|
Gay Talese
Gaetano "Gay" Talese (Ocean City, 1932. február 7. –)[2] amerikai író. Az 1960-as években a The New York Times és az Esquire magazin újságírójaként Talese hozzájárult a kortárs irodalmi újságírás meghatározásához, és Tom Wolfe, Joan Didion és Hunter S. Thompson mellett az új újságírás egyik úttörőjének számít. Leghíresebb cikkei Joe DiMaggióról és Frank Sinatráról szólnak.[3][4][5][6][7] Fiatalkora és iskolái A New Jersey állambeli Ocean Cityben született olasz bevándorló szülők fiaként.[2] Talese 1949-ben érettségizett az Ocean City High Schoolban.[9] Talese írói pályára lépése teljesen véletlenszerű volt, és annak a nem szándékos következménye, hogy másodéves középiskolásként megpróbált több játékidőt szerezni a baseballcsapatban. A segédedzőnek az volt a feladata, hogy minden egyes meccsről telefonon beszámoljon a helyi újságnak, és amikor a segédedző panaszkodott, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy ezt megfelelően elvégezze, a vezetőedző Talese-t bízta meg ezzel a feladattal.[10] Ahogy Talese felidézi 1996-os „Origins of a Nonfiction Writer” (Egy nem-fikciós író eredete) című memoárírói esszéjében:
Mindössze hét sportcikk után Talese saját rovatot kapott az Ocean City Sentinel-Ledger című hetilapban Ocean Cityben. Mire 1949 szeptemberében főiskolára ment, már mintegy 311 történetet és rovatot írt a Sentinel-Ledger számára.[10] Talese édesanyját tekinti példaképének, akit követve fejlesztette ki azokat az interjúkészítési technikákat, amelyeket pályafutása során alkalmazott. „Origins of a Nonfiction Writer” (Egy nem-fikciós író eredete) című könyvében mesél erről:
Talese 1953-ban diplomázott az Alabamai Egyetemen. Szakválasztása – ahogy ő leírta – vitás döntés volt. „Az újságírást választottam főiskolai szaknak, mert ahhoz értettem – emlékszik vissza –, de valójában a történelem tanulója lettem.”[10] Az egyetemen a Phi Sigma Kappa testvériség tagja lett.[11] Talese itt kezdte el alkalmazni a szépirodalomban jobban ismert irodalmi eszközöket, mint például a „helyszín” apró részletekkel való megteremtése és a cikkek in medias res kezdete. Az első évében az egyetemi újság, a The Crimson White sportszerkesztője lett,[12] és elindította a „Sports Gay-zing”[13] névre keresztelt rovatát, amelyben 1951. november 7-én ezt írta:
Pályafutása Újság riportereA diploma megszerzése után, 1953 júniusában Talese New Yorkba költözött, de csak fénymásolóként talált munkát.[15] Az állás azonban a The New York Times-nál volt. Talese-nek végül sikerült elérnie, hogy egy cikkét publikáljon a Times, bár aláíratlanul. A „Times Square Anniversary” (1953. november 2.) című cikkben interjút készített azzal az emberrel, Herbert Kesner műsorszerkesztővel, aki a Times Square feletti híres kivetítőtáblán felvillanó szalagcímek kezeléséért volt felelős.[14] Ezt követte egy cikk az 1954. február 21-i kiadásban az Atlantic City sétányán használt székekről.[16] A kezdődő újságírói karrierjét azonban félbe kellett szakítania, mivel 1954-ben behívták az Egyesült Államok hadseregébe.[12] Talese-nek (mint minden férfi diáknak abban az időben a koreai háború miatt) csatlakoznia kellett a tartalékos tisztképző alakulathoz (ROTC), és New Yorkba költözött, ahol várta a későbbi alhadnagyi kinevezését.[17] A Kentucky állambeli Fort Knoxba küldték, hogy a páncélosoknál képezzék ki.[18] Mivel úgy találta, hogy mechan}ikai képességei hiányosak, áthelyezték a Tájékoztatási Hivatalhoz, ahol a Inside the Turret (ma The Gold Standard) című katonai újságnak dolgozott, és hamarosan saját rovata lett, a „Fort Knox Confidential”.[19] Amikor 1956-ban befejezte katonai szolgálatát, a The New York Times újra felvette sportriporternek.[10] Talese később így vélekedett: „A sport olyan emberekről szól, akik veszítenek és veszítenek és veszítenek. Elveszítik a meccseket; aztán elveszítik a munkájukat. Ez nagyon izgalmas tud lenni.”[20] A különböző területek közül Talese számára az ökölvívás volt a legvonzóbb, főként azért, mert versenyző egyénekről szólt, akik az 1950-es évek közepén-végén a díjmeccsek szintjén túlnyomórészt nem fehérek voltak.[10] 38 cikket írt egyedül Floyd Pattersonról.[14] Ezután a Times Albany-i irodájába került, hogy az állami politikáról tudósítson. Ez azonban rövid életű megbízatás volt, mivel igényes szokásai és aprólékos stílusa hamarosan annyira irritálta új szerkesztőit, hogy visszahívták a városba, és kisebb gyászjelentések írásával bízták meg.[10] Talese így fogalmaz: „Büntetésből száműztek a gyászjelentések íróasztalához - hogy megtörjenek. Voltak nagy gyászjelentések és kisebb gyászjelentések. Engem arra küldtek, hogy kisebb gyászjelentéseket írjak, amelyek még hét bekezdés hosszúak sem voltak.” Miután egy évig a Times gyászjelentési rovatában dolgozott, a Sunday Times számára kezdett cikkeket írni, amelyet akkoriban Lester Markel szerkesztő a napi Times-tól különálló szervezetként vezetett.[14] Magazin riportereTalese első darabja az Esquire magazin számára – egy New York-i jelenetek sorozata – 1960 júliusában jelent meg egy New York-i különszámban.[21] Amikor 1962 decemberében a Times újságíró szakszervezetek munkabeszüntetést tartottak, Talese-nek bőven volt ideje megnézni a Broadway rendezője, Joshua Logan produkciójának próbáit egy Esquire-profil kedvéért. Ahogy Carol Polsgrove az Esquire 1960-as évekbeli történetében jelzi, ez volt az a fajta tudósítás, amit a legjobban szeretett csinálni: „csak ott lenni, megfigyelni, várni a csúcspontra, amikor az álarc lehull, és a valódi jellem megmutatkozik”.[21] 1964-ben Talese kiadta a The Bridge: The Building of the Verrazano-Narrows Bridge című művét, amely a New York-i Verrazano-Narrows híd építésének riporter stílusú, nem fikciós ábrázolása. 1965-ben otthagyta a The New York Timest, hogy teljes munkaidőben írjon Harold Hayes szerkesztőnek az Esquire-nél. Az 1966-os Esquire-cikk Frank Sinatráról, "Frank Sinatra Has a Cold" minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai magazincikke, az új újságírás[22] és a kreatív nem-fikció úttörő példája. Az egyesek által briliánsnak nevezett szerkezetű és tempójú cikk nemcsak magára Sinatra-ra, hanem Talese-nek a témájára való kutatására is összpontosított.[23][24] Talese ünnepelt Esquire-esszéje Joe DiMaggioról, „The Silent Season of a Hero” (A hős néma évszaka) – részben a hírnév átmeneti természetéről szóló meditáció – szintén megjelent 1966-ban.[25][26] Talese a maga részéről Alden Whitman nekrológjának 1966-os profilját, a "Mr. Bad News"-t tartotta a legjobbnak.[27] Számos Esquire-esszéjét összegyűjtötték a Fame and Obscurity című 1970-es könyvben; a bevezetőben Talese két általa csodált író előtt tisztelgett, és arra hivatkozott, hogy „az a törekvésem, hogy valahogyan azt a hangot vigyem a riportba, amit Irwin Shaw és John O'Hara vitt a novellába”.[28] 1971-ben Talese kiadta a Honor Thy Father című könyvet a Bonanno bűnözői család, különösen Salvatore Bonanno és apja, Joseph megpróbáltatásairól szólt az 1960-as években. A könyv hét évig tartó kutatáson és interjúkon alapult. A Honor Thy Father című könyvből 1973-ban tévéfilm készült.[29] Talese 1972-ben 1,2 millió dolláros szerződést kötött a Doubleday kiadónál két könyv megírására, az első, a Thy Neighbor's Wife (A szomszédod felesége) 1973-ban jelent meg. A Thy Neighbor's Wife papírkötés jogait 1973-ban 750 000 dollárért eladták a Dell kiadónak. Kihagyta a Doubleday eredeti határidejét, és 8 évet töltött a könyv kutatásával, beleértve a New York-i masszázsszalonok vezetését és egy szexshop működtetését.[30][31] 1979-ben a United Artists rekordösszegű 2,5 millió dollárt fizetett Talese-nek a filmjogokért.[30] A könyv végül 1981-ben jelent meg, de film nem készült. 2008-ban a Library of America beválogatta Talese Charles Manson-gyilkosságokról szóló 1970-es beszámolóját, a "Charlie Manson's Home on the Range"-t, hogy bekerüljön az American True Crime két évszázados visszatekintésébe.[32] 2011-ben Talese elnyerte a Norman Mailer-díjat a Kiváló Újságírásért.[33] Magánélete1959-ben Talese feleségül vette Nan Talese[8] írót (született Ahearn), egy New York-i szerkesztőt, aki a Nan A. Talese/Doubleday impresszum kezelője. Házasságukat egy nem fikciós könyv dokumentálja, amelyen 2007 óta dolgozik.[34][35] Két lányuk van, Pamela Talese festőnő és Catherine Talese fényképész és fotószerkesztő.[36] Talese közeli barátja volt Tom Wolfe újságírónak és írónak.[37] NézeteiTalese egy életen át demokrata volt. Ennek ellenére Barack Obama elnök éles kritikusa volt, és többször védelmébe vette Donald Trump elnököt. A Haaretznek adott 2017. februári interjújában Talese azt mondta: „Ez az őrült Trump, szélhámos, ingatlanmágnás, szerintem jobb, mint Obama. Szeretjük azt mondani, hogy Obama Frederick Douglass[38], Obama Booker T. Washington[39], Obama Paul Robeson, a felvilágosodás. Hát ez nem jött be.”[40] Viták2016 áprilisában Talese felszólalt a Bostoni Egyetem újságírói konferenciájának egyik panelbeszélgetésén. A panel során Talese-t megkérdezték, hogy milyen nonfiction írónőket talál inspirálónak, mire azt válaszolta: „Nem ismerek olyan írónőt, akit szeretek”. Válaszul Twitter hashtag jött létre #womengaytaleseshouldread címmel.[41] 2016 júniusában megkérdőjelezték Talese The Voyeur's Motel című könyvének hitelességét, amelynek alanya Gerald Foos volt, amikor kiderült, hogy Foos hamis állításokat tett Talese-nek, amelyeket Talese nem ellenőrzött. Amikor a szavahihetőségről szóló hírek felröppentek, Talese kijelentette: „Nem fogom népszerűsíteni ezt a könyvet. Hogy merészelném reklámozni, amikor a hitelessége a vécén van?”.[42] Későbbi interjúkban és a Late Night with Seth Meyers című műsorban[43] Talese visszavonta ezt a cáfolatot, és kijelentette, hogy története a Washington Post által talált ellentmondások ellenére is pontos.[44] 2017 novemberében a Vanity Fairnek adott interjújában a New York Public Library Literary Lions Gáláján Talese megjegyzéseket fűzött a Kevin Spacey elleni, az előző hetekben felmerült szexuális zaklatással kapcsolatos vádakhoz. Talese kijelentette: „Szeretném megkérdezni [Spacey-t], milyen érzés elveszíteni egy életre szóló sikert és kemény munkát egy 10 vagy több évvel ezelőtti 10 perces tapintatlanság miatt. Nagyon szomorú vagyok, és gyűlölöm azt a színészt, aki tönkretette ennek a fickónak a karrierjét. Szóval, oké, ez 10 évvel ezelőtt történt... Jézusom, nyeld le magad néha! Tudod, valamit, ebben a szobában mindannyian csináltunk valamikor valamit, amit szégyellünk. A Dalai láma is tett olyat, amit szégyell. A Dalai lámának be kellene vallania... tegye ezt a magazinjába!”[45] A CNN arról számolt be, hogy „a közösségi médiában szinte azonnali volt a visszahatás”.[46] Jenavieve Hatch a Huffington Posttól „a szexuális trauma túlélőivel szembeni tiszteletlenségnek” nevezte a megjegyzéseket.[45] A The Daily Beast munkatársa, Tom Sykes azt írta, hogy „egy állítólagos gyermekkori szexuális zaklatás áldozatát szidalmazni szörnyű látvány.”[47] A The Washington Post a színész „bizarr, veszett védelmének” nevezte kijelentéseit.[48] A populáris kultúrábanTalese szerepelt a Doonesbury című képregény több részében.[49] KönyveiMint szerző[50]
Mint szerkesztő
Magyarul
Jegyzetek
Fordítás
További információk
|
||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
