|
Oral historyAz angol eredetű oral history kifejezés, amelyet olykor magyarul elbeszélt történelemnek,[1] szóbeli tanúvallomásokra épülő történetírásnak[2] fordítanak, de gyakran eredeti formájában használják, egy szakkifejezés egy történettudományi kutatási módszerre.[3] Lényege az írásos és tárgyi dokumentumok mellett a szóbeliségre alapozó forrásanyag használata. Értékét széles körben elismerik, megkerülhetetlen más típusú források pusztulása esetén,[4] kutatóintézetek gyűjteményeket hoznak létre rá alapozva, ugyanakkor kritikák is érik szubjektivitása folytán, és a „mértéktartó viszonyulást” javasolják vele szemben.[5] A kifejezés eredeteA kifejezést a 20. század első felében Joe Gould (1889–1957) amerikai koldus alkotta meg, aki a világ leghosszabb könyvét ígérte környezetének „Korunk szóbeli története” (The Oral History of Our Time) címen. A könyv nem készült el.[6][7] EredeteAz oral history ugyan egy újabb, 20. század második felében megjelent történettudományi fogalom, ennek ellenére alapja nem új keletű. Korábbi évszázadokban a szájhagyomány bírt hasonló jelentőséggel a múlt elbeszélése területén, már Hérodotosz (Kr. e. 484–425) és Thuküdidész (Kr. e. 460–395) ókori görög történetírók is alkalmazták.[8] A szájhagyománynak a modern időkben elsősorban a néprajzi kutatások során vették hasznát.[9] A 19. században kialakuló modern történettudomány azonban a korábbiaknak nagyobb hangsúlyt fektetett az írott források és tárgyi emlékek, régészeti leletek feldolgozására, és egy időre háttérbe szorult a szájhagyomány jelentősége. A 20. században azonban rájöttek arra, hogy más forrástípusok pusztulása miatt sokszor megkerülhetetlen továbbra is a szóbeliség figyelembe vétele. Az első modern értelemben vett történettudományi oral histroy archívum 1948-ban nyílt meg Allan Nevins (1890–1971) amerikai történész munkája nyomán a Columbia Egyetemen.[10] Nagyobb számban az 1970-es évektől kezdtek oral history archívumok alakulni világszerte, a történelmet „alulnézetből”, a nagyobb tömegek, a „kisemberek” irányából szemlélő történeti kutatások elterjedése idején.[11] Az oral history másik elődjének az ugyancsak régi idők óta létező írott, de személyes jellegű memoár- vagy emlékiratirodalom tekinthető.[12] ÉrtékeAz oral history használata megkerülhetetlen olyan témakörök kutatásakor, amikor más típusú (pl. írásos) emlékek nem vagy csak kis számban maradtak fenn a történelem viharai vagy egyéb tényezők folytán egy-egy eseményről, folyamatról. Tipikusan ilyenek lehetnek: háborús események, népirtások, népvándorlások,[13] és egyéb tabusított események, például nők megerőszakolása a második világháborúban.[14] MagyarországonMagyarországon az elsők között valószínűleg a Munkásmozgalmi Intézet (1957-től Párttörténeti Intézet) kutatott 1962-től a Visszaemlékezés-gyűjtő Csoportjával ilyen történettudományi módszerrel a magyarországi munkásmozgalom múltjával kapcsolatban. Ugyanebben az időben kezdték el gyűjteni a Történeti Interjúk Tárához való interjúkat a Budapest Filmstúdió kezdeményezésére.[15] Később Benda Gyula (1943–2005) emelte ki a jelenség szerepét az 1956-os forradalom szereplőivel készített interjúk során. Véleménye szerint ezek használata nélkül nem is lehet hitelesen megírni a 20. század második felének történetét.[16] A másik, korán elkezdett oral history-s kutatási téma a magyarországi holokauszt volt.[17] KritikájaAz oral history erősen szubjektív történelemképet mutathat. Mint dr. Nagy-Varga Anikó kiemelni:
Amikor az oral historyt igazolja más forrásA kritikák mellett ugyanakkor fontos kiemelni, hogy nem egy példa volt a 20. században, amikor évtizedek után előkerült, más típusú bizonyítékok igazolták egy-egy állítás valóságalapját. Néhány példa:
Jegyzetek
Források
További irodalomVideótárak |
Portal di Ensiklopedia Dunia
