|
Gesäuse Nemzeti Park
A Gesäuse Nemzeti Park Stájerország északi részén található, az Enns folyó völgyében. Az IUCN besorolása szerint a II. kategóriába tartozik. Legfontosabb adatokAlapítás dátuma: 2002. október 26. Tengerszint feletti magassága: 490–2370 m (1880 m szintkülönbség) A terület megoszlása: Tulajdoni viszonyok: A nemzeti park települései: Egyéb védett területek: GeológiaAz Ennstali-Alpok a Rajna-medencétől a Bécsi-erdőig húzódó Északi Mészkő-Alpok vonulatához tartozik; leggyakoribb karbonátos kőzetei a dachsteini mészkő és a ramsau dolomit. Az üledékes mészkő anyaga kb. 150–230 millió éve, a triász és jura korban ülepedett le. Ennek változataiból áll a földtörténeti ókorból származó ősi kőzeteket fed, az Alpok felgyűrődésekor kialakult felső-kelet-alpi takaró. Története
FlóraA Gesäuse Nemzeti Parkra a fajok rendkívüli gazdagsága jellemző, amely különböző okokra vezethető vissza. Ezek közül nagyon fontos a talaj szerepe, hiszen a mészköves talaj tápanyagokban lényegesen gazdagabb, mint a szilikátos. Az erdővel borított zöld hegyekkel szemben a látszólag kihalt fehér sziklákon is fajok sokasága él. A talaj mellett a szintkülönbség is fontos szerepet játszik, hiszen a nemzeti parkban rendkívül kis területen a sík vidéki és nivális régió kivételével valamennyi magassági öv megtalálható. A növényzet a talaj összetételétől, a széliránytól, a tengerszint feletti magasságtól, a hőmérséklettől és a napsugárzástól függően változik, különösen éles az eltérés az északi és a déli lejtők között. A Gesäuse Nemzeti Park különlegessége az endemitek (kizárólag itt előforduló fajok) nagy száma: Dianthus plumarius subsp. blandus, Campanula pulla, Primula clusiana, Dianthus alpinus. Amellett, hogy a park valamennyi állat- és növényfaja védett, a fent felsorolt fajok különleges védettséget élveznek, amelyről a park vezetése gondoskodik. A fajok bemutatása magassági övenként következik, a folyóvölgytől a sziklás hegyvidékekig. Az Enns völgyeA folyóra elsősorban két élőhely jellemző: az ártéri erdők és a hordalék-, illetve homokpadok. Mivel utóbbiak gyakran víz alá kerülnek és a helyüket is sűrűn változtathatják, itt többnyire nem tud növényzet kialakulni. A tartósabban szárazon maradó padokon előbb nádfélék, majd fűzfafélék jelennek meg, ezekből alakulhatnak ki később az ártéri erdők. Ezek növényzete buja, hiszen az ismétlődő áradások újra és újra bőséges tápanyaggal látják el. Produktivitása csak a trópusi őserdőkével vethető össze, a mérsékelt égövben egyedülálló. Sajnos a folyószabályozás és az erőművek építése megtizedelte ezeket az erdőket, mára már csak töredékük maradt meg. A Gesäuse Nemzeti Parkban az Enns mentén égererdők nőnek, melyek európai szintű védettséget élveznek. Az égererdőket a szárazabb helyeken kőris-égererdők váltják fel. A szélesebb folyószakaszokon a hordalékpadokon idővel ártéri puhafaligetek alakulnak ki, amelyek időről időre víz alá kerülnek, domináns fafajuk az ezüstös fűz. A ritkán elárasztott helyeken keményfaligetek alakulnak ki, ahol a füzeket hegyi juhar, kőris, vörös bükk váltja fel, megjelennek a bükkösök fajai, az aljnövényzet is ritkább. Különösen megkapó látványt nyújt, amikor az aljnövényzet a tavaszi rügyfakadást megelőzően virágba borul. Hegyi erdőségekA hegyvidék erdőségei a magasságtól, a hegyoldal fekvésétől, a talaj összetételétől és a geológiai adottságoktól függően rendkívül változatosak lehetnek. Legintenzívebben a lavinák és kőomlások okozta katasztrófák nyomán újulnak meg. SzurdokerdőA folyók és a patakok a sziklákba mély völgyeket, szurdokokat vájtak, ugyanakkor ezek összterülete mindössze egy hektárnyi, így itt nem alakultak ki tipikus szurdokerdők. Az egyetlen nagyobb, összefüggő terület a Hartelsgraben. A lombkoronaszint jellemző fái:
Ha a cserjeszint oldalról vagy a lombkorona megritkulása miatt fentről elegendő fényt kap, itt is a lombkoronaszint fái jelennek meg a lonc és a kecskerágó mellett. A fajgazdag gyepszint jellemző növényei:
A mohaszint ugyancsak rendkívül változatos. Luc-, jegenyefenyő- és bükkerdőA Gesäuse legelterjedtebb társulása a luc-, jegenyefenyő- és bükkerdő. Zavartalan fejlődése esetén a jegenyefenyők és a bükkök sűrű, árnyas erdővé fejlődnek, amelyben gyakran hiányzik a cserjeszint. Elterjedése változatos, egészen a montán régióig megtalálható. A társulás legjellemzőbb növényei:
Szubalpin lucfenyőerdőA magasság növekedésével eltűnnek a hideget és szárazságot kevésbé tűrő bükkök és jegenyefenyők, az erdők fokozatosan tiszta lucfenyőerdőkké válnak. Még nagyobb magasságokban a lucfenyőt felváltja a vörösfenyő és a havasi cirbolyafenyő. A Gesäuse területén a szubalpin lucfenyőerdő övezete 1300 méteren kezdődik és 1700 méteres magasság fölött ér véget. A társulás legjellemzőbb növényei:
FenyőerdőA Gesäuse képét a Würm-glaciális után (6000 évvel ezelőtt) után a fenyőerdők határozták meg, amelyeket viszont mára már a legszárazabb területekre szorított vissza a lucfenyő, a jegenyefenyő és a bükk. Fenyőerdőket elsősorban a dolomitok déli sziklás-törmelékes lejtőin találunk, ahol télen sem alakul ki összefüggő hótakaró, így az állatok is gyakran bújnak meg itt. Nyáron ezekben az erdőkben nagyon magasra emelkedik a hőmérséklet, ami az olyan melegkedvelő növényeknek kedvez, mint például az orchideák. A társulás legjellemzőbb növényei:
Vörösfenyő-cirbolyafenyő-erdőAz erdős övezet legmagasabban előforduló társulása, amely főleg a fennsíkokon és a Hochtor meredek sziklafalainak lábánál fordul elő. Ezek az erdők jellemzően nem zártak, a vörösfenyő és a cirbolyafenyő aránya az emberi beavatkozástól és a talaj típusától függően változó. A vörösfenyő könnyű magjait a szél hordja szét, míg a cirbolyafenyő elterjedésében a fenyőszajkó (Nucifraga caryocatactes) játszik fontos szerepet. A madarak a fenyőmagokból éléskamrákat hoznak létre, amelyek egy részének helyét azonban egy idő után elfelejtik, így a megmaradt magokból új fák fejlődhetnek ki. A társulás legjellemzőbb növényei:
Alpesi rétek és legelőkAz alpesi rétek és legelők olyan, sajátságos élőhelyek, amelyeken itt az emberi tevékenység, az extenzív gazdálkodás aktívan hozzájárul a fajok sokféleségének kialakulásához. A legeltetés hatására bizonyos növényfajok elszaporodhatnak, hiszen az állatok szelektíven választják meg a takarmányukat. Emellett a legelő állatok nemcsak letapossák a réteket, de gazdagon meg is trágyázzák azokat. Az intenzív legeltetés hatására alakul ki például a szőrfűgyep. A társulás legjellemzőbb növényei:
Sziklák és kövekA Gesäuse meghatározó elemei a víz mellett a kő és a szikla. A Buchstein, a Hochtor és a Reichenstein bővelkedik a bizarr felszíni formákban, a kőgörgetegek sok helyen egészen az Ennsig nyúlnak. A kopár vidék mégis számos, igazi "túlélő" fajnak nyújt otthont. A legfeltűnöbb, hogy a növények szervei a legszükségesebbekre korlátozódnak, a szár szinte eltűnik vagy nagyon röviddé válik, a levelek rögtön a felszín fölött helyezkednek el, így javítva a széllel és a hideggel szembeni ellenállóképességet. Az élőhely tipikus növényei a párnás és rozettás növények, még a füveknél is megfigyelhető a fészkes forma. A gyengén fejlett leveles részekkel ellentétben szembetűnőek a gyakran nagy, színpompás virágok, amelyek az ideális beporzást szolgálják a rendkívül rövid virágzási időszakban. A poszméhek a többi méhfajjal ellentétben képesek testhőmérsékletük szabályozására, akár 5 °C-ban is kirepülnek, így biztosítva a zord körülményekhez alkalmazkodott alpesi növények beporzását. FaunaA nemzeti parkot az élőhelyek sokszínűsége jellemzi, amely nagyban hozzájárul az itt előforduló állatfajok magas számához. A változatosság a táj strukturális gazdagságának, a nedves élőhelyek sokféleségének és a sok folyóvíznek köszönhető, amihez hozzájárul az alpesi legelőkön és réteken folyó gazdálkodás is. Néhány állatcsoportot már viszonylag alaposan feltérképeztek, így például az Enns 16 halfaját és a madárvilág nagyjából 110 faját, elsősorban a Buchstein madarait. A madárvédelem szempontjából többek között különösen jelentős az uhu, a vándorsólyom, a sas és a billegetőcankó előfordulása. Sok adat áll rendelkezésre a patásokról és a fajdfélékről, míg a gerincteleneket és bizonyos emlősöket, például a denevéreket eddig alig kutatták, így a nemzeti park feladatai közé tartozik az is, hogy ezeken a területeken is megfelelő adatállományt hozzon létre. Ezt a célt szolgálja az együttműködés az egyetemekkel. A fajok felsorolása és ismertetése a magassági övek szerint követi egymást. Az Enns völgyeA folyó gazdag állatvilágnak ad otthont. Magán a folyóvízen kívül ide tartoznak a folyópartok, az árterek, sőt az ártéri erdők is, minden olyan élőhely, amelynek létét a víz közelsége és mozgása alakítja. EmlősökAz európai vidra (Lutra lutra) egykoron gyakori lakója volt Közép-Európa vizeinek. Állománya mára nagyon lecsökkent, Ausztriában a Waldviertelben él nagyobb számban, az Alpokban a Gesäuse-Eingang táján láttak egyes példányokat. A vidra az ember áldozata, hiszen több tucat négyzetkilométernyi territóriumra, esetenként akár 15 km-es folyószakaszra van szüksége, ám a természet átalakításával élettere lecsökkent. A folyószabályozás, a vízlépcsők és erőművek átalakították a természetes folyóvizeket, ráadásul az ember vadászott is a vidrára. MadarakA folyóknak és patakoknak számos jellegzetes faja van, például a vízirigó (Cinclus cinclus) és a hegyi billegető (Motacilla cinerea), melyek a Gesäuse területén is előfordulnak. A vízirigó csak a gyors folyású, tiszta vizek mellett él, így megjelenése a vízminőséget is mutatja. A billegetőcankó (Actitis hypoleucos) a hordalékhalmok madara, az álcázás mestere. Mivel tojásait közvetlenül a sziklamélyedésekbe rakja, azok héjának színe nagyon hasonló a környező sziklákéihoz. A fiókák is hasonlóan rejtőznek a ragadozók elől. A faj csak az érintetlen folyópartokon él, ezért napjainkban Közép-Európában már csak szórványosan fordul elő. A jégmadár (Alcedo atthis) sorsa is hasonló, állománya az emberi tevékenység következtében csökkent le. Ez a faj a fészkét a partfalba vájt kb. 1 méter hosszúságú üregbe rakja, ahol a folyópartot átalakítják vagy beépítik, a madár élőhelye megszűnik. Nagyon érzékeny a víz szennyezésére is, hiszen a táplálékát képező apró halakat és vízben élő rovarokat a szennyezett vízben már nem látja meg. Hüllők és kétéltűekA foltos szalamandra (Salamandra salamandra) a bükkös szurdokerdők lakója, ahol tiszta vízfolyások is vannak a közelben. A Gesäuse területén például a Hartelsgraben környékén fordul elő. Feltűnő mintázata figyelmeztetés: bőrének mirigyei mérget választanak ki, így védve az állatot a ragadozóktól. A vízisikló (Natrix natrix) ezen a szélességi körön a leggyakoribb nem mérges kígyó. Napos helyeken él, ahol a közelben lassú folyású vagy állóvíz is található. Táplálékát elsősorban a vízből szerzi, de kisebb rágcsálókat és kétéltűeket is fogyaszt. Zsákmányát méreg híján élve nyeli le. Ha megtámadják, felágaskodik, esetenként bűzös váladékot lövell támadója felé. Ha ez nem használ, gyakran halottnak tetteti magát. HalakA 19. században még 14 halászatilag jelentős halfajról írtak, amelyek mellett valószínűleg más fajok is előfordultak. Napjainkban az Ennsben és mellékfolyóiban 16 halfaj él, az egyes fajok aránya az idők során eltolódott. Új fajok is jelentek meg, más fajok pedig eltűntek, így például a folyón felfelé vándorló fajok, amelyek a vízlépcsők elkészülte után már nem jutnak fel a Dunából az Ennsbe (például a paduc Chondrostoma nasus és a dunai lazac Hucho hucho). Egyre kevesebb a vaskos csabak (Leuciscus souffia agassizi) és a pataki ingola (Lampetra planeri), de a nemzeti park erőfeszítési nyomán remélhetőleg hamarosan újra elterjednek. Hegyi erdőségekAz erdők határozzák meg a Gesäuse képét, a legváltozatosabb társulások fordulnak elő az ártéri erdőktől az erdőhatáron élő törpefenyvesekig. Másutt nem ilyen fokozatos az átmenet, az erdőket hirtelen váltják fel a magasba szökő kopár sziklafalak. Az erdők változatossága miatt nagyon sokféle állatfaj él bennük. EmlősökA patások közül Ausztria erdeiben a legelterjedtebb az őz (Capreolus capreolus), nagymértékben képes alkalmazkodni a legváltozatosabb körülményekhez is. A mezőkön élő őzekkel ellentétben a hegyekben az állatok zömmel egyedül élnek. Csak a hímek növesztenek agancsot. Mivel az őzek rejtőzködő életmódot folytatnak, számukat csak megbecsülni lehet. RovarokAz itteni erdők legszínpompásabb faja a havasi cincér (Rosalia alpina), amelyet kékesszürke szőrzetéről könnyen fel lehet ismerni. A fajra jellemzőek a hosszú csápok, főleg a hímek esetében hosszuk az állat testhosszát is meghaladhatja. Júniustól szeptemberig főleg öreg bükkfákon, ritkábban juharfákon lehet látni ezt a ritka fajt. Alpesi rétek és legelőkA Gesäuse alpesi rétjei és nem trágyázott legelői számos állatfajnak szolgálnak táplálékul, néhány, ezekre az élőhelyekre specializálódott fajnak pedig élettérül. Jelentős az itt előforduló rovarfajok száma. EmlősökA gímszarvas (Cervus elaphus) az év nagy részében csordákban él és az olyan erdőkben honos, ahol a közelben tágas rétek is találhatóak. Agancsát a hím minden évben újra növeszti, a szeptember-októberi párzási időszakot (bőgés) követően a nőstények általában egy borjat hoznak világra tavasszal. Főleg a bőgés idején az állatok gyakran látogatják a nedves réteket, ahol az iszapban meghemperegve tudnak megszabadulni a parazitáktól. Táplálékát zöld növények alkotják, de télen megeszi a fák kérgét és a zuzmókat is. MadarakA nyírfajdnak (Tetrao tetrix) változatos struktúrájú élőhelyre van szüksége: a táplálkozásához és szaporodásához a gazdag növényzetű, alacsony bokrokkal tarkított nyílt területeket, pihenőhelyként viszont az erdőszéleket részesíti előnyben. A siketfajdhoz hasonlóan a nyírfajd kakasa is nagyobb a tojónál és tollazata is díszesebb. A kakas fekete tollai fémesen csillognak a tojó rejtőszínével ellentétben. A párzás április-májusban zajlik a még hóval borított nyílt területeken. A dürgés után a tojó 8-12 tojást rak a talajmélyedésekben alig észrevehető fészekbe. A fiókák kikelésük után rögtön követik a tojót, így nem esnek olyan könnyen a ragadozók áldozatául. A fiókák az első hetekben rovarokat esznek, a felnőtt madarak tápláléka nagyrészt növényekből, például füvekből, bogyókból (vörös áfonya), magokból áll. KétéltűekAz alpesi gőte (Triturus alpestris) közepes termetű faj, a hímek 8 cm, a nőstények 11 cm hosszúak. A párzási időszakban színpompásabbak, egyébként hátoldalukon barnás, hasi oldalukon narancsszínűek. Ikrája barnás színű, kb. 3 mm nagyságú. A faj főleg a kisebb vizekben fordul elő, télre azonban a szárazra húzódik, majd tavasszal tér vissza ismét a víz közelébe. Valamennyi gőtefaj védett. RovarokAz apolló-lepke (Parnassius apollo) a köves, napsütötte, száraz helyeket kedveli, főleg a bogáncsfélék nektárjával táplálkozik, éjszakára is ezek virágait választja. Ha megijesztik, de az alacsony hőmérséklet miatt nem tud elrepülni, akkor elülső szárnyait előrehúzza, láthatóvá téve a hátsó szárnyakon lévő szem alakú foltokat. Közben a hátsó lábait a szárnyak tövéhez dörzsölve sistergő hangot hallat. Petéit is a táplálékául szolgáló növényekre rakja, ezekből fejlődnek ki a hernyók, amelyek végül bebábozódnak. Az apolló-lepke védett faj. Sziklák és kövekAz erdőhatár fölötti alpesi régiókat szélsőséges körülmények jellemzik: száraz nyarak és zord telek vastag hótakaróval. Az itt élő állat- és növényfajok az évezredek folyamán alkalmazkodtak a környezethez, változatos túlélőstratégiáikkal az evolúció valódi csodáivá váltak. EmlősökAz alpesi kőszáli kecske mellett a zerge a magashegységek legjellegzetesebb állata. Az erdőövezet felső határán és a sziklás területeken él, ám ha az emberek megzavarják élőhelyén (pl. sziklamászók), lejjebb húzódik a sűrűbb erdőkbe, ahol a fák kérgének lerágásával jelentős károkat okoz. A zerge ügyesen mozog a sziklákon, az őszi párzási időszakban a hímek látszólag megközelíthetetlen helyeken küzdenek egymással. A rengeteg erőt felemésztő küzdelem után a kemény telek gyakran szedik áldozataikat a kimerült állatok közül. MadarakAz Alpok legismertebb madara a szirti sas (Aquila chrysaetos), amelyet az emberek az élelemért folytatott küzdelemben vetélytársnak tekintettek és emiatt irtottak. Szerencsére nem olyan végzetes következményekkel mint a szakállas saskeselyű (Gypaetus barbatus) esetében, amely teljesen kipusztult. 2 méteres szárnyfesztávolságával és 5 kg körüli súlyával képes a mormotákon és madarakon kívül zerge- és őzgidákat is elejteni. Az osztrák Alpokban állománya jelenleg 250 pár körüli, amely folyamatosan növekszik. A madarak megközelíthetetlen sziklákon fészkelnek, a szülők 2 évig nevelik a fiókát, amely 5 éves korára válik ivaréretté. HüllőkA hüllők között híres-hírhedt a keresztes vipera (Vipera berus). Ez a kígyó kis termetű, színe változatos lehet, többnyire sötétbarnás-feketés, nagyon sok helyen elterjedt faj. Kedveli a napsütötte helyeket, ahol rejtekhelyeket is találhat. A fiatal kígyók kisebb kétéltűekkel és gyíkokkal táplálkoznak, a kifejlett példányok gyakran ejtenek el kisebb emlősöket, például egereket is. Zsákmányukba méregfogaikon keresztül bénító mérget juttatnak, amely az emberre is veszélyes lehet, ám ezek a kígyók nem támadnak, inkább kerülik az emberrel való találkozást. Látnivalók, érdekességek
ForrásokTovábbi információk |
||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
