|
Mount Rainier
A Mount Rainier (más néven Tahoma) egy aktív rétegvulkán az Amerikai Egyesült Államok északnyugati felén, a Cascade-hegységben, Seattle városától mintegy 95 km-re dél-délkeletre, a hegyről elnevezett Tacoma városától pedig 70 km-re délkeletre.[1] A Columbia Crest nevű főcsúcsa 4392 méteres hivatalosan elismert csúcsmagasságával az Egyesült Államok Washington államának legmagasabb hegye, az Egyesült Államok törzsterületének legnagyobb relatív magasságú hegye, és a legmagasabb a Cascade vulkanikus ívében.[2] A Mount Rainiert a közeljövőben bekövetkező kitörés nagy valószínűsége és a nagyvárosi területekhez való közelsége miatt a világ egyik legveszélyesebb vulkánjának tartják, és szerepel a Decade Volcanoes listáján. A nagy mennyiségű gleccserjég miatt a Mount Rainier hatalmas laharokat képes előidézni, amelyek az egész Puyallup folyó völgyét és más, a hegyről kiinduló folyóvölgyeket (köztük a Carbon, White, Nisqually és Cowlitz) veszélyeztethetik. A United States Geological Survey 2008-as jelentése szerint körülbelül 80 000 embert és otthonaikat veszélyezteti a Mount Rainier lahar-veszélyes zónáiban. A hegy körül jelölték ki a Mount Rainier Nemzeti Park területét.[3] 1950 és 2018 között 439 460 ember mászta meg, 1947 és 2018 között körülbelül 84 ember halt meg hegymászó balesetben a Mount Rainiernél.[4] Földrajzi jellemzőiA Mount Rainier Washington állam és a Cascade-hegység legmagasabb hegye. A főcsúcs Tacomától délkeletre, Seattle-től mintegy 95 km) dél-délkeletre található. A Mount Rainier relatív magassága 4026 méter, így tiszta napokon olyannyira uralja a délkeleti horizontot a Seattle–Tacoma metropoliszterület nagy részén, hogy a helyiek néha egyszerűen csak „a hegyként” emlegetik. Kivételesen tiszta napokon olyan távoli helyszínekről is látható, mint a 280 km-re fekvő oregoni Corvallis (Marys Peak), vagy a 300 km-nél is távolibb Brit Columbia-i North Shore-hegység Vancouvertől északra.[5][6] 26 nagyobb gleccserével és 93 km²-nyi állandó hó- és jégmezővel a Mount Rainier a legjobban eljegesedett csúcs az USA 48 államnyi törzsterületén.[7] A csúcs tetején két vulkáni kráter található, melyek átmérője meghaladja a 300 métert, és a nagyobbik keleti kráter átnyúlik a nyugatiba. A vulkán geotermikus hője és a fumarolák mindkét kráter peremének területeit hótól és jégtől mentesen tartják, és a jéggel teli krátereken belül kialakította a világ legnagyobb vulkáni gleccserbarlang-hálózatát közel 3,2 km hosszú járatokkal.[8] Egy nagyjából 40 x 9,1 méter kiterjedésű és 5 méteres mélységű apró krátertó, amely 4329 méteres fekvésével Észak-Amerika legmagasabbja, a nyugati kráter legalsó részét foglalja el több mint 30 méter vastagságú jég alatt, és csak a barlangokon keresztül érhető el.[9] A Carbon, a Cowlitz, a Nisqually, a Puyallup folyó és a North Mowich folyók a Mount Rainier azonos nevű gleccsereiből erednek.[10] A White folyó forrásai a Winthrop, az Emmons és a Fryingpan gleccserek. A White, a Carbon és a Mowich később egyesül a Puyallup folyóval, amely Tacománál torkollik a Commencement-öbölbe, míg a Nisqually Lacey-től keletre a Puget Soundba ömlik.[11] A Cowlitz Kelso és Longview között egyesül a Columbia folyóval.[12] MellékcsúcsokA Mount Rainier széles csúcsán három külön nevet viselő csúcs található. Ezek közül a legmagasabbat Columbia Crest néven ismerik. A második legmagasabb csúcs a Point Success, 4315 m, a csúcsfennsík déli szélén, a Success Cleaver néven ismert gerinc tetején. A csúcs topográfiai kiemelkedése körülbelül 42 m, ezért nem tekinthető különálló csúcsnak. A három csúcs közül a legalacsonyabb a 4301 m-es Liberty Cap, az északnyugati szélén, ahonnan a Liberty Ridge, a Sunset Amphitheater és a drámai Willis Wall sziklafala látható.[13] Magasan a vulkán keleti szárnyán található a Little Tahoma Peak nevű csúcs 3395 m-en, amely a korábbi, sokkal magasabb Mount Rainier erodált maradványa. Relatív magassága 262 m, és alig kapcsolódik közvetlenül a Columbia Cresthez, ezért általában különálló csúcsnak tekintik. Ha a Mount Rainiertől különválasztanák, a Little Tahoma Peak lenne Washington harmadik legmagasabb hegycsúcsa.[14] A hegy magasságaA hegy magassága 4392 méter, ám az imperiális mértékegység-rendszer használata miatt kisebb eltérések mutatkoznak ennek pontos értékében. A National Park Service és a United States Geological Survey a Mount Rainier magasságát a Columbia Crestnél 14 410 láb magasságban adja meg.[15] Ezt az értéket 1956-ban mérték, de a korábbi, 1929-es National Geodetic Vertical Datum adatbázisához adták hozzá. A hegy másik általánosan elfogadott magassága 14 411 láb, amely az 1988-as National Geodetic Vertical Datumból származik.[16][17] A hegy geológiája A Mount Rainier egy rétegvulkán a Cascade vulkanikus ívben, amely lávafolyásokból, törmeléklejtőkből, valamint piroklasztikus kilövellésekből és folyásokból áll. Korai vulkáni lerakódásainak korát több mint 840 000 évesre becsülik, és a Lily Formáció (kb. 2,9 millió és 840 000 évvel ezelőtt) részét képezik. A korai lerakódások egy „proto-Rainiert” avagy a mai kúpot megelőző őskúpot alkottak. A jelenlegi vulkáni kúp több mint 500 000 éves.[18] A vulkán döntően andezitből épül fel, oldalai erősen erodáltak, lejtőin nagy számú gleccser található. A Rainier egykor valószínűleg még a mainál is magasabbra, mintegy 4900 méter magasra emelkedett, mielőtt egy nagy törmeléklavina és az ebből eredő Osceola-sárfolyó körülbelül 5000 évvel ezelőtt lezúdult. A múltban a Rainier nagy törmeléklavinák és hatalmas laharok (vulkáni iszapáradatok) is keletkeztek a nagy mennyiségű gleccserjég miatt. Laharjai egészen a Puget Soundig értek, ami több mint 48 km távolságot jelent. Körülbelül 5000 évvel ezelőtt a vulkán egy nagy darabja lecsúszott, és ez a törmeléklavina segített létrehozni a hatalmas Osceola-sárlavinát, amely egészen a mai Tacoma és Seattle déli részéig ért.[19] Ez a hatalmas kőzet- és jéglavina eltávolította a Rainier csúcsának felső 500 méterét, így a magassága körülbelül 4300 méter magasságra csökkent. Körülbelül 530-550 évvel ezelőtt következett be az Electron-iszapömlés, bár ez nem volt olyan nagy kiterjedésű, mint az Osceola-iszapömlés.[20] A körülbelül 5000 évvel ezelőtti nagy összeomlás után a láva és a tefrák későbbi kitörései építették fel a mai csúcskúpot, egészen 1000 évvel ezelőttig. Összesen 11 holocén kori tefraréteget sikerült feltárni.[21] A Mount Rainier talajai többnyire kavicsos, hamuval kevert, homokos vályogok, amelyek vulkáni tefrával kevert kollúviumból vagy glaciális talajból alakultak ki. Az erdőtakaró alatt profiljuk általában a klasszikus podzol sávos megjelenését mutatja, de az E szint a szokásosnál sötétebb. A rétek alatt általában egy vastag, sötét A szint alkotja a fedőtalajt.[22] Szeizmikus háttérJellemzően havonta legfeljebb öt földrengést regisztrálnak a csúcs közelében. Időről időre előfordulnak öt-tíz, két-három napon át tartó, sekély földrengésből álló rajok, főként a csúcs alatti 4 km-es régióban. Ezeket a földrengéseket feltehetően a vulkán alatti forró magma keringése okozza, és a Mount Rainier Nemzeti Park területén található forró források és gőzkibocsájtások is ezek által keletkeznek.[23] A (nem főrengéssel induló) szeizmikus rajok gyakoriak a vulkánoknál, és ritkán kapcsolódnak kitörési tevékenységhez. A hegynél többször is volt már ilyen raj; 2002-ben, 2004-ben és 2007-ben is voltak napokig tartó rajok, amelyek közül kettő (2002 és 2004) a Richter-skála szerinti 3,2-es erősségű földrengést is tartalmazott. Egy 2009-es raj a legnagyobb számú eseményt produkálta a Rainiernél azóta, hogy a szeizmikus megfigyelés több mint két évtizeddel korábban megkezdődött.[24] További rajokat figyeltek meg 2011-ben és 2021-ben.[25] GleccserekA gleccserek a Mount Rainier legszembetűnőbb és legdinamikusabb geológiai jellemzői közé tartoznak. A gleccserek erodálják a vulkáni kúpot, és számos folyó számára jelentik a vízhozamuk legfőbb forrását, köztük olyanoknak, amelyek vízenergiát és öntözővizet biztosítanak a tágabb környéknek. Az állandó hófoltokkal együtt 2015-ben a 29 névvel ellátott gleccser a hegy felszínének mintegy 78,8 km²-es területét borították be, és becsült össztérfogatuk körülbelül 2,9 km³ volt.[26][27][28] A gleccserek a gravitáció hatására lefelé tartó folyamatos lassú mozgásban vannak. A legnagyobb sebesség a felszín közelében és a gleccser középvonala mentén jelentkezik. 1970 májusában a Nisqually-gleccser a mérések szerint naponta 74 cm-es sebességgel mozgott. Az áramlási sebesség általában nagyobb nyáron, mint télen, valószínűleg a gleccser alján lévő nagy mennyiségű olvadékvíz miatt.[29] A gleccserek mérete a múltban jelentősen ingadozott. Például az utolsó jégkorszak alatt, körülbelül 25 000 és 15 000 évvel ezelőtt között gleccserek borították a Mount Rainier Nemzeti Park mai határain belüli terület nagy részét, és egészen a mai Puget Sound-medence határáig terjedtek. A 14. század és 1850 között a hegy számos gleccsere az utolsó jégkorszak óta a legmesszebbre nyomult lefelé a völgybe. A geológusok által kis jégkorszaknak nevezett időszakban világszerte számos ilyen jellegű előrenyomulás történt. A kis jégkorszak alatt a Nisqually-gleccser a Glacier Bridge helyétől 200-240 m mélységig haladt előre, a Tahoma- és a South Tahoma-gleccserek a Glacier Island lábánál egyesültek, és az Emmons-gleccser vége mindössze 1,9 km távolságra volt a White River Campgroundtól.[29] A kis jégkorszakot követően a gleccsereinek visszahúzódása lassú volt egészen 1920-ig, amikor a visszahúzódás üteme gyorsabbá vált. A Williwakas-gleccsert az 1930-as években megszűntnek nyilvánították. A kis jégkorszak tetőzése és 1950 között a Mount Rainier gleccserei hosszuk mintegy negyedét veszítették el. Az 1950-es évektől kezdve az 1980-as évek elejéig azonban a század közepén tapasztalt viszonylag hűvösebb hőmérséklet hatására számos nagyobb gleccser előretört. A hegy gleccserei és hómezői szintén veszítettek térfogatukból ebben az időszakban, kivéve a keleti oldalon lévő Frying Pan- és Emmons-gleccsereket, valamint a csúcshoz közeli kis hómezőket; a legnagyobb térfogatvesztés ~1750 m (észak) és ~2250 m (dél) magasság között volt megfigyelhető. A legnagyobb egyedi térfogatveszteséget a Carbon-gleccser szenvedte el, bár ez északi oldalon fekszik, viszont területének jelentős része húzódik a 2000 méteres magasság alatti zónában.[30] A Carbon-, Cowlitz-, Emmons- és Nisqually-gleccserek az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején előrenyomultak az 1960-as és 1970-es évek nagy havazásainak eredményeként. Az 1980-as évek eleje óta azonban számos gleccser vékonyodik és visszahúzódik, és néhány előretörése lelassult. A 2021-es adatok felhasználásával készült tanulmányban a National Park Service tudósai a Stevens-gleccsert eltávolították a Mount Rainier gleccsereinek jegyzékéből, mivel mérete egyre kisebb, és nem volt bizonyíték arra, hogy mozogna. A jelentés, amely 28 gleccsert sorolt fel 2021-ben, megállapította, hogy össztömegük 1896 óta közel 52%-kal csökkent, a gleccserek által borított területe közel 129,5 km²-ből alig több mint 75 km² maradt, ami közel 42%-os csökkenést jelent.[31] 2022-ben műholdas adatok felhasználásával a Nichols College kutatói megállapították, hogy a Pyramid- és a Van Trump-gleccser is eltűnt, és csak kisebb jégdarabok maradtak meg belőlük.[32] A többi gleccser esetében is 2015 és 2022 között szignifikáns csökkenést tapasztaltak.[33] A Mount Rainier gleccserei kitöréssel nem járó glaciális kitöréses áradások révén iszapömléseket (izlandi eredetű nevükön jökulhlaupokat, azaz gleccserfutásokat) hozhatnak létre. A South Tahoma-gleccser 30 áradást okozott az 1980-as években és az 1990-es évek elején, majd 2015 augusztusában is.[34] TörténeteA Mount Rainier környéki területet évezredek óta számos őslakos indián nép lakja, akik hagyományosan vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak a vulkán erdeiben és magasan fekvő rétjein. Ezeket a népeket és mai leszármazottaikat ma a hegyet körülvevő, szövetségi szinten elismert törzsek tagjai képviselik, többek között a Nisqually, a Cowlitz, a Pujallup és a Muklesút indián törzs, valamint a Yakama nemzet egyesült törzsei. A hegy emberi használatának régészeti emlékei több mint 8500 évvel ezelőttre nyúlnak vissza.[35] A Mount Rainier és a táj szezonális használatához kapcsolódó lelőhelyek a kőből faragott szerszámmaradványokban és a funkcionálisan változatos használatra utaló beállításokban tükröződnek, beleértve a feladatspecifikus helyeket, sziklakunyhókat, utazási megállókat és hosszú távú alaptáborokat. A hegyen való eloszlásuk a szubalpin rétek és alacsony alpesi élőhelyek elsődleges használatára utal, amelyek viszonylag nagy erőforrásbőséget biztosítottak a rövid nyári szezonban. A leletek arra utalnak, hogy létezett egy hagyomány, miszerint az indián őslakosok ismerték az égetéses földművelést, és minden évben tüzet gyújtottak a régió egyes területein, hogy ezzel is elősegítsék a rétek megújulását.[36] Az első európaiak, akik elérték a Csendes-óceán északnyugati részét, a spanyolok voltak, akik 1774-ben érkeztek a tengeren Juan Perez vezetésével. A következő évben Juan Francisco de la Bodega y Quadra vezetésével egy hajót küldtek partra a mai Destruction-szigetre, ám a partraszállás után a legénységet megtámadta és megölte a helyi őslakosság. Bár 1792-ben kísérletet tettek arra, hogy állandó spanyol települést hozzanak létre Neah Bayben, a projekt sikertelen volt, és 1795-re Spanyolország lemondott a régióról. Bár sehol sem dokumentálták, de valószínű, hogy spanyol tengerészek a Juan de Fuca-szorosban hajózva figyelték meg először a vulkánt.[37] Miután 1579-ben elérte a későbbi Kaliforniát, Francis Drake Anglia számára területi igényt formált Észak-Amerika teljes északnyugati partvidékére. A Csendes-óceán északnyugati partvidékére vonatkozó igény ezt követően nem lett érvényesítve, amíg 1778-ban James Cook kapitány el nem hajózott a mai Washington és Brit Columbia partvidékén, ami a szőrmekereskedelem révén a területre érkező angol hajók számának növekedését ösztönözte. 1793. július 22-én Alexander Mackenzie, a Brit Északnyugati Szőrme Társaság tagja a Sziklás-hegységet átszelő szárazföldi úton érte el a Csendes-óceánt. Az első amerikai, John Ledyard 1778-ban Cook kapitány hajójának fedélzetén érte el a régiót. 1787-ben hat bostoni férfi társaságot alapított, amely megkezdte a kereskedelmet az északnyugati partvidéken. 1805-ben Lewis és Clark szárazföldi expedíciója is elérte az északnyugati partvidéket, és 1806 tavaszán figyelték meg először a Mount Rainier hegyet.[37] ÉlővilágA Mount Rainier területe nagyrészt nemzeti park, amely megvédi a Cascadia-ökorégió egyik leginkább érintetlen régióját, amely stabil élőhelyet biztosít számos fajnak, beleértve a területre jellemző endemikus növény- és állatfajokat, mint amilyen például a kritikusan veszélyeztetett kaszkádi vörös róka (Vulpes vulpes cascadensis) és a rainieri kakastaréj (Pedicularis rainierensis).[38][39] A hegy területének 97%-a vadon, ökoszisztémája nagyon változatos, köszönhetően függőleges övezetesség miatt kialakult magassági zónáknak.[40] A tudósok nyomon követik az erdei, a szubalpin és az alpesi zónában található különböző fajokat, eddig több mint ezer növény- és gombafajt fedeztek fel a területen.[41] A hegy 65 emlős-, 5 hüllő-, 182 madár-, 14 kétéltű- és 14 őshonos halfajnak is otthont ad, emellett további számtalan gerinctelen állatfaj él itt.[42] FlóraA hegyet rendszeresen a világ egyik legjobb vadvirágok megtekintésére alkalmas helyeként szokták jellemezni.[43][44] A vulkán szubalpin régiójában a hó gyakran a nyár kezdetéig beborítja a felszínt, ami a növényeket sokkal rövidebb vegetációs időszakra korlátozza.[45] Ez olyan területeken, mint Paradise, robbanásszerű virágzást eredményez.[46] A hegyen található erdők a 100 éves kortól a számítások szerint 1000 éves vagy annál is idősebb őserdőrészletekig terjednek. Az alacsonyabb fekvésű területeken főként az óriás tuja, az amerikai duglászfenyő és a váltótűs hemlokfenyő dominál. Feljebb a hegységben már a szitka jegenyefenyő, nyugati selyemfenyő, nutka ciprus és nemes jegenyefenyő előfordulása a leggyakoribb. Az alpesi szinten nutka ciprus, sziklás-hegységi jegenyefenyő és szirti hemlokfenyő nő.[47] FaunaA Mount Rainier-hegyen 65 emlősfaj, 14 kétéltűfaj, 5 hüllőfaj, 182 madárfaj és 14 őshonos halfaj található. A gerinctelenek valószínűleg a park állati biomasszájának 85%-át teszik ki. A hegységben számos olyan faj fordul elő, amely állami vagy szövetségi szinten védett, mint például a nyugati erdeibagoly északi alfaja (Strix occidentalis caurina), melyet Xántus János írt le a tudomány számára. Törekvések folynak a helyben korábban a kihalásig vadászott őshonos fajok, például a halásznyest (Pekania pennanti) visszatelepítésére is. 65-féle emlős él a hegyen, köztük pumák, havasi kecskék, mormoták és vapitik. A gyakori hüllők és kétéltűek közé tartoznak a kígyók, békák és szalamandrák. A hegység különböző magassági öveiben sokféle madárfaj található meg, de míg néhányuk egész évben ott él, sokuk vándorló életmódot folytat. A lazac- és pisztrángfajok a gleccserek által kialakított folyókat népesítik be, és bár a halak mesterséges telepítését 1972-ben leállították, harminc tóban még mindig szaporodnak a populációik.[48] Jegyzetek
Fordítás
|
||||||||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
