Big Four (brit vasúttársaságok)

A Big Four (Négy Nagy) az 1923 és 1947 között működő négy legnagyobb brit vasúttársaság elnevezése, amely először a Railway Magazine című újság 1923. februári számában jelent meg.[1]

A kezdetektől 1923-ig

Nagy-Britannia vasúthálózata a legrégebbi a világon: az első vonalat 1825-ben nyitották meg az utazóközönség előtt. Az ipari forradalom idején ugrásszerűen megnőtt a vasúttársaságok száma és a lefektetett sínek hossza, de a tulajdonosi struktúra miatt nem volt egységes a szolgáltatás. Az országos hálózat sok helyi vonalból állt össze, amelyet különböző magánvállalkozások üzemeltettek.

A 19-20. század fordulóján a cégfelvásárlások miatt jelentősen csökkent a szolgáltatásban részt vevő vállalkozások száma, és az összeolvadások révén létrejövő nagyobb társaságok kezdték uralni a szektort. Az első világháború alatt a teljes hálózatot a kormány ellenőrizte, de államosításra nem került sor, holott az ötletet William Gladstone későbbi miniszterelnök már az 1830-as években felvetette.[2]

Az összeolvadás

Az 1921-ben elfogadott, 1923. január 1-jén életbe lépett törvény[3] a megmaradt vasúttársaságokat négy nagy cégcsoportban - Big Four - egyesítette a hatékonyság és gazdaságosság növelése, valamint az összehangolt fejlesztés érdekében. A Big Four négy tagja a Great Western Railway (GWR), a London and North Eastern Railway (LNER), a London, Midland and Scottish Railway (LMS) és a Southern Railway (SR) lett. A négy nagy cég részvénytársasági formában működött egészen 1947. december 31-ig, amikor államosították őket, és létrehozták belőlük a British Railwayst.[2]

A négy társaságból a Southern Railway volt a legkisebb, de a másik háromtól teljesen eltérő profillal működött. Míg a nagy cégek főleg teher- és nagy távolságú utasszállításra szakosodtak, addig az SR a legtöbb bevételt a rövid távú személyforgalomból szerezte. A társaság kicsi mérete ellenére az Egyesült Királyság utasforgalmának több mint negyedét birtokolta. Ezt elsősorban a London környezetét lefedő vonalainak köszönhette, amelyen a fővárosba ingázók közlekedtek. A társaságok területein átnyúló vonalakat általában közösen működtették az érintett cégek.

Az LNER a második legnagyobb cég volt a megtett mérföldeket tekintve, de anyagi szempontból csak a negyedik helyen állt. Híres volt gyors expresszeiről, de bevételeinek jelentős részét az északkelet-angliai szénmezők teherforgalmából szerezte.[4]

A második világháború alatt a négy cég egyesítette irányítását. 1941. január 1-jétől a kormány 1946-ig bérleti díjat (évi csaknem 43,5 millió angol fontot) fizetett az infrastruktúráért és a járművekért. Az egyesített társaságot a Railway Executive Committee irányította. 1948-ban a cégeket államosították.[5]

1938-as adatok

Vagyontárgy	LMS	LNER	GWR	SR
Pályahossz (mérföld)	6 845 (33,1%)	6 349 (30,7%)	3 782 (18,3%)	2 156 (10,4%)
Mozdony (db)	7 644 (38,8%)	6 533 (33,2%)	3 631 (18,4%)	1 813 (9,2%)
Személykocsi (db)	17 478 (40,2%)	12 456 (28,6%)	5 985 (13,8%)	6 651 (15,3%)
Tehervagon (db)	285 611 (53,0%)	258 236 (38,9%)	82 453 (12,4%)	33 709 (5,1%)[6]

Források

• Az 1921-es vasúti törvény
• Az 1947-es szállítási törvény
• Railwaybritain.com
• The London and North Eastern Railway (LNER) Encyclopedia
• The LMS Society

Jegyzetek

1. OVGuide Big Four Video. (Hozzáférés: 2011. október 14.)^[halott link]
2. Railwaybritain.com: 'The Big Four'. [2012. január 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
3. Railway Act. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
4. The London and North Eastern Railway (LNER) Encyclopedia. (Hozzáférés: 2011. október 13.)
5. Transport Act. (Hozzáférés: 2011. október 14.)
6. The LMS Society: 'Comparative Statistics for 1938'. (Hozzáférés: 2011. október 30.)

Irodalom

• Bonavia, Michael R. The Four Great Railways. Newton Abbot: David & Charles (1980) 
• Hibbs. The History of British Bus Services. Newton Abbot: David & Charles (1968) 
• Whitaker. Whitaker's Almanack. London: J. Whitaker & Sons, Ltd (1944)