|
Jan Timman
Jan Hendrik Timman (Amszterdam, 1951. december 14. –) holland sakkozó nagymester, kilencszeres holland bajnok, csapatban sakkolimpiai ezüstérmes, egyéni aranyérmes, többszörös világbajnokjelölt, világbajnoki döntős, csapatban és egyéniben Európa-bajnok, junior világbajnoki bronzérmes, sakkfeladványszerző, sakkszakíró, szakújságíró. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a világ egyik legjobbja. Pályája csúcsán a nem szovjet sakkozók közt a legerősebb játékosnak tartották, nevezték úgy is: „a Nyugat legjobbja”.[2][3] 1984-től a „New in Chess” című folyóirat főszerkesztője. Jelenleg is aktív, de már nem jegyzik a világ legjobbjai közt, Élő-pontszáma 2015. májusban 2566. Legmagasabb pontszámát, 2680 Élő-pontot, 1990. januárban érte el.[4] Legmagasabb világranglista-helyezése a 2. volt 1982. januárban Anatolij Karpov mögött.[1] Kétszer nősült, az első házasságából született egy fia és egy lánya. SakkpályafutásaKorai pályájaApja Rein Timman matematika professzor. A gyerek Jan rajongott a matematika iránt, és korán megismerkedett a sakkjátékkal is. 12 éves korában megnyerte Hollandia ifjúsági bajnokságát. 1967-ben, 15 évesen az U20 junior sakkvilágbajnokságon bronzérmet szerzett.[5] Alapfokú iskoláinak befejezése után a Delfti Egyetem (Technische Universiteit Delft) matematika szakán folytatta tanulmányait. 1971-ben szerezte meg a nemzetközi mesteri címet, és rá három évre, 1974-ben vált nemzetközi nagymesterré,[6] Max Euwe, és Jan Hein Donner után harmadik holland sakkozóként. Ebben az évben nyerte meg először a holland sakkbajnokságot, amit még nyolc alkalommal (1975, 1976, 1978, 1980, 1981, 1983, 1987 és 1996) megismételt.[7] Első nagy nemzetközi sikerét az 1973/74-es hastigsi tornán aratta, ahol Mihail Tallal, Gennagyij Kuzminnal és Szabó Lászlóval holtversenyben az első helyen végzett.[8]  Nagy versenyek élén1974-től kezdődően több erős nagymesterversenyen végzett egyedül vagy holtversenyben az élen. Többek között 1974-ben Zomborban (holtversenyben Borisz Gulkóval),[9] 1975-ben Netanyában,[10] 1976-ban Reykjavíkban (holtversenyben Fridrik Ólafssonnal),[11] 1978-ban Amszterdamban az IBM szupertornáján,[12] valamint Nikšić-ben[13] és 1978/79-ben Bled/Portorož-ban.[14] Élő-pontszáma alapján 1982-ben Anatolij Karpov mögött a világranglista 2. helyét foglalta el,[1] és továbbra is kiemelkedő eredményeket mutatott fel. Első helyezést ért el (Karpov előtt) 1981-ben az IBM versenyen Amszterdamban[15] és a Hoogovens versenyen Wijk aan Zee-ben,[16] ahol elsőségét 1985-ben megismételte.[17] Első lett Linaresben 1988-ban,[18] az Euwe-emlékversenyen 1989-ben,[19] és ugyanebben az évben megnyerte a Rotterdamban rendezett világkupa-versenyt.[20] Kiemelkedő eredményt ért el 1981-ben Las Palmasban, 1982-ben Mar del Platában,[21] 1984-ben Bugojnóban egyedüli elsőséget szerez,[22] és Szarajevóban Korcsnojjal holtversenyben végez az első helyen.[23] Világbajnokjelölt A világbajnokságért folyó versengésben először 1972-ben Helsinkiben vett részt, ahol a zónaversenyen a 8. helyet szerezte meg.[24] A következő világbajnoki ciklusban, 1975-ben a Reykjavíkban egy hellyel előrébb lépett, és a 7. lett.[25] Az 1979/81-es sakkvilágbajnoksági ciklusban már sikerrel vette az első akadályt, és az Amszterdamban rendezett zónaversenyen elért holtversenyes első helyezése révén továbbjutott a zónaközi versenybe.[26] A Rio de Janeiróban rendezett zónaközi versenyen éppen, hogy lemaradt fél ponttal a továbbjutásról, és az élen holtversenyben végző három versenyző mögött a 4. helyen végzett.[27] Az 1984-es világbajnoksági ciklusban már közvetlenül a zónaközi versenyen indulhatott, de a Las Palmasban rendezett versenyen csak a 6. helyet sikerült megszereznie.[28] Az 1987-es világbajnoki ciklusban sikerült az áttörés, és a Taxcóban rendezett zónaközi verseny 1,5 pontos előnnyel történő megnyerését[29] követően a világbajnokjelöltek Montpellierben rendezett körmérkőzéses versenyének akadályát is sikerrel veszi, és három szovjet versenyző mellett negyedikként továbbjutott a legjobb nyolc versenyző párosmérkőzéses szakaszába.[30] Itt az első körben, 1986. január–februárban Tilburgban 6–3 arányú vereséget szenvedett a szovjet Artur Juszupovtól.[31] A következő, 1990-es világbajnoksági ciklusban az előző versenysorozatban elért eredménye alapján már közvetlenül a legjobb 16 közötti párosmérkőzéses szakaszban indulhatott. Itt már egészen a világbajnokjelölti döntőig jutott, miután az előmérkőzések során 1988-ban 3,5–2,5 arányban legyőzte a szovjet Valerij Szalovot,[32] a negyeddöntőben ugyanilyen arányban győzött a magyar Portisch Lajos ellen.[33] Az 1989. októberben Londonban rendezett elődöntőben 4,5–3,5 arányban vette az angol Jon Speelman elleni akadályt,[34] és csak a világbajnokjelöltek versenyének döntőjében szenvedett vereséget Anatolij Karpovtól 6,5–2,5 arányban.[35] Az 1993-as világbajnoki ciklusban ismét a világbajnokjelöltek döntőjéig jutott, miután a világbajnokjelöltek versenyén az előmérkőzések során a német Robert Hübnert 4,5–2,5-re,[36] a negyeddöntőben a svájci színekben játszó Viktor Korcsnojt is 4,5–2,5-re verte,[37] majd az elődöntőben visszavágott az 1986-os vereségért az ezúttal már német színekben játszó Artur Juszupovnak 6–4 arányban,[38] és csak a döntőben szenvedett vereséget az angol Nigel Shorttól 7,5–5,5 arányban.[39] Mivel időközben Garri Kaszparov megalakította a Professzionális Sakkozók Szövetségét (PCA), és a világbajnoki döntőt Nigel Shorttal ennek keretében vívta meg, a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) úgy határozott, hogy a „FIDE-sakkvilágbajnok” címért a világbajnokjelöltek versenyének döntőse, Jan Timman és a Nigel Shorttól az elődöntőben vereséget szenvedő Anatolij Karpov küzdjön meg. A FIDE-sakkvilágbajnoki címért folyó párosmérkőzésre 1993. november–decemberben három holland városban (Zwolle, Arnhem, Amszterdam), valamint az indonéziai Jakartában került sor. A mérkőzést Karpov 12,5–8,5 arányban nyerte.[40] Az 1994/96-os FIDE-sakkvilágbajnoksági ciklusban, mint a előző világbajnoki döntő vesztesének a világbajnokjelöltek párosmérkőzéses szakaszában kellett csak megkezdenie a versengést. Az első körben 4,5–3,5 arányban győzött a francia Joël Lautier ellen,[41] a második körben azonban ugyanilyen arányban kikapott az orosz Valerij Szalovtól.[42] Az 1998-as FIDE-sakkvilágbajnokságot egyenes kieséses rendszerben rendezték 97 indulóval. Timmannak kiemeltként az első körben nem kellett játszania, a második körben a szlovén színekben játszó Alekszandr Beljavszkijtól 1,5–0,5 arányban vereséget szenvedett, így kiesett a további küzdelmekből.[43] Az 1999-es FIDE-sakkvilágbajnokságot 100 résztvevővel egyenes kieséses rendszerben rendezték, ahol Timman kiemeltként a második fordulóban ült csak asztalhoz, és 1,5–0,5 arányban legyőzte az örmény Levon Aronjánt,[44] a harmadik körben azonban ugyanilyen arányban vereséget szenvedett a fehérorosz Alekszej Fedorovtól.[45] Szereplései csapatban
1972–2004 között 13 sakkolimpián szerepelt Hollandia csapatában, ebből 12-szer az első táblán. Az 1976-ban Haifában rendezett sakkolimpián csapatban ezüstérmet nyertek,[46] egyéniben az első táblán elért legjobb teljesítmény alapján aranyérmet kapott.[47] A 13 sakkolimpián összesen 169 játszmát játszott, ebből 58-at megnyert, 86 alkalommal végzett döntetlenül, és 25-ször szenvedett vereséget.[48]
1999-ben tagja volt a holland válogatottnak a sakkcsapat-világbajnokságon. Csapatban a 9. helyen végeztek, Timman egyéni eredménye az 1. táblán a 4. legjobb teljesítmény volt.[49]
1983-ban, 1997-ben és 2005-ben szerepelt a holland válogatott csapatban a sakkcsapat Európa-bajnokságon. 1983-ban a csapat 5. helyen végzett, Timman eredménye az 1. táblán a mezónyben a legjobb volt. 1997-ben gyengébben sikerült a szereplésük, a csapat 11., Timman egyénileg a 15. eredményt érte el. 2005-ben azonban Hollandia válogatottja megnyerte az Európa-bajnokságot, Timman ehhez a 4. táblán az 5. legjobb eredménnyel járult hozzá.[50]
Különböző klubcsapatokkal 1979–2000 között hét alkalommal jutott be a BEK döntőjébe. 1984-ben a Volmac Rotterdam csapatával az elődöntőig jutottak, és 1988-ban bronzérmet nyertek. A De Variant Breda csapatával 1998-ban az 1. helyet szerezték meg, és 2000-ben a 3. helyen végeztek.[51] Későbbi eredményei2004-ben holtversenyben első helyezést ért el Reykjavíkban,[52] és holtversenyes 2. helyezést Amszterdamban.[53] 2006-ban megnyerte a Siegemann-nagymesterversenyt Malmőben,[54] és 2. helyen végzett a Staunton-emlékversenyen Londonban.[55] 2007-ben a Sigeman-versenyen holtversenyben a 2. helyen végzett,[56] 2009-ben egyedüli elsőként nyerte a Staunton-emlékversenyt Londonban.[57] 2011-ben a 2. helyet szerezte meg az InventiChess nagymesterversenyen Antwerpenben,[58] 2014-ben szintén 2. lett holtversenyben Baadur Jobavával a Tata Steel versenyén Wijk aan Zeeban.[59]  2013-ban, a világbajnoki döntőjük 20. évfordulóján négyjátszmás párosmérkőzést játszott Anatolij Karpovval, amelyet Karpov nyert 2,5–1,5 arányban.[60] Jelenleg (2015), 64 évesen is aktívan versenyez,[61] 2014. márciusban Élő-pontszáma még 2626 volt, jelenleg 2566.[62] SakkfeladványszerzőIsmert és elismert sakkfeladványszerző,[63] akinek legalább 50 sakkfeladványa ismert, és ezek közül több díjat is nyert.[64] Egyik műve, amely 1995-ben 1. díjat nyert.[65] A The Art of the Endgame (My Journeys in the Magical World of Endgame Studies) – 2011 című könyve 143 végjátékfeladványát tartalmazza. Sakkfeladványszerzői szakmai elismertségét jelzi, hogy 60. születésnapja alkalmából nemzetközi sakkfeladványszerző versenyt (J. Timman-60 Jubilee tourney 2012) hirdettek.[66][67] Szakírói tevékenységeTimmant a világ egyik legjobb sakkelemzőjének tartják,[68] tapasztalatait, módszereit a The Art of Chess Analysis című könyvében osztotta meg. Ennek köszönhetően a világ számos folyóiratában jelentek meg publikációi. A „New in Chess” című folyóirat és kiadó alapítója és 1984-től főszerkesztője. Publikációinak listája a folyóirat honlapján megtalálható (2015. májusban 204 darab).[69] Megjelent művei
Emlékezetes játszmáiTimman-Kaszparov
Timman-Kaszparov 1–0 Hilversum, 1985. Spanyol megnyitás, Szmiszlov-Breyer-Zajcev hibrid (ECO C93)
Timman-Wijgerden
Fox–Timman 0–1 Islington, 1970. Nimzoindiai védelem, Saemisch-változat (ECO E24)
Timman–Wijgerden 1–0 Rotterdam, 1979. Benoni védelem, modern változat (ECO A56)
Jegyzetek
Források
További információk
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
