Csádi polgárháború

Csádi polgárháború
Dátum	1965. november 1 - 1979. novembere
Helyszín	Csád
Casus belli	Kisebbségek Tombalbaye autokratikus kormányzása ellen
Eredmény	Tombalbaye halála Félix Malloum hatalmának megdöntése Átmeneti Egység Kormány létrejötte
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
FROLINAT FAP FAN Líbia Csád Franciaország Izrael
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Ibrahim Abatcha Abba Siddick Goukouni Oueddei Moammer Kadhafi Francois Tombalbaye† Félix Malloum Hissène Habré Michel Arnaud
Haderők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
3.000 fő (FROLINAT) 2.000 fő (FAN) 11.000 fő

A csádi polgárháború vagy első csádi polgárháború egy katonai konfliktus volt Afrikában, 1965-től 1979-ig tartott. A háborút az váltotta ki, hogy François Tombalbaye autokratikus és tekintélyelvű rendszere ellen fellázadtak az arab kisebbségiek, ami miatt az országgal északon határos Líbia beleavatkozott a háborúba, habár egyelőre csak háttérbeli támogatóként. Később a Toyota-háborúban viszont Líbia és Csád között tényleges katonai konfliktus alakult ki. A háború alatt Tombalbaye merénylet áldozata lett, és katonai kormányzat lépett érvénybe Félix Malloum vezetésével.

Előzmények

1960 augusztusában Csád elnyerte függetlenségét Tombalbaye vezetésével. Az országnak minimális volt az infrastruktúrája, kevés szilárd burkolatú útja és jól kiépített vasútvonala volt. Az ország pamutexportja jelentős volt, továbbá a volt anyaországtól, Franciaországtól nagyobb támogatást kapott. François Tombalbaye elnök azonban egyszerre biztosította tekintélyelvű rendszerét, betiltotta az összes pártot a sajátján kívül. Rasszista és korrupt politikája miatt az ország tovább szegényedett, és ez megalapozta a nemzetiségi ellentéteket az országon belül. Rengeteg politikai foglyot megkínoztak és megöltek.[1] 1965-ben Északon az arabok fegyveres harcot indítottak a rendszer ellen, amibe több nagyhatalom is beleszólt. 1975-ben Tombalbaye-t meggyilkolták, miután látványos lefokozásokat és előléptetéseket tett a hadseregben - ezzel elveszítette a rezsim iránt hűséges utolsó szövetséges tábort is. Rengeteg ellenzéki politikus Szudán Dárfúr tartományába menekült, a mai napig ott tevékenykednek.[2]

Csádi fegyveres erők és a francia támogatás

A csádi erők nagy részét a gyarmati rendszerből megmaradt veteránok alkották. 1964-ben a hadsereg mindössze 500 főből állt, ebből csak 200 volt, akit a franciák kiképeztek. A függetlenségtől egészen 1979-ig a Sara népcsoport volt az elsöprő többség a seregben.[3] A csendőrség volt a legjobban képzett alakulat és Franciaország jelentős katonaságot tartott fent az országban. Mint a többi gyarmattal, úgy Csáddal is megegyeztek egy kölcsönös katonai szövetségben. N’Djamenában - akkori nevén Fort Lamy-ban - Tombalbaye aláírt egy szerződést a francia nagykövetségen, amelyben védelmet és támogatást kért arra az esetre, ha a tekintélyelvű rendszere bukásnak indulna. Hiába írták alá a szövetségi paktumokat, a Csád és Franciaország közötti kapcsolat attól még csekély volt. 1975-ig a teljes csádi légierőben csak francia katonák szolgáltak.[4]

A konfliktus kitörése

1965-ig francia egységek felügyelték az instabil helyzetben lévő Borkou-Ennedi-Tibesti északi régiót. Helyüket csádi bürokraták vették át, akik alig vagy egyáltalán semmilyen katonai és közigazgatási tapasztalattal és tudással nem rendelkeztek. Eközben a vidéki területeken nőtt a nyugtalanság az adónövekedés miatt. Tombalbaye bevételeinek növelésével próbálta megerősíteni kormánya csekély forrásait. Az adóbevételek jelentős elsikkasztása és a behajtók erőteljes intézkedései ellenszenvet váltottak ki.

1965-ben lázadások törtek ki, amikor Mangalméban 500 embert kivégeztek, köztük 9 országgyűlési képviselőt. A lázadások aztán 1966-ban átterjedtek több megyére is. A Fitri-tó közelében nyílt összecsapások zajlottak a civilek és a kormányerők között. Meg nem erősített francia jelentések szerint a csádi hadsereg falvakat pusztított el, a támadásokban 250–400 embert öltek meg. Ugyanebben az évben a csádi kormány megpróbálta előírni az élelmiszernövények termesztését a Borkou-Ennedi-Tibestiben.

Goukouni Oueddei elmenekült Líbiába.

Jegyzetek

1. McPhie, P. (1975. december 2.). „The origin of the alkaline inactivation of pepsinogen”. Biochemistry 14 (24), 5253–5256. o. DOI:10.1021/bi00695a003. ISSN 0006-2960. PMID 44. 
2. Thornton, J. A. (1975-09-XX). „Letter: Duration of action of AH8165”. British Journal of Anaesthesia 47 (9), 1033. o. DOI:10.1093/bja/47.9.1033. ISSN 0007-0912. PMID 28. 
3. Scherberger, R. R., S. (1975-09-XX). „[Studies on the action of an anticholinergic agent in combination with a tranquilizer on gastric juice secretion in man]”. Arzneimittel-Forschung 25 (9), 1460–1463. o. ISSN 0004-4172. PMID 26. 
4. Heazell, M. A. (1975-10-XX). „Proceedings: Is ATP an inhibitory neurotransmitter in the rat stomach”. British Journal of Pharmacology 55 (2), 285P–286P. o. ISSN 0007-1188. PMID 117.