Az Inca RoadsFrank Zappa 1975-ös, One Size Fits All című albumának nyitószerzeménye. A lemez leghosszabb száma (8:45); és Zappa egyik legelismertebb, ikonikus kompozíciója. A gyors, összetett zenei részeket különös szöveggel, izgalmas szólókkal és lendületes tempóval kombinálja.
A darab értékelése
A darabot Vedres Csaba zeneszerző/zongorisa a "XX. századi remekművek" című előadássorozatában elemezte részletekbe menően:[1]
Műfaját tekintve egy kortárszenei kamaramű, amelynek eljátszása bármely világszínvonalú kamarazenekarnak becsületére válna, mert hihetetlenül nehéz szólamok vannak benne. Egy kamarazene, melynek szólistái a kitűnő George Duke, aki billentyűs hangszereken játszik, és ezt az egészen nehéz énekszólamot is ő énekli, aztán Ruth Underwood, aki ütőshangszereken játszik, többek között a marimbát kezeli, és szintén szólista maga Zappa, aki beszél ebben a számban, vokálozik, és azt a gyönyörű gitárszólót is ő játssza. Mind a hárman, és természetesen a kísérőzenészek is, lenyűgöző hangszeres tudásról tesznek tanúbizonyságot.
Azt a szólót tényleg nagyon, nagyon szerettem. A One Size Fits All nagyon fontos lemez volt számomra, ezt a dalt pedig különösen szerettem. A borítón az állt, hogy a szám nagy részét egy Los Angeles-i tévéstúdióban vették föl, a szóló pedig egy Helsinki koncertről, Finnországból származik. Hallottam, hol volt a vágás, és azt gondoltam: "Ez hihetetlen!" Ahogy ezt a két elemet kombinálta, az egyik legklasszabb dolog volt amit életemben hallottam.
A szám szerkezete
(az alábbi ismertetés a One Size Fits All című lemezen hallható változatról szól)
A darab alapvetően három részből áll, ezeken belül találjuk meg a következő alegységeket:
Első rész: a dal
A darab egy nagyon jellegzetes ritmusképlettel indul, ez határozza meg az első rész alaplüktetését és tempóját, efelett mint kíséret felett hangzik el énekszólam. A dal lendülete többször megtorpan, szöveg-inzertek szakítják meg, hogy az alapritmus lüktetése és az énekdallam aztán mégis továbbvigye a számot. A teljes (viszonylag rövid) dalszöveg elhangzik, ami után megszólal a jellegzetes főmotívum (1:44), ennek ritmusképlete a nyitó képleten alapszik, a gyors dallamot marimba és a billentyű adja (és fuvola).
Második rész: a szóló
A darab jellegzetes eleme a jellemzően hosszú, egy lassú kíséret felett játszott gitárszóló, amiből egy „kórusrész” (4:37) vezet vissza az eredeti dalszerkezethez, azaz a harmadik részhez
Harmadik rész: variációk
A harmadik rész az első részben megismert motívumokat – főleg az énekdallamot – variálja és dekonstruálja. A főmotívum (5:10) után (idézet Vedres Csaba elemzéséből):[1]
(…) következik az ének-téma, diminuálva (5:28). A diminúció azt jelenti, hogy a zenemű ritmusarányai megmaradnak, de minden ritmusegység eggyel vagy kettővel kisebb lesz. Tehát ahol a darab elején negyedet hallottunk, ahelyett nyolcadot játszanak, ahol nyolcadot hallottunk, ahelyett tizenhatodot, és így tovább, ami azt jelenti, hogy időben akár a felére vagy a negyedére összezsugorodik az adott zenei rész.
Zappa a középsőben, tehát a második sebességben nem játssza még ki az összes kártyáját. Az éneknek az első változata következik, először éneken, csak egy kis részlet, de ebben a diminuált, azaz gyorsított formában, és ezt követi, szintén ennek az éneknek a hangszeres változata, szintén diminuálva (5:42). Fokozza viszont már a szintetizátor-témát is, ugyanezzel a diminuáló elvvel, ezt is bekapcsolja kettes sebességbe. És hogy a kettes sebességbe teljesen átálljunk, a négy negyedet, ami nyolc nyolcad, lerövidíti hét nyolcadra (6:06), és ezáltal a négy negyedes lüktetésből lesz egy olyasfajta lüktetés, amit alapvetően a duplájának érzünk, nem beszélve arról, hogy a négy negyed sokkal kiegyensúlyozottabb ritmusvilág, mint a hét nyolcad. A hét nyolcados alapra következik a billentyűsszóló (6:33). Ragyogó billentyűszóló, káprázatos, nagyon jó elemekkel, egyáltalán nem öncélú.
Ezután Zappa az Inca Roads-on, az inka utakon hármas sebességbe kapcsol, és a billentyűsszólónak úgy vet véget, hogy a már eleve eszeveszetten gyors, hétnyolcados marimba- és szintetizátor-témát még diminuálja, és valami hihetetlen sebességgel játszatja el – egy irgalmatlanul nehéz témát játszik el, hihetetlen sebességgel (7:52). Ezt követi a két ének, tehát az "ének A" és "ének B" variációjának a diminuált, tehát felgyorsított, ritmikai egységekben kisebb formája (8:06), ráadásul oktáv-párhuzamban. Közben, hogy még jobban sűrítsen, már nem várja ki a szintetizátor motívumát, hanem azt is belesűríti egy ilyen átkötésbe, és végül egy break-es, poénos kódával zárja le a darabot.
A szövegről
A szöveg – a kérdés
A dalt eleinte instrumentálisan játszották, szövege '73 nyara körül bukkant fel először. Elvileg az ufókról, az Inka utakról, és a köztük levő lehetséges kapcsolatról szólNA (ld. még: Däniken), de Zappa sok más dalszövegéhez hasonlóan nem állít vagy elmesél valamit – hanem kérdez: "Honnan érkezett / az az égi jármű? / Miért szállt az Andokba? / Kerek volt? / és motorja volt-e? / vagy teljesen más volt?"[3]
A kérdés mint mondatfajta dalszövegek esetében meglehetősen szokatlan, az különösen, hogy itt maga a teljes dalszöveg válik egyetlen kérdéssé, amire a dal végéig sem próbál meg választ találni. Ez a forma ugyanakkor konzekvens megjelenési formája Zappa jellemzően ironikus, kicsit távolságtartó attitűdjének.
Szövegromlás
A (viszonylag rövid) szöveg gyakorlatilag a szám első pár percében teljes egészében elhangzik, hogy aztán a záró résznél (Zappa jellemző szövegkezelési eszközeként) torzítva térjen ismét vissza: gyerekversekhez, mondókákhoz hasonlóan cserél ki szavakat és torzítja az eredeti szöveget – a szövegromlás elemei:
"Guacamole királynő" – a guacamole avokádóból készült középamerikai pikáns étel;
"booger" – a zenekar körül lebzselő grupik – illetve azok közül is a legcsúnyább – belső, zenekari elnevezése. A zenekar saját belső vicce: mindig figyelték ki ment el aznap este a legcsúnyább grupival...
"Armadillo in Austin Texas" – koncerthelyszín, Zappáék többször felléptek itt;
"Chester's Thing" – belső vicc, Chester Thompson dobosnak jutó aznap esti grupira utal...
"On Ruth!" – a 88-as turnén ez módosult, utalva egy aktuális zenekari tagra: "On Bruce!"
A kisebb-nagyobb módosulások mindig is jellemezték Zappáék előadásait, ezek az aktuális turné közbeni események lenyomataiként bukkantak fel a koncerteken (és kerültek adott esetben lemezre, mint itt is).
(Jellemző még, hogy Zappa több másik szerzeményének a címe fogalmazódik meg kérdésként: "Don't You Ever Wash That Thing?", "Honey, Don't You Want a Man like Me?", stb., de orosz gazdasági kapcsolatokkal foglalkozó, a 90-es években alapított cégének neve is kérdés volt: "Why Not?".)
Koncertfelvétel, 1974 szeptember 22-23., Helsinki; a gitárszóló itt kicsivel rövidebb, mint a One Size Fit All változaton (az eredeti szóló hiányzó részei: 3:56-4:27, 4:51-5:26 és 5:46-6:05);
A szám gitárszólói, "Shut Up ’n Play Yer Guitar", "Shut Up ’n Play Yer Guitar Some More","Return Of The Son Of Shut Up ’n Play Yer Guitar" és "Gee, I Like Your Pants" címmel, 1979. február 17-18-19-én készült felvételek;
A dal egy motívumának első felbukkanása, Flo és Eddie énekével (a későbbi „szóló utáni motívum”, nagyjából megegyezik a 75-76-os „Incan Art Vamp”-pel).
1973 tavasz-nyár
Jellemzően a The Lost Episodes-on hallható instrumentális változat. Általában két szóló szerepel a számban (Ponty, Marquez, Fowler, és Underwood közül valamelyik kettő). Az ausztrál turnén a dal szöveget is kap, bár ez még nem a végleges változat.
1973-74
Az úgynevezett „koktél-bár verzió”, a Roxy By Proxy (2014) kiadványon hallgatható meg. A darab egy vicces koktél-bár hangulattal indít, a lassú bevezetőben George Duke énekel, amiből Ruth Underwood ütős közjátéka vezet át a The Lost Episodes-on megismert változatba, bár a szöveg már az OSFA-verziót előlegezi meg.
1974. májusa
A legismertebb változat előtti pillanatok, attól egyvalami különbözteti meg: a dal a hivatalos kiadványról ismert dob-ütős kísérettel indul, ami viszont kíséretként tovább megy az énekrész és végig Zappa szólója alatt is (érdekesség, hogy ebben az időszakban Ruth Underwood átmenetileg nem volt a zenekarban) Hivatalos kiadványon nem elérhető.
1974 július-december
A „klasszikus változat”, ahogy az OSFA és a YCDTOSA vol 2. lemezről ismerjük.
1975-76
Nem játszották soha a maga teljességében, rendszerint az OSFA változat gitárszóló utáni közjátékával nyitották meg a koncerteket („Incan Art Vamp”), ugyanez volt a zárómotívum is (ld.: FZ:OZ).
1979 tavasz
Jellemzően az "Anyway the Wind Blows" kalózlemezen hallható változat, ami a '74-es „klasszikus” elődjétől kicsit különbözik: hiányzik a billentyűszóló és a darab zárása, ehelyett ezen a ponton egyből a Florentin Pogen kezdődik el. A számból sok remek (és hosszú) szóló került különböző hivatalos kiadványokra.
1988
A The Best Band lemezen hallható változat. A 74-eshez nagyon közeli felépítés, a hangszerelés a felállás különbözőségéből adódón kicsit más: az akrobatikus részeket a fúvósszekció vezeti könnyedén elő, billentyűszóló helyett Paul Carmen trombitajátékát halljuk. Ike Willis énekel, a záró taktusban a 74-es „on Ruth!” befejezés helyett „on Bruce!” hangzik el.
Érdekességek
Zappa ennél a számnál vette rá (az addig csak billentyűsként ismert) George Duke-ot hogy énekeljen; énekhangja, jellegzetes és gazdag tónusa (és kettőse Napoleon Murphy Brockkal) nagyban hozzájárul a darab erőteljes, sajátos karakteréhez.
A Zappa Plays Zappa együttes 2009. tavaszi énekes-meghallgatásán (Ray White hirtelen távozása után) Ben Thomas énekes az Inca Roads hibátlan eléneklésével[4] nyerte el a szólóénekesi szerepet.
John Frusciante Zappa zenéjének nagy rajongója volt, egy videófelvétel tanúsága szerint egy Red Hot Chili Peppers koncert számok közti szünetében az Inca Roads témáját játszotta és énekelte.[5]
