|
MegszólításMás személyek megszólítására különféle nyelvi formákat, névmásokat használunk, aszerint, hogy milyen bizalmas a köztünk levő viszony. A megfelelő névmás kiválasztását a társadalmi normák határozzák meg, amelyek folyamatosan változnak a társadalomban és a nyelvben. A megszólítás névmási formája országtól és néptől, nyelvtől és társadalmi csoporttól és státusztól, a két személy kapcsolatától és az adott helyzettől függően eltérő. A megszólítás lehet tegeződő (te), magázódó (ön, maga), továbbá a régies kegyed, kend (kendezés), nagyságod, vagy nagysád, méltóságod, fenséged, felséged stb. TörténeteKözépkorA középkorban Magyarországon mindenki tegeződött, társadalmi státusztól és kortól függetlenül,[1] csak ezt kiegészítették megtisztelő címekkel, mint például: Nagyságod, Kegyelmed, Uraságod stb.[2] ÚjkorA magázás a „maga” szóra utal; ez az eredetileg „maga kegyelmed” szókapcsolatból kialakult visszaható névmás alakult át személyes névmássá a 17. században. Első írásos emléke 1668-ból származik, özvegy báró Pogrányi János várkapitányné szántói és széplaki Botka Kata levelében, melyet Szvetenay Izsáknak írt:
azonban a kifejezés (erős pejorativitása miatt) nem igazán jelent meg írásos formában. Még a 18. század elején is tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, feljebbvalókhoz, harmadik személyről szólva stb. udvariasságból nem a „te” szót intézték — amikor ki kellett tenni az alanyt — hanem pl. a kegyelmed, te kegyelmed, vagy őke(gye)lme kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz és természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett („te tudod” helyett „te kegyelmed tudja”). A gyakran használt „kegyelmed kelmed” rövidülni kezdett és kialakultak a „kend”, „ked” alakok.A 18. század elejétől az udvarias formát részben lecserélte az „Úr”, „Asszony” használata de egyre gyakoribb volt a „kegyelmed” elhagyásával használt 3. személyű alak („Az íródeák alázatosan kéreti, Rozsnyón oskolába járó ... elrongyosodott fiát méltóztasson megruházni” (1709)).[3] A 18. század folyamán, német mintára (Sie) terjedt a magázódás.[1] A 19. században Széchenyi István révén terjedt az Ön formula.[4][1] Modern korAz 1940-es évek végétől a 80-as évek végéig, a Magyar Népköztársaság idején a hivatalos megszólítás a vezetéknév + elvtárs(nő) kapcsolat volt. Ugyanakkor továbbra is használatban maradt az Úr megszólítás a hétköznapi életben. Magyarországon a rendszerváltás óta a férfiaknál az elvtárs (írásban et.) megszólítást az úr váltotta fel. Nők esetén nem alakult ki egységes gyakorlat. Az úrhölgy kifejezés fel-felmerül a nők megszólítása kapcsán hivatalos, vagy azzal hasonló levelekben, de az élőbeszédbe nem épült bele.[5] A magázás megítélése napjainkbanAz 1990-es évek elején Sille szerint a maga szónak „korábbi mellékízei megszűntek, ez az alapvető udvariasságot kifejező köznapi formula. Nincs benne sértés, nincs benne túlértékelés”.[6] Az 1990-es évek végén egy felmérés szerint a maga használata a megkérdezettek majdnem 60%-a szerint negatív, a 35 év alattiak 80%-a szerint az. A fiatalabb korosztály nagy része ma már nem ismeri fel a bizalmas szerepet, így a szó szinte minden előfordulását bántónak érzi. Egy tizenéveseknek szóló illemkönyv szerint „magázó viszony esetén ne használjuk a maga megszólítást, mert fölényesnek és udvariatlannak tűnhetünk”.[7] A maga helyett az ön névmás válik általánossá. A mai magyar nyelvhasználatban a kommunikációban szinte mindenütt a beszélők azonos szintjét hangsúlyozó forma terjed: a tegezés, és a keresztnéven szólítás.[8] Egy 2019-ben az apartman.hu oldal megbízásából készült kutatásból kiderült, hogy a 18–59 éves korosztály 86 százaléka tud visszaidézni legalább egy rendkívül kellemetlen pillanatot, ami abból fakadt, hogy nem tudta, tegezzen vagy magázzon valakit.[9] Más nyelvekbenA különféle nemzeteknél a megszólítás nyelvi formája igen különböző. Eredetileg mindenütt a tegező formájú megszólítás volt divatban. Német nyelvA németeknél a Grimm testvérek szerint a 9. században kezdődött a magázó megszólítás (giirzen, girzen, Ihrzen), éspedig ezzel éltek az alacsonyabb rendűek a magasabb rendűekkel szemben (pl. gyermek a szülőhöz így szólt, szolga az urához). Megfordítva a tegezés járta (ún. csendőrpertu). Napjainkban a német különbséget tesz a "Du" (te) és a "Sie" (Ön) megszólítás között. A „Du” csak informális névmásként használatos. Főleg azoknál használják, akiket jól ismernek, például családtagoknál és baráti körben. Gyakran fiatalok használják egymás között az egyenlőség jeleként. Angol nyelvAngol nyelvterületen nincs tegezés és magázás, csak egyetlen formula létezik, az egyes szám 2. személyű alak: a „you”. Hivatalos megszólításban a megszólítandónál a Mr / Mrs / Miss / Ms formát és a vezetéknevet használják. Újlatin nyelvekA franciáknál a tegezés (tu) csak bizalmas és családi körben járja, egyébként a vous-vali szerkezet használatos. Ez általában az újlatin nyelvekben szokás (így az olaszoknál, portugáloknál, románoknál, spanyoloknál). Szláv nyelvekA szláv népek általában magáznak (többes szám, második személy), csak a lengyelek tegezik egymást vagy pedig a harmadik személlyel élnek: pan vagy páni (úr vagy úrnő). Skandináv nyelvekAz 1960-as évek végétől és határozottan az 1970-es évektől a te az általános »du reform« részeként a finn, svéd, dán, norvég és izlandi nyelven honosodott meg. Felhagytak azzal, hogy harmadik személyben szólítsanak meg olyan embereket, akiket nem ismernek, idősebbek vagy magasabban állnak a társadalmi hierarchiában és az egyes szám második személyű du ("te") névmást kezdték előnyben részesíteni.[10][11] Arab nyelvAz arabban gyakori az egyes szám második személyének használata a keresztnévvel együtt. Az udvariasság kifejezéseként azonban általában használják a سيد sayyid ('Uram') vagy سيدة sayyida ('Asszonyom') kifejezést is, a megszólított keresztnevével. Jegyzetek
ForrásokKapcsolódó szócikkekTovábbi információk
|
Portal di Ensiklopedia Dunia
