Nagy Elemér (fizikus)

Ez a szócikk a fizikusról és elektromérnökről szól. Hasonló címmel lásd még: Nagy Elemér (egyértelműsítő lap).

Nagy Elemér
Életrajzi adatok
Született	1920. március 30. Budapest
Elhunyt	2000. február 29. (79 évesen) Budapest
Sírhely	Farkasréti temető
Ismeretes mint	fizikus
Iskolái	Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
Iskolái
Felsőoktatási intézmény	József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest (1943)
Pályafutása
Szakterület	fizika
Kutatási terület	műszaki fizika, szilárdtestfizika, részecskefizika
Tudományos fokozat	fizikai tudományok kandidátusa (1952), doktora (1956)
Munkahelyek
Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem, Miskolc	tanszékvezető egyetemi tanár (1952–56)
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest	egyetemi tanár (1956–58), tanszékvezető egyetemi tanár (1958–74), egyetemi tanár (1987–90)
MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézet, Budapest	igazgató (1974–87)
Szakmai kitüntetések
Állami Díj (1970), Akadémiai Díj (1973)
Akadémiai tagság	MTA levelező (1973), rendes tag (1995)

Nagy Elemér (Budapest, 1920. március 30. – Budapest, 2000. február 29.) állami díjas magyar fizikus, villamosmérnök, egyetemi tanár, a fizikai tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Jelentős eredményeket ért el az elektrotechnika, majd a fémipar műszaki fizikai vonatkozásainak kutatásában, legfőbb vizsgálatai a lumineszcens anyagok tanulmányozására, illetve a fémek, ötvözetek szilárdtestfizikai vizsgálatára irányultak. Az első magyarországi szilárdtestfizikai egyetemi tanszék megalapítója (ELTE, 1970), 1974-től 1987-ig az MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézetének igazgatója volt. Kiváló bridzsjátékos és elismert postabélyeg-szakértő volt.

Életútja

A budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerezte meg gépészmérnöki oklevelét 1943-ban. Ezt követően az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-nél helyezkedett el mint a kutatólaboratórium segédmérnöke. Eleinte Szigeti György irányításával végezte kutatásait, 1949-től 1952-ig pedig osztályvezetőként irányította a laboratóriumi fejlesztőmunkát. 1953-tól 1956-ig Szigeti György meghívására az akkor alapított Híradástechnikai Ipari Kutatóintézet I. számú fényforrás-technológiai laboratóriumának osztályvezetőjeként dolgozott. 1957-től 1974-ig az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, egyúttal 1959-től szilárdtestfizikai laboratóriumának vezetője volt. 1974-től 1987. decemberi nyugdíjba vonulásáig az MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézetében folyó munkát irányította igazgatóként.

Kutatói–intézetvezetői pályája mellett 1952-től 1956-ig a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem fizikai tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1956-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) II. számú fizikai intézetének egyetemi tanára volt, 1958-tól 1970-ig az újjáalakult kísérleti fizikai tanszéken, 1970-től 1974-ig pedig az ebből kivált, általa alapított szilárdtestfizikai tanszéken folyó oktatómunkát irányította tanszékvezető egyetemi tanárként. 1987-ig szüneteltette oktatói tevékenységét, majd három éven át, 1990-ig ismét az ELTE szilárdtestfizikai tanszékén adott elő egyetemi tanárként.

Munkássága

Az 1940-es évektől elsősorban a lumineszcencia, főként az elektrolumineszcencia, valamint a foszforeszkálás és a fluoreszkálás elméleti alapjaival és kísérleti vizsgálatával foglalkozott. Behatóan tanulmányozta a lumineszcens anyagok teljesítmény- és hatásfokát, a fluoreszcens cink-szilikátok optikai és dielektromos tulajdonságait. Az 1950-es évek második felétől kutatásai egyre határozottabban szilárdtestfizikai problémákra irányultak, így például fémfizikai vizsgálatai során tisztázta a fémek, ötvözetek és félvezetők fázisátalakulásának egyes kérdéseit – kicsapódás, oldódás, felületi oxidáció, atomok fémrácsba rendeződése stb. –, valamint elektromos vezetőképességét és hőtágulását. Fémszerkezeti kutatásainak eredményeivel hozzájárult az iparilag előállított fémlemezek ún. síkkifekvésének javulásához, valamint az acélfürdő (nagy hőmérsékletű acélolvadék) oxigénion-tartalmának megbízhatóbb méréséhez. Részecskefizikai munkásságának egyik legjelentősebb eredménye volt 10–50 gigaelektronvoltos energiatartományban a Pomerancsuk-tétel kísérleti igazolása, amely leegyszerűsítve azt mondja ki, hogy a részecskék és antirészecskék között létrejövő kölcsönhatás – tipikusan ütközés – során az abban részt vevő entitások hatáskeresztmetszetének különbsége az energia növekedésével a zérus felé tart.

Nevéhez fűződik a szilárdtestfizika tanszéki szintű egyetemi oktatásának bevezetése Magyarországon (1970). Tanszékvezetőként ösztönözte a fémek termikus folyamataira irányuló és a röntgendiffrakciós szilárdtestfizikai vizsgálatokat, s tanszéke éveken keresztül végzett alapkutatásokat a Csepeli Fémmű számára.

Szervezeti tagságai és elismerései

1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1995-ben rendes tagjává választották, az anyagtudományi bizottság elnöke, 1970-től tagja volt a Tudományos Minősítő Bizottság fizikai és csillagászati szakbizottságának. 1950-től 1958-ig az Eötvös Loránd Fizikai Társulat titkári, 1972-től alelnöki tisztségét töltötte be. Ugyancsak elnökként vezette a Nemzetközi Világítástechnikai Bizottság (CIE) magyar nemzeti bizottságának munkáját, 1969-ben pedig megválasztották a Nemzetközi Elméleti és Alkalmazott Fizikai Szövetség (IUPAP) oktatási bizottságának tagjává.

Tudományos eredményei elismeréséül már 1950-ben megkapta a Bródy Imre-díjat. A kísérleti fémfizika területén elért eredményeiért 1970-ben az Állami Díj második fokozatával tüntették ki. Kiss Dezsővel, Urbán Lászlóval és Vesztergombi Györggyel megosztva 1973-ban Akadémiai Díjat vehettek át a nagyenergiájú semleges kaonoknak protonokon történő regenerációjára vonatkozó vizsgálataikért és а Pomerancsuk-tétel kísérleti igazolásáért. 1980-ban a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1984-ben az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Schmid Rezső-díjával tüntették ki.

Főbb művei

• Hőtan. Miskolc: Nehézipari Műszaki Egyetem. 1959.  
• Bevezetés az atomfizikába. Miskolc: Nehézipari Műszaki Egyetem. 1960.  
• Momentum estimation of electrons traversing heavy media in homogeneous magnetic field. Budapest: KFKI. 1972.  
• Kísérleti részecskefizika I.: Bevezetés az elemi részek osztályozásának fenomenologikus elméletébe. Budapest: Tankönyvkiadó. 1975.  
• A klasszikus fizikától az anyagtudományig. Budapest: MTA. 2000.  

Források

• Az Akadémia új levelező tagjai – Nagy Elemér. Magyar Tudomány, LXXXI. évf. 4. sz. (1974) 223–225. o.
• Ki kicsoda 2000: Magyar és nemzetközi életrajzi lexikon. Budapest: Greger-Biográf. 1999. 1161. o.  
• Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. 441. o. ISBN 963-05-4420-2  
• Magyar nagylexikon XIII. (Mer–Nyk). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 446. o. ISBN 963-9257-09-5  
• Gyulai József – Bartha László: Nagy Elemér 1920–2000. Fizikai Szemle, L. évf. 3. sz. (2000) 94. o. arch Hozzáférés: 2015. február 21.
• Gyulai József: Nagy Elemér (1920–2000). Magyar Tudomány, CVII. évf. 9. sz. (2000) 1156–1157. o.
• Új magyar életrajzi lexikon IV. (L–Ő). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 928–929. o. ISBN 963-547-414-8  
• A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 II. (I–P). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 902–903. o.