvjárástól függően – lehetnek nyíltabban vagy zártabban ejtett változataik (allofónjaik), akárcsak a magyar tájszólásokban. A hosszúságnak nincs megkülönböztető szerepe, a magánhangzók megnyúlása csak a hangsúly kísérőjelenségeként fordul elő (nyelvjárástól, egyéntől, illetve a beszéd érzelmi töltetétől függően).
Kettőshangzók
Különleges esetek
Az alábbi szavakban a hangsúlytalan i vagy u nem mindenki számára félhangzó, tehát ezek a szavak a kiejtés szempontjából kétszótagúak is lehetnek:
a criar /kri-ár/ ige bizonyos alakjai: criais, crieis, crie, crio;
a fiar /fi-ár/ ige bizonyos alakjai: fiais, fieis, fie, fio;
a fluir /flu-ír/ ige bizonyos alakjai: fluis, flui;
a freír ige bizonyos alakjai: friais, frio;
a fruir /fru-ír/ ige bizonyos alakjai: fruis, frui;
a guiar /gi-ár/ ige bizonyos alakjai: guiais, guieis, guie, guio;
az huir /u-ír/ ige bizonyos alakjai: huis, hui;
a liar /li-ár/ ige bizonyos alakjai: liais, lieis, lie, lio;
a piar /pi-ár/ ige bizonyos alakjai: piais, pieis, pie (/pi-é/, szemben a pie /pjé/ alakkal, amelynek jelentése ’láb’), pio;
a reír ige bizonyos alakjai: riais, rio
a guion /gi-ón/, hiato /i-á-to/, ion /i-ón/, truhan főnevek.
Az akadémiai helyesírás szerint azonban a fenti szavakban lévő magánhangzó-kapcsolatok helyesírási szempontból mindig kettős- (hármas-) hangzónak minősülnek, tehát – helyesírási szempontból – egyszótagúak, ezért mindig ékezet nélkül írandók.
Kettőshangzónak(diptongo) nevezzük két magánhangzó egy szótagot alkotó bonthatatlan kapcsolatát. A spanyolban a hangsúlytalan i vagy u, azaz a két legzártabb magánhangzó (ún. vocales débiles) és egy másik magánhangzó kapcsolata alkothat diftongust: ebben az esetben az i vagy u igen röviden, szinte j-nek [j] és v-nek [w] hangzik (ún. semivocales, azaz félhangzók); míg a másik hang pedig teljes értékű, szótagalkotó magánhangzó. Leegyszerűsítve tehát, a kettőshangzó egy félhangzó és egy szótagalkotó magánhangzó kapcsolatát jelenti.
A spanyolban összesen 14 kettőshangzót tartanak számon az alábbi csoportosításban:
ereszkedő kettőshangzók (diptongos decrecientes) – a szótagalkotó magánhangzó az első elem:
ai, ei, oi; például aire[ˈajre] ’levegő’, seis[sɛjs] ’hat’ (szám), oigo[ˈojgo] ’hallom’;
au, eu, ou; például aula[ˈawla] ’(tan)terem’, Europa[ewˈropa], estadounidense[estadowniˈdense] ’USA-beli’;
emelkedő kettőshangzók (diptongos crecientes) – a szótagalkotó magánhangzó a második elem:
A fenti magánhangzó-kapcsolatok azonban nem feltétlenül alkotnak minden szóban és minden esetben fonetikailag kettőshangzót (például a riendo – ’nevetéssel, nevetve’ – szóban az ie két különböző szótaghoz tartozik: [riˈendo] ); mindazonáltal, a helyesírás szempontjából – konvencionálisan, az egyszerűség kedvéért – az ilyen kapcsolat mindig kettőshangzónak minősül.
Megjegyzések
A szókezdő hie- kiejtése [je-] vagy [ʝe-]: például hielo[ˈjelo] vagy [ˈʝelo] ’jég’. A szókezdő hua-, hue- és hui- kettőshangzók ejtése általában egy gyenge g-vel történik – [gwa-], [gwe-] és [gwi-]; például huapango[gwaˈpango] <mexikói néptánc>, huevo[ˈgweβo] ’tojás’, Huicho[ˈgwit͡ʃo] <férfi becenév>.
A kiejtés szempontjából szintén kettőshangzónak számít a szóvégi -ay[aj], -ey[ɛj], -oy[oj], -uy[uj] ~ [wi], azonban a helyesírásra és a hangsúlyozásra tekintettel az y mássalhangzó. A helyesírás szempontjából kettőshangzónak minősül az a hangzókapcsolat is, ahol i/u és magánhangzó között néma h áll: prohibir[projˈβir], prohi-bir ’tiltani’.
Hármashangzók
A spanyolban léteznek hármashangzók (triptongo) is, amelyek csak annyiban különböznek a kettőshangzóktól, hogy két félhangzó és egy szótagalkotó magánhangzó kapcsolatáról van szó: ebben az esetben az utóbbi az ún. vocal núcleo vagyis központi magánhangzó.
A kettőshangzóknál jóval ritkábban fordulnak elő: iai, iei, uai, uei, uau; például estudiáis[estuˈdjajs] ’tanultok’, no estudiéis[no estuˈdjejs] ’ne tanuljatok’, continuáis[kontiˈnwajs] ’folytatjátok’, no continuéis[no kontiˈnwejs] ’ne folytassátok’, guau[gwaw] ’wow!’
A spanyolban kevesebb mássalhangzó-fonéma van, mint az őket jelölő betűk, vagyis egy hangnak több betű is megfelelhet, illetve ritkábban egy betű több hangot is jelölhet. Ideális esetben 19 mássalhangzó-fonéma van, amelyek a következők: /b/, /t͡ʃ/, /d/, /f/, /g/, /ʝ/, /x/, /k/, /l/, /ʎ/, /m/, /n/, /ɲ/, /p/, /r/, /rr/, /s/, /t/, /θ/; ahol a /b/, /d/ és gyakran a /g/ fonéma is szóközi helyzetben [β], [ð], [ɣ] hangokként valósul meg (részletesen lásd a kiejtés ismertetésénél). Valójában azonban az /ʎ/ ejtésmód csaknem minden nyelvjárásból kiveszett (lásd az ll betűnél), a /θ/ hangot pedig csak Spanyolországban használják, így a nyelvterület túlnyomó részén ma /ʎ/ = /ʝ/ és /θ/ = /s/, tehát a tényleges mássalhangzó-fonémák száma csak 17.
A fentiek alapján a mássalhangzó-állomány a képzés helye és módja szerint az alábbi táblázatban foglalható össze (a fonémák / /, a főbb allofónok [ ] jelek között szerepelnek):
A mássalhangzó-fonémák a szavakban – az -nn- és -rr- kivételével[4] – csak egyszerű alakjukban fordulhatnak elő, a spanyolban az olasszal és a latinnal ellentétben a hosszúságnak nincs fonémaértéke. Az ll szintén nem valódi hosszú mássalhangzó, hanem egy külön hangot jelölő digráf.
A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok ejtése
A mássalhangzókat jelölő 24 betű közül az f, k, l, m, p, t kiejtése mindig megegyezik a megfelelő magyar hangokéval. A magyar ejtéstől többé-kevésbé eltér az alábbi betűk és betűkapcsolatok kiejtése:
b és v – mindkettő általában b-nek hangzik szó elején, valamint m vagy n után: baile[ˈbajle] ’tánc’, vida[ˈbida] ’élet’, tumba[ˈtumba] ’sír’ (főnév), envío[emˈbi.o] ’küldemény’; máskor lágy (a felső fogsor nélkül, csak az ajkakkal képzett) magyar v[β]: cantabas[kanˈtaβas] ’énekeltél’, vivimos[biˈβimos] ’élünk/éltünk’. A b-t t előtt p-nek ejtjük: obtengo[opˈtengo] ’(meg)szerzek’. (Vitatott, hogy valaha is létezett-e a spanyolban a b és a v spontán megkülönböztetése.[5])
Nyelvtörténeti megjegyzés
A ce, ci csoportok c-jét a középkori spanyolban eredetileg c-nek, majd sz-nek ejtették: ez az ejtésmód terjedt el a déli nyelvjárásokban, a kanári-szigeteki és a latin-amerikai spanyolban, míg Spanyolország északi és középső részén a 16–17. században[θ] hanggá alakult. Ugyanez igaz a z betűre is.
c – kétféle ejtése lehetséges. Magas magánhangzók (e és i) előtt Spanyolország legnagyobb részén – néhány andalúziai város, valamint a Kanári-szigetek kivételével – az angol thing szóban lévő th-hoz hasonló [θ], máshol magyar sz[s]: cielo[ˈθjelo/ˈsjelo] ’ég’, celeste[θeˈleste/seˈleste] ’égi’. Minden más helyzetben (a, o, u és mássalhangzók előtt) a magyar k hangnak felel meg: casa[ˈkasa] ház, dicto[ˈdikto] ’diktálom’.
cc – betűkapcsolat, amely a cce és cci csoportokban fordul elő: a szabálynak megfelelően az első c-t k-nak, a másodikat sz-nek kell ejteni: acceder[akθeˈder/akseˈder] ’elmegy (valahova)’, diccionario[dikθjoˈnarjo/diksjoˈnarjo] ’szótár’.
ch – a magyar cs[t͡ʃ] hangnak felel meg (szóközi helyzetben olykor gyenge j-t is ejtenek utána): chico[ˈt͡ʃiko] ’kicsi/gyerek’, mucho[ˈmut͡ʃo] ’sok/nagyon’.
cn – általában kb. úgy hangzik, mint az -ngn- hangsor a lengne szóban [ŋn]: acné[aŋˈne] ’pattanás’, técnica[ˈteŋnika] ’technika’. Választékos beszédben ejthetik rendesen [kn]-nek is: acné[akˈne].
d – a magyar d-nek felel meg, de a szókezdő helyzetet, valamint az ld, nd csoportokat kivéve – főleg magánhangzók között, különösképpen az -ado, -ada végződésben – gyengén ejtik (az angol zöngés th-ra hasonlít, mint a this szóban); a spanyolországi kötetlenebb nyelvben, valamint a latin-amerikai népies nyelvhasználatban az -ado végződésben el is tűnhet. Szó végén alig, vagy egyáltalán nem hallatszik, Spanyolországban (különösképpen a madridi köznyelvben) gyakran zöngétlenedik (mint az angol th a thing szóban): adónde[aˈðonde] ’hová’, soledad[soleˈða(ð)] ’magány’.
g – kétféle ejtése lehetséges. Magas magánhangzók (e és i) előtt zöngétlen réshangnak ejtik, kb. mint a ch[x] a technika szóban (lásd még a j-nél): gente[ˈxente] ’emberek’, gigantesco[xiganˈtesko] ’óriási’. Máskor (a, o, u és mássalhangzó előtt) a magyar g hangnak felel meg, amelyet gyakran lazán ejtenek a szókezdő pozíciót, valamint az ng kapcsolatot kivéve, főként magánhangzók között: gato[ˈgato] ’macska’, gusto[ˈgusto] ’ízlés’, tengo[ˈteŋgo] ’nekem van’, lago[ˈlaɣo] ’tó’.
gu – betűkapcsolat, amely magas magánhangzók (e és i) előtt g (tehát az u néma), máskor gu[gu/gw] hangot jelöl (lásd még: kettőshangzók): guerra[ˈgɛrra] ’háború’, seguimos[seˈgimos] ’folytatjuk’, gusto[ˈgusto] ’ízlés’, guapa[ˈgwapa] ’csinos’ (lány).
gü – betűkapcsolat, amely magas magánhangzók (e és i) előtt gu[gw] hangot jelöl (lásd még: kettőshangzók): averigüemos[aβeriˈgwemos] ’derítsük ki’, lingüística[linˈgwistika] ’nyelvtudomány’.
gn – általában kb. úgy hangzik, mint az -ngn- hangsor a lengne szóban [ŋn]: indigno[inˈdiŋno] ’méltatlan’; választékos beszédben ejthetik rendesen [gn]-nek is: [inˈdigno]. Spanyolországban, főleg a madridi kiejtésben a g gyakran réshangként valósul meg: digno[ˈdixno] ’méltó’.
h – mindig néma, de néhány jövevényszóban, földrajzi névben kiejtik: hombre[ˈombre] ’ember’, vehículo[beˈikulo] ’jármű’, de: hámster[ˈhamster] ’hörcsög’, Sáhara[ˈsahara] ’Szahara’.
j – mint a ch[x] a technika szóban (ugyanúgy ejtik, mint a g-t magas magánhangzók előtt): jerarquía[xerarˈki.a] ’hierarchia’, Jorge[ˈxorxe] ’György’. Szó végén alig hallatszó g-szerű réshang: reloj[rreˈlɔˠ] vagy [rreˈlɔ] ’óra’ (szerkezet).
ll – betűkapcsolat, amely eredetileg jésített (lágy) l-nek hangzik [ʎ], ez a kiejtés azonban mára nagyon kevés helyen maradt fent. A köznyelvben ma már teljesen ugyanúgy ejtik, mint az y mássalhangzót [ʝ] (a további ejtésváltozatokat lásd ott): llave[ˈʝaβe] ’kulcs’, amarillo[amaˈriʝo] ’sárga’. Mindamellett választékosabb nyelvben (főként Spanyolországban) igyekeznek az ll eredeti kiejtését megőrizni. Szókezdő helyzetben (a latin cl- és pl- folytatásaként) mindössze néhány – bár gyakran használt – szóban, illetve ezek származékaiban fordul elő: llaga ’seb, fekély’, llama ’láng’, llamar ’hívni’, llano (plano) ’sík(ság)’, llanto ’sírás’, llave (clave) ’kulcs’, llegar ’megérkezni’, lleno (pleno) ’teli’, llevar ’vinni’, llorar ’sírni’ és llover ’esni’ (eső).
n – ejtése magyar n, kivétel az f, v, m mássalhangzók előtt, amelyekhez részlegesen hasonul, így inkább m-nek hangzik: enfermo[emˈfermo] ’beteg’, invento[imˈbento~imˈβento] ’találmány’, – az nm ejtése mm! – conmigo[komˈmigo] ’velem/magammal’, inmenso[imˈmenso] ’hatalmas, óriási’.
ñ – a magyar ny vagy nj [ɲ] hangnak felel meg (hangsúlyos szótagot követően gyakran hosszabban ejtik): español[espaˈɲol] ’spanyol(országi)’, año[ˈaɲo] ’év’.
q – csak a qu betűkapcsolatban fordul elő (lásd lentebb).
qu – betűkapcsolat, amely a que, qui csoportokban k hangot jelöl (durva hiba kv-nek ejteni!): queremos[keˈremos] ’akarunk’, quisimos[kiˈsimos] ’akartunk’.
Fontos!
Ügyeljünk arra, hogy a kettőzött -rr- a kiejtésben is így hangzik és jelentésmegkülönböztető szereppel bír: például (hallgat) pero[ˈpero] ’de’ / perro[ˈpɛrro] ’kutya’, vara[ˈbara] ’rúd’ / barra[ˈbarra] ’gerenda’, caro[ˈkaro] drága / carro[ˈkarro] ’szekér, kocsi’ stb.
Az s ejtése magánhangzók között is zöngétlen, angol vagy olasz ismeretek hatására magánhangzók között z-nek ejteni durva hiba!
r – magyar r, de szókezdő helyzetben és -n, -l, -s végződésű szótagokat követően, valamint magánhangzók között kettőzve hosszabban és pergetetten ejtik (mint a magyar durran szóban): res[rrɛs] ’jószág’, sonríe[sonˈrri.e] ’mosolyog’, alrededor[alrrɛðeˈðor] ’körül’, raramente[ˈrraraˌmente] ’ritkán’.
s – minden helyzetben a magyar sz hanghoz hasonló, tehát mindig zöngétlen: esetleges zöngésülése legfeljebb az utána álló zöngés mássalhangzó hatására következhet be. Nyelvjárástól függően többféle ejtésváltozata létezik a magyar sz és s között, a spanyolországi északi nyelvjárásokban erősen közelít a magyar s-hez): sólo[ˈsolo] csak, rosa[ˈrrosa] rózsa. A dél-spanyol, a karibi, valamint a dél-amerikai nyelvjárások többségében mássalhangzó előtti és szóvégi helyzetben sokszor gyenge hehezetté alakul vagy egyáltalán nem hangzik.
v – lásd: b.
w – csak idegen – főleg német és angol – szavakban fordul elő. Ejtése német szavakban a b/v betűknél leírt szabályok szerint történik, angol szavakban a [gw] hangnak felel meg, például washingtoniano[gwoʃintoˈnjano] ’washingtoni’. Ma már a legtöbb w-vel kezdődő idegen szót, amely meghonosodott a spanyolban, v-vel vagy gu-val írják át a spanyol fonetikai szabályoknak megfelelően, például vatio ’watt’, güisqui ’whisky’ stb.
x – magyar ksz-nek (vagy gsz-nek) hangzik, kivéve szó elején, ahol ejtése magyar sz. Mássalhangzó előtt Spanyolországban szintén többnyire csak sz-nek ejtik, illetve bizonyos szavakban magánhangzók között is sokszor sz-szé egyszerűsödik (bár a választékos beszédben ez utóbbi két esetekben is ksz-ként illendő ejteni): éxito[ˈeksito] ’siker’, explico[e(k)sˈpliko] ’magyarázok’, exacto[e(k)ˈsakto] ’pontos(an)’, tórax[ˈtoraks] ’mellkas’, xenofobia[senoˈfoβja] ’idegengyűlölet’, xilófono[siˈlofono] ’xilofon’. Néhány, a régi helyesírást őrző földrajzi- és személynévben, valamint ezek származékaiban kiejtése megegyezik a j betűével (vagyis ch, mint a technika szóban): México[ˈmexiko], mexicano[mexiˈkano], ’mexikói’, Ximena[xiˈmena]. (A México és Texas szavakat az Egyesült Államokban élő spanyolok – az angol hatására – sokszor ksz-szel ejtik, azonban ez a spanyol szabályok szerint hibás és kerülendő.)
y – magánhangzó- és mássalhangzó-hangértékkel is bírhat. Magánhangzóként rövid i-nek felel meg az y [i] ’és’ kötőszóban, félhangzós i-nek a szó végén, mindig magánhangzó után: ley[lɛj] ’törvény’, soy[soj] ’vagyok’. Mássalhangzóként a magyar j-nél zártabban ejtik, mint például a jöjjön szóban [ʝ]; szó elején és n után inkább a magyar gy-re emlékeztet – egész pontosan gyj[ɟʝ]: ya[ɟʝa] ’már’, playa[ˈplaʝa] ’tengerpart’. Nyelvjárásonként sokféle ejtésváltozata lehetséges: Dél-Spanyolország, Dél-Amerika és Mexikó egyes vidékein magyar zs, Argentínában és Uruguayban magyar s is lehet. (Ugyanezen ejtésváltozatok vonatkoznak az ll betűre is a nyelvterület túlnyomó részén, ahol az [ʎ] hang eltűnt.)
Nyelvtörténeti megjegyzés
A spanyolban a magyar z-nek megfelelő zöngés mássalhangzó ma már nem létezik: a spanyol ajkúak többsége ilyen hangot ki sem tud ejteni (ez különösképpen megfigyelhető az USA-ban élő latinok jellegzetes akcentusán az angol nyelv használata során). Másfelől, a z graféma sosem jelölt [z] hangot: a modern spanyolban a középkori ç[t͡s] vagy z[d͡z] helyett vezették be (lásd még a c betűnél), melyek történetileg a latin-ce’-, -ci’-, -ti’- csoportok folytatásai. (Részletesebben lásd a vonatkozó szócikket.)
z – Ugyanúgy ejtik, mint a c betűt e és i előtt, azaz Spanyolország legnagyobb részén az angol zöngétlen th-hoz hasonló (mint a thing szóban), máshol a magyar sz-nek felel meg, akárcsak az s: zona[ˈθona/ˈsona] ’térség/zóna’, corazón[koraˈθon/koraˈson] ’szív’ (szerv).
Hosszú mássalhangzók
Néhány kivételtől eltekintve a spanyol mássalhangzók (a latintól és az olasztól eltérően) csak egyszerű formájukban – röviden – fordulnak elő a szavakban. Az ll csak írásban kettős mássalhangzó, mivel történetileg a latin -ll- (illetve szó elején a cl-, pl-) folytatása, viszont a kiejtésben külön hangot jelöl, így elemeire sem bontható.
-rr- – hagyományos értelemben az egyetlen valódi hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely az egyszerű r-rel szemben magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szereppel bírhat (például coro ’kórus’ / corro ’futok’), ezért külön fonémának számít és írásban szét sem választható.
-bb- – a sub- képzővel alkotott szóösszetételekben fordul elő, melyek második tagja b-vel kezdődik: subbético ’a Szubbetikai-hegységgel kapcsolatos’, subbloque ’alblokk’, subboreal ’északi sark alatti’.
-nn- – szóösszetételekben, valamint néhány művelt eredetű latin átvételben fordul elő: perenne ’örökkévaló’, innato ’veleszületett’, sinnúmero ’számtalan’, ayúdennos ’segítsenek/segítsetek nekünk’ stb.
Néma mássalhangzók
A néma ’mássalhangzók’ az írásban megjelenő, de nem ejtett mássalhangzók. Számuk nyelvjárásonként változó; itt a legáltalánosabb eseteket ismertetjük.
b – s+mássalhangzó előtt általában (főként Spanyolországban) nem ejtik, sokszor írásban is elhagyható: abstener ’tartózkodni’ (szavazáson), o(b)scuro ’sötét’, su(b)stantivo ’főnév’, stb.
d – szó végén, illetve Spanyolországban, valamint a latin-amerikai népies nyelvben az -ado végződésben gyakran nem ejtik: salud /salú(d)/ egészség, cantado /kantá(d)o/ ’énekelt [dal]’.
h – néhány kölcsönszótól eltekintve mindig néma, a helyesírás történetileg őrzi azokban a szavakban, amelyek latinul is h-val, illetve f-fel kezdődtek: hora ’óra’ (időegység), historia ’történet, történelem’, habla (< lat. fabula) ’beszéd’, hiciste (< lat. fecisti) ’csináltál’, stb.
n – s+mássalhangzó előtt (főleg Spanyolországban) gyakran nem ejtik, bizonyos szavakban írásban is elhagyható: constitución ’alkotmány’, tra(n)sformar ’átalakítani’, stb.
s – a déli nyelvjárásokban mássalhangzó előtt (szó és szótag végén) gyakran alig hallható hehezetté válik, vagy teljesen elnémul, ilyenkor a következő mássalhangzó megnyújtása jelzi a kiejtésben, hogy előtte s áll: los más populares /lo-mmá-ppopuláre(s)/ ’a legnépszerűbbek’, los mismos /lo-mmimmo(s)/ ’ugyanazok’.
u – g és e, i, valamint q és e, i között nem ejtik: az előbbi esetben csupán arra szolgál, hogy a g-t [g]-nek ejtsék: guerra ’háború’, Guillermo ’Vilmos’, que ’hogy’, quien ’aki’, stb.
Idegen szavakban előforduló mássalhangzók
Kölcsönszavakban, nevekben előfordulhatnak olyan mássalhangzók, amelyek nem képezik részét a spanyol hangrendszernek. Ezeket az alábbiak szerint írják át:
sh – magyar s, pl: flash ’vaku’. (Idegennyelv-ismerettel nem rendelkezők ezt a hangot ki sem tudják ejteni, így gyakran magyar cs-t ejtenek helyette.)
ts, tz – a magyar cc hangnak felel meg: quetzal[keˈt͡sːal] (közép-amerikai színes trópusi madár).
zh – magyar zs (hangutánzó szavakban).
Szótagszerkezet
A szótagok megengedett legbonyolultabb felépítése az előforduló szerkezeteket figyelembe véve CCVCC vagy CCDC lehet, ahol a C mássalhangzót (=Consonante), a V magánhangzót (=Vocal), a D pedig kettőshangzót (=Diptongo) jelöl. A lehetséges variációk az alábbi táblázatban láthatóak összefoglalva.[6]
Szótag
Példa
Jelentés
Szótag
Példa
Jelentés
Szótag
Példa
Jelentés
CV
casa
’ház’
CCVC
princesa
’hercegnő’
CDC
piel
’bőr’
CVC
barco
’hajó’
VCC
extraño
’különös’
CCD
traigo
’hozok’
V
ala
’szárny’
CVCC
mixto
’kevert’
D
aire
’levegő’
CCV
prado
’liget’
CCVCC
transporte
’közlekedés’
CCDC
cliente
’ügyfél’
VC
alto
’magas’
CD
peine
’fésű’
DC
huelga
’sztrájk’
Hangsúlyozás
A hangsúly természete a spanyolban elsődlegesen zenei – vagyis a hangsúlyos szótagot a többihez képest magasabb tónussal ejtik –, melyet általában a hangsúlyos szótag hosszabb vagy erőteljesebb ejtése kísér.[7] A hangsúlynak ezen túlmenően jelentésmegkülönböztető szerepe lehet, ezért fontos a szavak helyes hangsúlyozással történő ejtése. Az alábbiakban a hangsúlyozást hangtani szempontból tárgyaljuk; a hangsúlyt jelölő ékezet használata tekintetében részletes információért lásd a →spanyol helyesírás szócikk vonatkozó fejezetét.
Alapelvek
A spanyol szavak hangsúlya az utolsó három szótag valamelyikére esik. E szabály alól kivételt képezhetnek a hangsúlytalan simuló névmásokkal, illetve a -mente határozóképzővel ellátott szavak, amelyek főhangsúlya – eredeti helyét megtartva – eshet a szó végétől számított harmadik szótagnál előbbire is. Természetszerűleg az egy szótagú szavak csak hangsúlyosak vagy hangsúlytalanok lehetnek, a két szótagúak hangsúlya pedig csak az első vagy az utolsó szótagra eshet, míg a három szótagúaké az elsőre, a középsőre vagy az utolsóra. Mindezt figyelembe véve, hangsúlyozásuk alapján a spanyol szavak négy fő csoportba sorolhatóak:
Nyelvtörténeti megjegyzés
A spanyol hangsúlyrendszer a latinból öröklődött. A latinban a hangsúly csak az utolsó előtti, vagy az azt megelőző szótagra – rövidült alakokban még az utolsó szótagra is – eshetett. Lényegében a latin hangsúly helye nem változott a spanyol szavakban sem, csak bizonyos esetekben a latin szóvégi hangok lekopásával az eredetileg másodéles szóból végéles, harmadélesből másodéles lett. Az ékezetek használata csupán nyelvi konvención alapszik (és sok változáson ment át a helyesírás története során), vagyis a hangsúlyozás statisztikai gyakoriságának megfelelően szabályozták (azaz, csak akkor jelölik a szóhangsúlyt ékezettel, amikor eltér az azonos végződésű szavak leggyakoribb hangsúlyozásától).
Az utolsó előtti szótagon hangsúlyos, vagyis másodéles szavak (palabras llanas vagy graves, görögös szóval paroxítonas), amelyek a leggyakoribbak: a hangsúlyukat akkor nem jelölik, ha végződésük magánhangzó, magánhangzó+n vagy magánhangzó+s; például canto ’énekelek’, cantas ’énekelsz’, cantaron ’énekeltek (ők)’, carácter ’jelleg’, fácil ’könnyű’ stb.
Az utolsó szótagon hangsúlyos, másképpen végéles szavak (palabras agudas vagy oxítonas): a hangsúlyukat akkor nem jelölik, ha – a fenti kivételekkel – mássalhangzóra végződnek; például cantad ’énekeljetek’, destructor ’kártevő’, eficaz ’hatékony’, miraré ’nézni fogom’, compás ’ütem’, avión ’repülőgép’ stb.
A szó végétől számított harmadik szótagon hangsúlyos, azaz harmadéles szavak (palabras esdrújulas vagy proparoxítonas): a hangsúlyukat minden esetben ékezettel jelölik; például espíritu ’lélek’, amábamos ’szerettünk’, hábitat ’élőhely’ stb.
A szó végétől számított harmadik szótagnál még előbbi szótagon hangsúlyos (negyedéles, ötödéles) szavak (palabras sobresdrújulas vagy superproparoxítonas): csak akkor fordulnak elő, ha egy igealakhoz két simuló névmás kapcsolódik, valamint a -mente végű határozóknál. Hangsúlyukat minden esetben ékezettel jelölik; például cántaselo ’énekeld el neki’, últimamente ’mostanában’ stb.
Függetlenül attól, hogy a szó melyik hangsúlyozási csoportba tartozik, ha hangsúlya nyíltabb magánhangzó (a, e, o) környezetében lévő i-re vagy u-ra esik a kiejtésben, minden esetben jelölik, máskülönben – helyesírási megfontolásokból – félhangzónak számítana, amely viszont nem alkotna külön szótagot: például búho ’bagoly’, frío ’hideg’, raíz ’gyökér’, laúd ’lant’. Ez nem érvényes az iu és ui kapcsolatokra, mivel ezek első tagja minden esetben félhangzó: [ju] és [wi].
az alany- és elöljárós esetű személyes névmások (másképpen: hangsúlyos személyes névmások);
a birtok után álló birtokos jelző, illetve az önállóan használt birtokos névmás.
Az emfatikus hangsúly
Bizonyos, a fentebb leírtak szerint hangsúlytalanul használt szavak kivételes esetben hangsúlyt kaphatnak, ha kiemelő szerepük van a beszédfolyamban. Az ilyen hangsúlyt emfatikusnak nevezzük: pl. Esta es MI casa ’Ez az ÉN házam’ vs. Esta es mi casa ’Ez a házam’; Quiero UN café ’EGY kávét szeretnék’ [nem többet] vs. Quiero un café ’Szeretnék egy kávét’. Az emfatikus hangsúlynak csak pragmatikus szerepe van, fonológiai jelentősége nincs.
A spanyol beszéd jellemzői
Érdemes még említést tenni a spanyol prozódia magyartól eltérő néhány sajátosságáról, vagyis azokról az íratlan szabályokról, amelyek az élőbeszéd folyamatosságát és a nyelv dallamosságát biztosítják. Egy kezdő nyelvtanuló hiába sajátítja el tökéletesen a fent leírtak alapján a spanyol szavak kiejtését, a beszéd hallatán kezdetben akadhatnak nehézségei a folyamatos megértésben. A spanyol ajkúak ugyanis – ellentétben a magyarral – nem ejtenek minden szót külön, elhatároltan a többitől a mondatban, hanem „összeolvassák” őket. Ily módon a szavak találkozásánál egymás mellé kerülő magánhangzók a kiejtésben összevonódnak, azokat egy szótagként ejtik ki, vagyis egy spanyol mondat gyakran úgy hangzik, mint egyetlen (hosszabb) szó. Például a ¿Qué va a hacer? ’Mit fog csinálni?’ kiejtése nem [ˈke βa a aˈser] (ahogy mi mondanánk), hanem [ˈkeβaˈser] vagy (Spanyolországban) [ˈkeβaˈθer] (ez sokszor félreértésre is adhat okot a latin-amerikai kiejtésben, ugyanis például ebben a konkrét esetben a ¿Qué va a ser?, azaz ’Mi lesz?’ pontosan ugyanígy hangzik). Az erőltetett hangzás (cacofonía) elkerülése végett sokszor bizonyos mássalhangzókat sem ejtenek ki, ilyen például az s+l, illetve s+r találkozása a szóhatároknál (utóbbi esetben az r-et ejtik hosszabban): todas las tardes[ˈtoðalasˈtardes], todos los recursos[ˈtoðolorreˈkursos]. A gyors beszédben szóvégi -d általában csak akkor hangzik, ha utána magánhangzóval kezdődő szó következik, a gyakori kifejezésekben még akkor sem: például la verdad es que… ’az igazság az, hogy…’ kiejtve rendszerint [la.βer.ˈðaes.ke…].
A franciául vagy olaszul tudókat ezek a sajátosságok bizonyára nem lepik meg, csak míg ezekben a nyelvekben a hangösszevonások írásban is megjelennek – a rövidüléseket aposztróf jelzi –, addig a spanyol helyesírás nem jelöli, így a nyelvtanulónak kezdetben sok gyakorlás szükséges a folyamatos beszéd megértéséhez. Mindazonáltal a spanyol írás és kiejtés között nincsenek túl nagy különbségek, így a beszédértés is sokkal könnyebben megtanulható, mint az angol vagy a francia esetében.
Eltérések a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között
Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy ez a meghatározás nem túl pontos, ugyanis Spanyolországban is, és Hispano-Amerikában is számos nyelvváltozat él. Általánosságban, spanyolországi spanyolon a félsziget középső és északi nyelvváltozatait kell érteni, amelyek kiejtésben észrevehetően eltérnek a latin-amerikai nyelvhasználattól (a jellemzők leírásánál a madridi köznyelvet vettük alapul). Az alábbiakban megpróbáljuk összefoglalni a lényegesebb kiejtésbeli eltéréseket anélkül, hogy elvesznénk a kisebb fonetikai és regionális ejtésbeli részletekben.
A spanyolországi spanyol
A ce, ci csoportok c-jét, valamint a z-t „selypített” sz-nek ejtik (zöngétlen interdentális réshang), mint az angol think szó th-ját.
Az s kiejtése sokszor a magyar s-éhez közelít (mint a finnben vagy a görögben) a középső és az északi területeken. A szóvégi -s részlegesen hasonul az őt követő zöngés szókezdő mássalhangzóhoz, így [r]-nek hangzik (rotacizmus).
A ch ejtése inkább a magyar c-hez közelít.
A d az -ado végződésben (a választékos kiejtéstől eltekintve) nem hangzik, szó végén Kasztíliában az angol th-hoz hasonlóan ejtik (mint a think szóban), vagy néma.[8]
Az /x/ – írásban ge, gi, j – igen erősen ejtett, érdes torokhang, mint a hollandg.
A /g/ hangot – a szókezdő helyzettől, valamint az ng kapcsolattól eltekintve – „lenyelik”, azaz kb. a francia „raccsoló” r-hez hasonlóan ejtik. A g-t mássalhangzó előtt (szótag végén) nem [g]-nek, hanem zöngétlen réshangnak ejtik, mint e, i előtt.[8]
Az ns+mássalhangzó kapcsolatok /n/-jét, illetve a -cce-, -cci- csoportok a /k/-ját nem ejtik, az x minden helyzetben [s]-nek hangzik.[8]
Gyakran egyéb „művelt” mássalhangzó-csoportokat (ct, pt, ps, gn stb.) is leegyszerűsítenek .[8]
A latin-amerikai spanyol
A ce, ci csoportok c-jét, valamint a z-t rendes magyar sz-nek ejtik (l. →seseo).
↑A CH és LLdigráfokat egy ideig különálló betűkként kezelték a szótárak és lexikonok. 1994-ben azonban a Spanyol Királyi Akadémia a gyakorlati igényeknek megfelelően visszaállította a régebbi rendszert, mely alapján e betűkkel kezdődő szavakat az egyszerűsített latin ábécé sorrendje szerint, a C és L betűknél kell szerepeltetni, majd a 2010-es helyesírási reformmal végleg kikerültek az ábécéből mint önálló betűk. A racionalizálást az Akadémia azzal indokolta, hogy ezek valójában nem betűk, hanem digráfok, és a további három digráf (gu, qu, rr) sem számított soha az ábécé külön betűjének.
↑A hangfelvételt biztosította: René Alejandro Zaldívar GallegosMexikóból.
↑Bár a [β], [ð], [ɣ] sok nyelvész szerint inkább közelítőhangok (approximánsok).
↑Tulajdonképpen az r és rr hangokat két külön fonémaként tartják számon jelentésmegkülönböztető szereppel.
↑A Spanyol Királyi Akadémia jelenlegi álláspontja szerint a v labiodentális ejtése soha nem létezett a nyelv történetében, a két betű a kezdetektől fogva hasonlóan hangzott. A megülönböztetést, különösképpen a v labiodentális ejtését csak a nyelvművelők erőltették, így a 18–20. században még az Akadémia is ezt a nézetet védte, azonban a modern nyelvtan szerint ez mesterkélt (hiperkorrekt) és hibás. Bizonyos helyeken a beszélők más nyelvek befolyásának hatására különböztetik meg őket. (Lásd még: Betacizmus, Diccionario panhispánico de dudas.)
↑Lengua Española I 2, Antonio Quilis, UNED, Madrid, 1991.
↑Ortografía de la lengua española, RAE, 2010, p. 192.
↑ abcdBár a Spanyol Királyi Akadémia álláspontja szerint az efféle ejtésmódok közönségesek, és a választékos beszédben kerülendők.
Manual de dialectología hispánica. El Español de España. Manuel Alvar (Director). 4. kiad. Barcelona: Ariel Lingüística. 1996–2007. ISBN 978-84-344-8217-3
Historia de la lengua española. Rafael Cano (coord.). Barcelona: Ariel Lingüística. 2005. ISBN 8434482614
Manual de lingüística románica. José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas (coords.). Barcelona: Ariel Lingüística. 2007. ISBN 978-84-344-8268-5
