A régi-régi grammatikai hagyománynak megfelelően világszerte öt deklinációba sorolják a névszókat a tőhangzó alapján – bár nem teljesen következetesen, az úgynevezett harmadik deklinációban ugyanis egymás mellett vannak a mássalhangzós és az i-tövű szavak (ez utóbbi ugyanis félhangzónak számít tőhangzóként, ezért a mássalhangzós ragozást követi), a többi deklináció tisztán magánhangzós töveket tartalmaz (voltaképpen tehát a kétféle gyökeresen különböző ragozás a mással- és a magánhangzós; az utolsó két deklináció az előbbi ragjaival alakult ki, bár a tövek magánhangzósak, és messze ritkább tőtípust tartalmaznak, mint az első három).
A tőhangzót úgy kapjuk meg, hogy a többes genitivus‑rum vagy ‑um végződését elhagyjuk:
Sing. nom.
Plur. gen.
Tőhangzó
Declinatio
terra
terrā|rum
ā
1. avagy ā-deklináció
dominus
dominō|rum
ō
2. avagy ō-deklináció
rēx
rēg|um
mássalhangzó
3. avagy mássalhangzós
cīvis
cīvi|um
i
3. avagy i-deklináció
frūctus
frūctu|um
u
4. avagy u-deklináció
diēs
diē|rum
ē
5. avagy ē-deklináció
Melléknevek csak az 1–3. deklinációhoz tartoznak, azon belül részleteket lásd a melléknevek ragozásáról szóló szakaszban.
A főnevek szótári alakja (averbó) a sing. nom.-t közli első helyen, azután a sing. gen. végződését,[1] azután a szó nemét, pl.: terra, ‑æ f (föld); a mellékneveké a sing. nom. alakját, majd a többi nemhez tartozó sing. nom. végződést, például bonus, ‑a, ‑um (jó), facilis, ‑e (könnyű) és dives (gazdag), de szokásos így is: bonus 3, facilis 2 és pauper 1 (olykor felső kitevővel is), ez utóbbi esetben az indexszám azt adja meg, hány alakú a melléknév, azaz hány nemet különböztet meg (a három alakúak mindhármat, a kétalakúak esetében az első a hím- és a nőnem, a második a semleges, az egyalakúak mindhárom nemben ugyanazt az alakot használják).
Az összes deklinációra érvényes szabályok
A vocativus alakilag egybeesik a nominativusszal, kivéve
a 2. deklináció ‑us-ra végződő főneveit, melyeknek a vocativusa‑e;
az ‑ius végű tulajdonneveket, melyeknek a vocativusa‑ī, például Pompeius → Pompeī;
és egyetlen szókapcsolatot, melyben szintén ‑ī a voc.: mī fīlī (fiam!).[2]
A semlegesnemű (neutrum) névszók alany-, tárgy- és megszólító esete alakilag egybeesik mindenhol (úgynevezett „neutrum-szabály”), egyes és többes számban is, és többes számban e három esetben mindenütt ‑a a végződés.
A plur. dativus és ablativus alakilag mindenütt egybeesik.
Első deklináció, ā-tövűek (declinatio prima)
Az 1. deklinációhoz tartozó nevek a sing. nom.-ban a-ra végződnek, a szótári alakjuk: puella, ‑æ f (lány), a tövük a plur. gen-ből (terrārum): '‑ā‑'.
Sing.
Plur.
Nom.
puellA
lány
puellAE
lányok
Acc.
puellAM
lányt
puellĀS
lányokat
Gen.
puellAE
lánynak a [valamije]
puellĀRUM
lányoknak a [valamije]
Dat.
puellAE
lánynak
puellĪS
lányoknak
Abl.
puellĀ
lánytól
puellĪS
lányoktól
Az ide tartozó főnevek elsöprő többsége nőnemű (az ā-tő egy jellegzetesen nőnemű, magánhangzós grammatikai tő), például puella nostra (a mi lányunk). Kivételek:
az olyan foglalkozást jelölő szavak, melyeket többnyire férfiak töltenek be:
poēta bonus (jó költő)
agricola sēdulus (szorgos földműves)
nauta piger (lusta hajós)
a népnevek általános alanyként alkalmazva:
Persæ horrendī (rémisztő perzsák)
Celtæ multi (rengeteg sok kelta)
Ezekhez tehát a nőnemű tövük ellenére hímnemben illeszkednek a melléknevek.
Kivételes alakok
A familia régies sing. gen. formája familiās megmarad e két szókapcsolatban:
pater familiās (családapa),
māter familiās (családanya);
Ha egymás mellett áll a fīlius és a fīlia (illetve a deus és a dea) többes dativusa vagy ablativusa, akkor ez utóbbiak az alaki egybeesés elkerülésére szokásos végződése helyett rendszerint fīliābus illetve deābus végződést kap.
Az 1. deklinációban ragozódnak az ‑ās, ‑ēs végződésű hímnemű (Ænēās, Anchīsēs), illetve az ‑ē végződésű nőnemű (Circē) görög tulajdonnevek, ragozásukat lásd külön, a Görög nevek és kölcsönszavak ragozása szakaszban.
A deklináció története
Sing. nom.: az ‑a alkalmasint hosszú *‑ā volt,[3] ebből rövidült > ‑a. Lehetséges magyarázat: kéttagúak jambikus rövidüléséből általánosulhatott, így: *togā (hangsúly az első szótagon) > toga, ugyanígy aqua, mola, via etc.
Sing. acc.: *‑ām > ‑am, szintén megrövidült (hosszú ‑ām-ra lásd: oszkpaam ~ latin quam).
Sing. gen.: az ‑æ mellett két további alak is volt „forgalomban”, 1) az ólatin ‑ās, 2) az ‑æ előzménye és 3) az ‑æs:
‑ās = indoeurópai ‑ās (< *‑ā + ‑os), vesd össze pater familiās, māter familiās, filius familiās, de előfordul pater familiæ is. Livius AndronicusnálLatonās (LatonaLétó latinos neve), Naeviusnálterrās, fortunās, Enniusnálviās sing. genitivusi alakok találhatóak.
‑æ < ‑āī, a második deklináció ‑ī birtokosának analógiájára: agricolās bonī > agricolāī bonī stb.[4] Az ‑āī előfordul írásban Plautusnál: fīliāī, Enniusnál: viāī (Annales, 203), silvāī frondōsāī (191), rēx Albāī Longāī, Lucretiusnál: aquāī, animāī stb. (alkalmasint direkt archaizálás); már ‑æ formában előfordul Plautusnál: filiæ, Enniusnál: operæ pretium (465).
‑æs < ‑æ és ‑ās kontaminációjából, azaz az előbbi kettő összemosásából.
Sing. dat.: az ‑æ < ólatin ‑ai, feliratokon: Dianai (D 44), Meneruai (178), Iuturnai sacrum (135). Az ‑ai viszont < ‑āī-ra megy vissza, ami azonos az ieu. *‑āī-jal < *‑ā + ei. Claudius császár feliratában (kétségtelenül szándékos archaizálás) ‑ai dat.: Antoniai, Augustai és Agrippinai. Ólatinban előfordul: ‑ā, vesd össze Diana, Loucina, Matre Matuta (D 45–175) < ‑āi-ból, a második deklinációs sing. dat. analógiájára, ahol az ‑i dativusi rag szintén lekopott a tőhangzó mögül: ‑ōī > ‑ō.
Sing. abl.:‑ā < ‑ād, italikus új képzés az ō-deklináció sing. abl. ‑ōd ragja mintájára: ‑ad lásd a Senatusconsultum de Bacchanalibusban: sententiad, arvorsum ead, suprad, exstrad – a szóvégi ‑dKr. e. 200 körülre kopott le.
Második deklináció, ō-tövűek (declinatio secunda)
A 2. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra és ‑um-ra végződnek,[5] illetve végződés nélküliek (puer).[6] Szótári alakjuk: dominus, ‑ī m (úr), labellum, ‑ī n (szájacska, ajak) és puer, ‑ī m (fiú), a tövük a plur. gen-ből (labellōrum):‑ō-.
Az ‑ius, ‑ium végű szavak a sing. gen. pro forma „szabályos” ‑iī végződést hajlamosak ‑ī-vé vonni össze, például Vergilius → Vergilī, Horātius → Horātī. Ez minden bizonnyal a beszédben is összevonódott, köznevek ilyen ragozására főleg költői szövegekből van példa: consilium → consilī.
Az ‑ius végű tulajdonnevek sing. vocativusa ‑ī, például Tullius → Tullī (ugyanígy: mī fīlī, azaz „Fiacskám!”). *A plur. gen. végződése ‑ōrum-ból ‑ūm-má vonódhat össze ezeknél: sēsterius → sēstertiūm, nummus → nummūm, iugerum → iugerūm, superī → superūm, triumvirī → triumvirūm (költői szövegekben vir → virūm is).
Harmadik deklináció, msh.- és i-tövűek (declinatio tertia)
A harmadik deklinációhoz tartoznak a mássalhangzós és az i-tövű névszók (ez utóbbiak azért, mert az i félhangzóként viselkedik a tőben, tehát az i-tövűek voltaképpen a mássalhangzós ragozást követik). Sing. nominativusuk változatos formákat mutat, de a gen. mindig ‑is-re végződik. Szótári alakjuk: rēx, ‑gis m. (király), nāvis, ‑is f. (hajó). E szavak tövét is a plur. gen. végződésének (‑um) elhagyásával kapjuk meg: rēgum → ‑g-, a rēx tehát mássalhangzós tövű, és nāvium → ‑i-, a nāvis tehát i-tövű.
Azokat az idetartozó főneveket, melyeknek a sing. gen.-ben a sing. nom.-hoz képest eggyel több szótag van, egyenlőtlen szótagszámúnak nevezzük; ha a szó szótagszáma a sing. nom.-ban és gen.-ben azonos, egyenlő szótagszámú a neve (ennek a nyelvtani nem és a tőtípus szempontjából lesz jelentősége).
Egyes mássalhangzós tövűek a plur. gen.-ban i-tövű, ‑ium ragot kapnak: līs, lītis f. (per): lītium • mūs, mūris m. (egér): mūrium • nix, nivis f. (hó): nivium • os, ossis n. (csont): ossium • strix, strigis f. (bagoly): strigium.
i-tövűek
Az i-tövűek ragozásában a félhangzós tő gyakran olvad össze a mássalhangzós ragozásból vett ragokkal, azok kötőhangzóival, és különféle alosztályokat képeznek az ide tartozó szavak aszerint, mennyire érvényesült az i-tő ereje maradéktalanul a végső ragozásban. Eszerint megkülönböztetünk két fő csoportot:
a tiszta i-tövűeket, ezek ragozásában az ‑i- szinte minden esetben megmaradt (bizonyos alakváltozatokban tényleg minden esetben),
és a vegyes i-tövűeket, ezek ragozásában az ‑i- egyedül a plur. gen. ‑ium ragjában maradt meg, egyébként a mássalhangzós ragozást követik (ez utóbbiak vannak többen).
Mindkét csoportban számos kivétel és sajátosság akad.
Tiszta i-tövűek
Ide tartoznak a következő m. és f. főnevek: febris, febris f. (láz) • puppis, puppis f. (hajótat, hajófar) • secūris, secūris f. (bárd) • turris, turris f. (torony) • vis f. (plur. virēs) • Neāpolis, Neāpolis f. (Nápoly) • Tiberis, Tiberis f. (Tiberis folyó). E szavak tövében a plur. nom. és acc. kivételével (de olykor még ott is!) mindenütt megtalálható az ‑i.
tiszta i-tövű rendhagyó főnevek
turris, turris f.
Sing.
Plur.
Nom.
turrIS
torony
turrĒS
tornyok
Acc.
turrIM
tornyot
turrĪS / turrĒS
tornyokat
Gen.
turrIS
toronynak a [valamije]
turrIUM
tornyoknak a [valamije]
Dat.
turrĪ
toronynak
turrIBUS
tornyoknak
Abl.
turrĪ
toronytól
turrIBUS
tornyoktól
Tiszta i-tövűek az ‑e, ‑al, ‑ar végű[10]neutrumok (például mare, animal, calcar):
tiszta i-tövű ‑e, ‑al, ‑ar végű neutrumok
mare, maris n.
Sing.
Plur.
Nom.
mare
tenger
marIA
tengerek
Acc.
mare
tengert
marIA
tengereket
Gen.
marIS
tengernek a [valamije]
marIUM
tengereknek a [valamije]
Dat.
marĪ
tengernek
marIBUS
tengereknek
Abl.
marĪ
tengertől
marIBUS
tengerektől
Vegyes i-tövűek
E főnevek deklinációja az i-tövűek ragozásából csak a plur. gen. ‑ium végződését tartotta meg, egyebekben a mássalhangzósok ragozását követi. Ide tartoznak:
az ‑ēs vagy ‑is végű egyenlő szótagszámúak, például nāvis, ‑is f. (hajó) nūbes, nūbis f. (felhő);
azok a főnevek, melyeknél a sing. gen. végződése előtt egynél több mássalhangzót találunk: például urbs, urbis f. (város ), arx, arcis f. (fellegvár), imber, imbris m. (eső, zápor).
vegyes i-tövűek
nāvis, ‑is f.
Sing.
Plur.
Nom.
nāvIS
hajó
nāvĒS
hajók
Acc.
nāvEM
hajót
nāvĒS
hajókat
Gen.
nāvIS
hajónak a [valamije]
nāvIUM
hajóknak a [valamije]
Dat.
nāvĪ
hajónak
nāvIBUS
hajóknak
Abl.
nāvE
hajótól
nāvIBUS
hajóktól
Sajátságok
A következő egyenlő szótagszámú szavak a plur. gen.-ben mégsem i-tövű ragot, hanem a mássalhangzós ‑um-ot hozzák: canis, ‑is m./f. (kutya): canum • iuvenis, ‑is m. (ifjú): iuvenum • mēnsis, ‑is m. (hónap): mēnsum • senex, senis m. (öregember, vénség): senum.
A sing. gen. előtti két mássalhangzó dacára a következő szavak nem átallanak a plur. gen.-ben is mássalhangzós ‑um végződést hozni: pater, ‑tris m. (apa, atya): patrum • māter, ‑tris f. (anya): mātrum • frater, ‑tris m. (fivér): fratrum • parēns, ‑entis m./f. (szülő): parentum[11]
Az ignis, ignis m. (tűz) a sing. abl.-ban gyakran ignī alakot képez tiszta i-tövű raggal, amit nem volna szabad neki mint „rendes” vegyes i-tövűnek.
A plur. acc.-ban olykor ‑ēs helyett ‑īs-t találunk: partīst partēs helyett, urbīst urbēs helyett.
‑ō, ‑or, ‑os, ‑er végű szó / a hímnembe tartozó.
Nem kevésbé hímnemű lesz / ragozásban növő ‑es!
Kivételek Az ‑ō végűekre: ‑dō, ‑gō, ‑iō végzetű / nagyobbrészt csak nőnemű.
De az ōrdō és ligō / cardō, margō, harpagō,
ehhez a septemtriō / mind hímnemhez tartozó,
s így az ‑iō végzetű, / ha érzéki, konkrét szó.
Nőnemű mindig carō.
Az ‑or végűekre:
Æquor, marmor és a cor / semlegesek mindenkor!
Feminini generis / csak az arbor, arboris.
Az ‑ōs/‑os végűekre:
Cōs, dōs, eōs nőneműek, / habár ezek ‑ōs végűek.
De ōs és os ki van véve, / csakhogy semlegesbe téve!
Az ‑er végűekre:
Semlegesnemű is van ‑er / iter, ūber, vēr, cadāver,
növénynevek, mint papāver. / Idejárul még a verber,
nőnemű csak maga linter.
Az ‑es/‑ēs végűekre:
Van szótagnövesztő ‑es / és az itten nőnemű lesz:
inquiēs, requiēs, compēs, seges, / mercēs, merges, quiēs, teges.
Érc latinul æs, æris, / de neutrius generis!
II. főszabály (nőnem))
Ha a végzet ‑as, ‑is, ‑aus és ‑x, mint ætās, avis, laus és nix,
vagy ‑s-szel végződik a szó / s ez előtt áll mássalhangzó:
az ilyen szók, jól jegyezd meg, / rendesen csak nőneműek!
S ha nem növekszik az ‑es, / ez is csak nőnemű lesz!
Kivételek Az ‑as/‑ās végűekre:
Hímnemű as, elephās, adamās, / semleges, ha edényt jelöl: vās.
Az ‑is végűekre: ‑is végzetű számos szó / a hímnemhez tartozó:
axix, callis, caulis, ensis / fustis, orbis, vectis, mensis,
pulvis, lapis meg a glis / s melynek vége ‑cis, ‑guis, ‑quis ‑ālis, ‑ollis, ‑mis vagy ‑nis.
Az ‑x végűekre:
Ha a szónak vége ‑ex / hímnemű az, mint a grex.
Nőnemű csak lex és nex / meg hozzá a supellex!
Az ‑s végűekre:
Hímnemű a fons és mons, / hozzá torrens, dens és pons,
azonkívül tridens, rudens / így oriens és occidens.
III. főszabály (semlegesnem) ‑e, ‑l, ‑n, ‑t végű szó, / semlegeshez tartozó; ‑ar, ‑ur, ‑us és ‑ma végű, / szintén semlegesnemű.
Kivételek Az ‑l, ‑n, ‑ur végűekre:
Pecten és a sōl és sāl, / hímneműek között áll,
éppen így még három ‑ur: / turtur, vultur és furfur.
Az ‑us végűekre:
Nőnemű van kilenc ‑us: / virtūs, salūs, iuventūs,
incūs, tellūs, senectūs, / pecus, palūs, servitus.
Hímnemű is van még ‑us: / tripūs, lepūs meg a mūs.
femininumok | az ‑ūs, ‑ūtis és az ‑us, ‑udis végű főnevek, például salūs, ‑ūtis (egészség), virtūs, ‑ūtis (erény), laus, laudis (dicséret), fraus, fraudis (csalás).
Negyedik deklináció, u-tövűek (declinatio quarta)
A 4. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑us-ra vagy ‑ū-ra végződnek, szótári alakjuk: frūctus, ‑ūs m (gyümölcs), cornū, ‑ūs n (szarv), a tövük a plur. gen-ből (fructuum, cornuum):‑u-. Ezek a szavak láthatóan a mássalhangzós ragozás ragjait vették át (az ‑u- is hajlamos félhangzóként viselkedni a tőben, mint az ‑i-).
us-végű hímneműek
‑us-végűek (m.)
Sing.
Plur.
Nom.
frūctUS
gyümölcs
frūctŪS
gyümölcsök
Acc.
frūctUM
gyümölcsöt
frūctŪS
gyümölcsöket
Gen.
frūctŪS
gyümölcsnek a [valamije]
frūctUUM
gyümölcsöknek a [valamije]
Dat.
frūctUĪ
gyümölcsnek
frūctIBUS
gyümölcsöknek
Abl.
frūctŪ
gyümölcstől
frūctIBUS
gyümölcsöktől
ū-végű semlegesneműek
‑ū-végűek (n.)
Sing.
Plur.
Nom.
cornŪ
szarv
cornUA
szarvak
Acc.
cornŪ
szarvat
cornUA
szarvakat
Gen.
cornŪS
szarvnak a [valamije]
cornUUM
szarvaknak a [valamije]
Dat.
cornŪ
szarvnak
cornIBUS
szarvaknak
Abl.
cornŪ
szarvtól
cornIBUS
szarvaktól
Az u-tövű főnevek neme
Az ‑us végűek hímneműek, például cursus longus (hosszú futás); az ‑ū végűek semlegesek, genū lævum (bal térd).
Kivételek, ‑us végződésük ellenére is femininumok:
természetes nemük alapján, például quercus, ‑ūs (tölgy);
egyéb kivételek | Īdūs, ‑uum (a hónap 13. v. 15. napja), acus, ‑ūs (tű), tribus, ‑ūs (kerület, törzs), manus, ‑ūs (kéz), porticus, ‑ūs (oszlopcsarnok),[14]domus, ‑ūs (ház).
A deklináció sajátosságai
A neutrumok sing. dat.-ának végződése egybeesik a sing. abl.-szal: ‑ū.
A plur. dat. és abl.-ban ‑ubus végződést hoznak: arcus, ‑ūs m. (ív) → arcubus • tribus, ‑ūs f. (kerület, törzs) → tribubus • artus, ‑ūs m. (tag) → artubus • portus, ‑ūs m. (kikötő) → portubus[15] • lacus, ‑ūs m. (tó) → lacubus.
A domus, ‑ūs f. (ház) alakjait részben az ō‑, részben az u-deklináció szerint képezi (és még azon belül is ingadozik, ráadásul kivételképpen önálló locativusa van), ezért külön ismertetendő:
domus, ‑ūs f. (ház)
Sing.
Plur.
Helyhatározói alakjai
Nom.
domUS
domŪS
Acc.
domUM
domŌS
domUM (haza)
Gen.
domŪS
domŌRUM
Dat.
domUĪ
domIBUS
Abl.
domŌ
domIBUS
domŌ (hazulról)
Loc.
domĪ (otthon)
Ugyancsak vegyesen képezi alakjait a laurus, ‑ī f. (babér): sing. gen.laurī/laurūs;plur. nom.laurī, laurūs;gen. csak lauruum;dat.-abl.laurīs és lauribus.
Ötödik deklináció, ē-tövűek (declinatio quinta)
Az 5. deklinációba tartozó főnevek sing. nom.-ban ‑ēs végűek, szótári alakjuk: rēs, reī f (dolog), diēs, diēī f. (határnap), a tövük a plur. gen-ből (rērum, diērum):‑ē-. A deklinációba főként nőnemű szavak tartoznak, és nem nagyon népes.
rēs, reī f. (dolog)
Sing.
Plur.
Nom.
rĒS
dolog
rĒS
dolgok
Acc.
rEM
dolgot
rĒS
dolgokat
Gen.
rEĪ
dolognak a [valamije]
rĒRUM
dolgoknak a [valamije]
Dat.
rEĪ
dolognak
rĒBUS
dolgoknak
Abl.
rĒ
dologtól
rĒBUS
dolgoktól
Az ötödik deklinációhoz tartozó főnevek neme
E főnevek általában nőneműek, például rēs publica (közügyek, köztársaság); hímnemű azonban a diēs, ha a jelentése „nap” úgy általában, nem pedig valamely konkrét időpont: diēs āter (szerencsétlen, átkos nap) és meridiēs calidus (forró délidő), de diē constitūtā („a kitűzött napon”)!
A deklináció sajátosságai
Teljes, minden esetben használatos paradigmája csak a diēsnek és a rēsnek van.
A sing. gen.-ban az ‑eī végződés e-je i után megnyúlik: diēī, mássalhangzó után azonban rövid: fideī.
Néhány ‑ēs-re végződő harmadik deklinációs főnév egyes alakjaiban átcsábul az ötödik deklinációba:
requiēs, ‑ētis f. (nyugalom, pihenés): acc.requiem,abl.requiē;
plēbs, plēbis f. (nép): gen.plēbei vagy plēbī, ezért: plēbī/plēbis tribunus (néptribun) és plēbī scītum vagy plēbīscītum (népgyűlési határozat, néphatározat).
Görög nevek és kölcsönszavak ragozása
A görög nevek és kölcsönszavak (tekintve a két nyelv névragozási rendszerének nagyfokú rokonságát) a megfelelő latin deklináció szerint ragozódnak (tőtípusonként) többnyire probléma nélkül, de olykor mégis megőrzik görögös végződéseiket.
Az ā-deklinációhoz tartozó femininumok gen.‑a ‑æ vagy ‑ēs (görögös); a masculinumok a sing. nom.-ban megőrzik a görögös ‑ās vagy ‑ēs végződést:
A harmadik deklináció szerint ragozzuk a mássalhangzós és i-tövű kölcsönszavakat:
Sing.
Plur.
Nom.
PericlĒS
Halys
DīdŌ
poēsIS
āër
TrōES
Acc.
PericlĒN
Halyn
DīdŌ
poēsIM
āërA
TrōAS
Gen.
PericlIS
Halyos
DīdŪS
poēsEOS
āërIS
TrōUM
Dat.
PericlI
poēsI
āërĪ
Abl.
PericlE
poēsI
āërE
Voc.
PericlES
āër
TroES
Sajátosságok
Az āër ragozását követik: æthēr, ætheris m. (levegőég), crātēr, crāteris m. (vegyítőedény).
Egyes tulajdonnevek megtartják a sing. nom.-ban a görögös ‑ōn végződést (Xenopōn), mások viszont ‑ō-ra végződnek latinosan (Platō, Solō).
Az ‑ma végű semlegesek a plur. dat.-abl.-ban ‑ibus helyett ‑īs végződést hozhatnak (epigrammatīs).
Jegyzetek
↑Sajnos az averbó, a szótári alak a kialakult hagyomány szerint éppen nem a többes genitivust adja meg utolsó alakként, hanem az egyes birtokost, amiből a tő pont a legkritikusabb deklinációhoz, a harmadikhoz tartozó szavak esetében nem derül ki. Számos próbálkozások voltak már e szótári hagyomány átalakítására, hogy az egyesnél a sokkal értelmesebb többes birtokos szerepeljen inkább, a hagyomány azonban makacsul tartja magát.
↑Ennek nyomán a meus (enyém) és a fīlius vocativusa másutt is ‑ī-re szokott végződni, nem csak ebben a szókapcsolatban.
↑A hosszú ā azonos az alapnyelvi tővel, lásd például szanszkritsēnā,görög θεα.
↑Ez a folyamat nagyon hasonlít ahhoz, ami a hímnemű ‑ας (például νεανιας) végű görög szavakkal történt az alfa-deklinációban, birtokosuk ‑ου lett (például νεανιου), azaz az omikron-deklináció ragja.
↑Eredetileg ‑os-ra és ‑om-ra, történetükről részletesebben a ragozásukat ismertető táblázatnál.
↑Ez utóbbiak eredetileg ‑ros-ra végződtek, történetükről részletesebben a ragozásukat ismertető táblázatnál.
↑A puer és a hozzá hasonló, ‑er-re végződő szavak (például ager, termőföld) eredetileg *‑ros-ra végződtek, az utolsó szótag magánhangzója a szóvégi spiráns gyengesége és az utolsó előtti szótag hangsúlytalansága folytán kiesett, az ‑s hasonult az előtte álló ‑r-hez (rotacizálódás), majd lekopott, így végül az ‑os végződésből semmi sem maradt, az eredeti *puerosból így lett > puer. Hasonló képzésűek: gener (vő, vej), socer (após), vesper (este), liberī (gyerekek). Ha a *‑ros előtt mássalhangzó volt, az ‑r elé ejtéskönnyítő ‑e került a sing. nom.-ban: *agros > *agr- > ager.
↑Voltaképpen itt az történik, hogy a(z indoeurópai alapnyelv *dyeu-, „ragyogás, fényesség” jelentésű tövéből származó) Iov- tő (rokona az azonos jelentésű, azonos tőből származó deusnak, illetve a szintén azonos jelentésű cigány devlának és görög Zeusznak stb.) a teljes paradigmában önállóan ragozódik, de az alanyesetben összetapad az „atya” jelentésű paterrel, az összetétel jelentése így ~ „égi atya, fényesség atyja” (*Iov-pater > Iuppiter). A függő esetekben azonban nem tapadt össze a paterrel a tő, hanem önállóan ragozódik, ennyiben áll a „rendhagyósága”.
↑Az itiner voltaképpen egy bővebb formájú másik tő, míg a korábbi példákban csak az alanyesetben történt összevonódás, átalakulás (kivéve Iuppiter), itt a függő esetek másik tövet használnak.
↑A tő eredeti i-je a sing. nom. és acc.-ban ‑e-vé változott, majd az ‑al, ‑ar végű szavakban egyszerűen lekopott: *marī > mare; *animalī > *animale > animal; *calcarī > *calcare > calcar.
↑A pedagógiai költészetnek ezeket a remekeit a Jámbor–Kemenes-féle tankönyv (1932) még a legkomolyabban közli mint a magolást segítő didaktikus rigmusokat, azután a háború utáni modern pedagógia borzadozva száműzte a körmössel együtt az avult és primitív kellékek leltárába – legfeljebb viccből emlegették fel –, mondván, hogy a magolás mint olyan önmagában is kerülendő, cél a szabályok értelmes áttekintése. A posztmodern pedagógia azután megint liberálisabban állt hozzá a kérdéshez: a kivételek és azonos tendenciákat mutató csoportok rendszere nem „logikus”, hanem egy idioszinkratikus szisztéma számbavétele, a rímes versikék ironikus-játékos eszközei a tanulásnak, és a magolással-memoriterekkel is engedékenyebb, a költői szövegek memoriterként való megtanulását pedig számos előnnyel (szókincsfejlesztés, memóriagyakorlat, ihletett szövegek interiorizálása) bíró eszköznek tartja. A versikék tehát – ha költői értékük csekély is – újra elfoglalták (erősen átértelmezett) helyüket a didaktikai eszköztárban. A rímbe szedett főszabályokat és kivételeket a Jámbor–Kemenes-féle tankönyv 1932-es kiadásának 16–18. oldalai alapján idézzük.
↑Az ‑ō végűeket épp fordított nézőpont alapján fogalmazza meg a két szabályrendszer, a versbe szedett (Jámbor–Kemenes-féle) szerint a hímnemhez tartozik a többségük, és ahhoz képest sorolja a kivételeket (sokat), a bal oldali listában ismertetett (M. Nagy–Tegyey-féle) rendszer a nőnemhez sorolja jellemzőnek a végződést, és ehhez képest ismerteti a kivételeket (keveset). A kettő közül az utóbbi a modernebb álláspont.
↑Voltaképpen szó szerint „kicsi kapu” a jelentése, a porta szó kicsinyítőképzős formája (a jelentésfejlődés oka talán az, hogy az oszlopcsarnok számtalan kis kapunyílást formáz minden egyes oszlopközben).
