|
KádisA Kádis egy ősrégi zsidó ima, amely Isten nagyságát, mindenhatóságát és könyörületességét fejezi ki költői formában. Egyes kifejezései Jechezékiel prófétától származnak, mások talmudi eredetűek. A legszentebb imák egyike, amelyet a gyászolók 11 hónapon keresztül mondanak elhunyt szeretteikért. Kádist csak férfiak szoktak mondani és csak olyan közösségben mondhatják, ahol legalább 10 zsidó férfi van. A Kádisnak több változata is van, úgymint a gyászolók Kádisa, vagy a rabbik Kádisa. A Kádis arámi szövegeיְִתּגַַּדל וְיְִתַקַּדׁש ְׁשֵמּה ַרָּבא. ְּבָעְלָמא ִּדי ְבָרא ִכְרעּוֵתּה, וְיְַמִליְך ַמְלכּוֵתּה ְּבַחּיֵיכֹון ּוְביֹוֵמיכֹון ּוְבַחּיֵי ְדָכל ֵּבית יְִׂשָרֵאל, ַּבֲעגָָלא ּוִבזְַמן ָקִריב, וְִאְמרּו Fonetikusan, régi héber kiejtéssel (askenáz)Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó! (A közösség: Omén!) Fonetikusan, szefárd kiejtésselJitgádál v'jitkádás s'mé rábá! (A közösség: Ámén!) Fordítása magyar nyelvreMagasztaljuk és szenteljük meg a nagy Nevét (közösség: Ámen) e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen! Az árvák kádisaA halottal kapcsolatos zsidó hagyomány a lehető leggyorsabb eltemetést kívánja meg, minél egyszerűbb formában: egy lepelben (kitli) és egyszerű fakoporsóban. Parancsolat írja elő, hogy a halottakat el kell kísérni utolsó nyugvóhelyükre. A halált követően időről időre a gyász intenzitása egyre csökken. Az első, hétnapos időszak, a sivá vagy süve, átsegíti a gyászolókat a dermesztő sokkon. Otthon maradnak, alacsony zsámolyon ülve fogadják az egyfolytában érkező részvétlátogatókat. Bármily nehéz ez, lefoglalja a gondolataikat, leköti a figyelmüket. Ezután következik a slosim, ez egy harmincnapos gyászidő. A hátramaradottak folytatják rendes tevékenységeiket, de nem járnak szórakozni, nem énekelhetnek és továbbra is bizonyos előírásoknak megfelelően kell élniük és imádkozniuk. A harminc nap leteltével véget ér a gyász, kivéve, ha az anyáért vagy az apáért viselik, mert ilyenkor egy egész évig tart. Néhány évszázada kapott lábra az a szokás, hogy az újonnan gyászoló mondja az istentiszteleten az utolsó Kádist, kifejezve a csapás ellenére csüggedetlen hitét az Örökkévalóban. Mivel gyakran több gyászoló is volt a templomban, felmerült a kérdés, kit illessen a Kádis-mondás joga. A rabbinikus szaktekintélyek bonyolult eseti jogi szabályozást dolgoztak ki, de ez csődöt mondott. Végül az lett a szokás, hogy az összes gyászoló kórusban mondja az utolsó Kádist. A precedenstörvény nyomait őrzi, hogy az előimádkozót a gyászolók közül szokták kiválasztani. A tényekkel nemigen lehet elmagyarázni a Kádis-mondás szokásának hipnotikus erejét. Először is ott van maga az ima, az erőteljes ritmusú, izzó hangú, gyönyörű ditirambus. A szavainak muzsikája is csodálatos, s ha öt gyászoló közül csak egy érti is jelentésüket, a hangzás maga megrendítő. Ott van az érzelmi élmény, hogy együtt mondják másokkal, akiknek a családját ugyanaz a csapás érte. Ott van a halál tiszteletének hatalmas érzése, amely a hosszú idők folyamán beleivódott a szövegbe. A gyászoló ösztönösen megvigasztalódik és felszabadul a cselekmény által: úgy érzi, hogy halottja felé nyújtja megnövekedett karját, és megfogja a kezét. A mesterek vagy rabbik kádisaSzövegét tekintve szinte teljesen azonos a gyászolók kádisával, viszont tartalmaz néhány betoldást. Ezek a következőek: a Rabbi a tanítványai egészségéért mond néhány mondatot, áldást kér rájuk. Kádis a zsidó liturgiábanTovábbi információk
Kapcsolódó szócikkek
|
Portal di Ensiklopedia Dunia
