A repülőgép tervezését Piccard kezdte el 2003-ban, majd hat évvel később, 2009-ben egy körülbelül ötven fős, hat országból származó többnemzeti fejlesztőcsapatot szervezett meg, melyek munkáját megközelítőleg száz külső beszállító segíti. A fejlesztési munkákat magántőkéből finanszírozzák, a négy legnagyobb partnere a Deutsche Bank, az Omega SA, a Solvay és a Schindler Group. Más egyéb partnerek is támogatják, úgymint a Bayer MaterialScience, az Altran és a Swisscom, továbbá a Clarins, a Semper, a Toyota, a BKW és az STG. Az EPFL, az Európai Űrügynökség (ESA) és a Dassault műszaki segítséget nyújt.
Repülések
A Solar Impulse 1 (HB-SIA) Brüsszelben, 2011-benA Solar Impulse 2 (HB-SIB) Svájcban, 2014-ben
Az első repülőgép (hivatalos neve Solar Impulse, svájci lajstromjele HB-SIA) egy egyfedelű, felsőszárnyas, tandemfutóműves, ultrakönnyű konstrukció volt, amely négy villanymotorjával hajtott légcsavarjainak köszönhetően önállóan képes felszállni és a levegőben maradni több mint 36 órán keresztül. Repülését egy teljes napi cikluson túl képes végrehajtani akkumulátorai segítségével, melyeket körülbelül 200 m² összfelületű napelempanel tölt fel nappali üzemben. Nappal a napelemek, éjszakai üzemben pedig az akkumulátorok táplálják a villanymotorokat. Ezt 2010. július 7-8-án bizonyította be, mikor közel 9 órás éjszakai repülését 26 órás nappali repülés követte.
2011 júniusában a gép megtette a Brüsszel és Párizs közötti utat. Az időjárás viszontagságai miatt a gépet hagyományos erőforrásból kellett feltölteni (egy vihar miatt váratlan kitérőre kényszerült, és a felhős idő késleltette az akkumulátorok rendes feltöltését), így ez az útja nem számított rekordnak.[1]
2013 májusa és júliusa között viszont a gép külső beavatkozás nélkül, nyugatról keletre átrepülte az Egyesült Államokat. Az utat San Francisco és New York között tette meg. Technikailag képes lett volna a teljes utat egyhuzamban megtenni, ám a 70 km/órás átlagsebesség mellett erre több napra lett volna szüksége, ami pilótát jelentősen megterhelte volna. Ezért az utat több szakaszra bontva tették meg, és a szakaszok között lehetővé tették, hogy az USA nagyvárosaiban az érdeklődők megtekinthessék a gépet.[2][3][4]
2014-ben elkészült egy második prototípus, a Solar Impulse 2 (HB-SIB), ami több napelemet, erősebb motorokat és több más újítást kapott elődjéhez képest. 2015 márciusában a két pilóta Abu-Dzabiból indulva elkezdte a Föld körberepülését. 2015 júniusáig a repülőgép átrepülte Ázsiát, és júliusban végrehajtotta útja leghosszabb szakaszát (7212 km), JapánbólHawaiiba. A szakasz során a repülőgép akkumulátorai megsérültek, ezeket hónapokig javították.[5] A SI2 2016. április 21-én folytatta útját, amikor Hawaiiból felszállt és április 23-án megérkezett San Franciscóba. Az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi területén a következő helyeken állt meg: Phoenix, Tulsa,[6]Dayton,[7]Lehigh Valley,[8] és New York, ahol június 11-én szállt le.[9] Június 20-án Piccard felszállt New York-ból, hogy átrepülje az Atlanti-óceánt, majd három nappal később, június 23-án landolt Sevillában, Spanyolországban.[10] A következő állomás Kairó volt Egyiptomban, ahol július 13-án szállt le.[11] Az utolsó, tizenhetedik szakaszt 2016. július 26-án teljesítette, amikor újra megérkezett Abu-Dzabiba, ezzel 40,000 km-t repülve teljesítette a Föld körüli utat.[12]
↑A 7. szakasz eredetileg egy 144 órás repülésnek volt tervezve Nankingból, Kínából Hawaiiba (9132 km, 4,931 nmi), de a rossz időjárási körülmények miatt le kellett szállnia Nagojában, Japánban.[23]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Solar Impulse című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
