Hárdi István
Hárdi István, született Hofbauer István (Budapest, 1922. március 15. – Budapest, 2023. február 6.) magyar pszichiáter, neurológus, pszichoanalitikus. Orvosi és pszichoanalitikus képzettsége alapján hazánkban az elsők között kezdett el foglalkozni a betegek és gondozóik között kialakuló lélektani és kapcsolati vonatkozásokkal, a bánásmóddal, a daganatos betegséggel küzdők pszichológiai nehézségeivel. Ő alakította ki egy alkalmazott pszichológia, az ápoláslélektan diszciplínáját. CsaládjaBudapesten született Hofbauer Lipót Pál és Grünwald Gizella negyedik gyermekeként, izraelita családban. Három bátyjából egy deportálásban (zsidók kitelepítése), egy a Szovjetunióban munkaszolgálatosként vesztette életét, a harmadik hazakerült a bori munkaszolgálatból. Felesége Saághy Margit pszichiáter, lánya Hárdi Lilla szintén pszichiáter. ÉletpályájaA budapesti Berzsenyi Dániel Reálgimnáziumban érettségizett. A magyarországi zsidótörvények miatt azonban nem mehetett egyetemre, csak 1945 után, így 1950-ben kapott orvosi diplomát a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen[forrás?]. Pszichológusi diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1978-ban kapta meg[forrás?], egyúttal kandidátusi címet is szerzett. 1950-1954-ig a János Kórház ideg-, elmeosztályán, 1954-1955-ben az Országos Ideg-, és Elmegyógyászati Intézetben majd 1955-1960-ig újra a János-kórház ideg-, elme osztályán dolgozott. Végül 1960-tól 1993-ig a Pest Megyei Ideggondozó[3] vezető főorvosa, illetve 1995-ig megyei szakfőorvos. Orvosi tevékenysége mellett jelentős oktatási és kutatási tevékenységet végzett. A Bárczi Gusztáv Tanárképző Főiskolán. 1951-1965 között pszichiátriát, 1973-tól 1985-ig ápoláslélektan[4]t, mentálhigiénét tanított. 1972-ben részt vett a Szociális Szervező Szak megalapításában. A főiskolán kifejtett tevékenységéért 1983-ban "címzetes főiskolai tanár" kinevezést kapott. 1993-tól nyugdíjasként főként tudományos munkával, oktatással foglalkozott a Károli Gáspár Egyetemen. 156 hazai és idegen nyelvű közleményt, valamint 11 könyvet írt és további hármat szerkesztett. Első könyve az 1958-ban megjelent Lelki élet, lelki bajok[5] úttörő volt pszichológiai ismeretterjesztésben, ami 9 kiadást ért meg. Munkásságában alapvető a klinikai pszichológiai, pszichoanalitikus szemlélet, melyben kialakíthatta az ápoláslélektan diszciplínát. Az 1966-ban kiadott Ápoláslélektan[6] című könyve – később Pszichológia a betegágynál[7] névvel – hatszor került kiadásra, de megjelent oroszul (az 5. kiadásban) a két Németországban, Litvániában és Csehországban. A dinamikus rajzvizsgálat[8] című munkája 3 kiadásban került az olvasók elé 2016-ban, ami 70 éven át gyűjtött 87551 darab rajzon (benne 4834 sorozaton) alapult. Kapcsolata a pszichoanalízisselÉrettségi után az akkori törvények miatt nem tudott az orvosi egyetemre beiratkozni, ezért a Zsidó Szabadegyetemen hallgatta Mérei Ferenc pszichológiai szemináriumait. Pszichoanalízisét 1947-től 1965-ig Rapaport Samu[9] pszichoanalitikus irányította. Bálint Mihállyal az 1950-es évektől levelezést folytatott. A londoni Tavistock klinikán 1961-ben részt vett az ún. háziorvosok szemináriumán. 1965-től Hermann Imrétől és Hollós Istvántól sajátította el a pszichiátria és a pszichoterápia lényegi ismereteit. Szervezeti tagságok
Díjai, elismerései
Főbb munkái
További információkJegyzetek
|
Portal di Ensiklopedia Dunia