|
Angyal István (szabadságharcos)
Angyal István (Magyarbánhegyes, 1928. október 14. – Budapest, 1958. december 1.)[1] az 1956-os forradalom szabadságharcosa, a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetője, a forradalmat követő megtorlás áldozata.[2] A forradalom egyik legtisztábban idealista és legellentmondásosabb alakja: idealista kommunista volt, aki azonban fellázadt a létező kommunizmus ellen, a kommunista rezsim egy újabb korszakában halálra ítélték, mégis mindhalálig ragaszkodott meggyőződéséhez. Az 1989–1990 óta az 1956-os forradalom örökségéért folyó "kultúrharc"[3] baloldali résztvevőinek egyik gyakori érve Angyal baloldalisága. Élete 1956-igAngyal István és Stern Júlia[1] harmadik gyermekeként született Békés vármegyei zsidó kisiparos és kiskereskedő családba, a negyedik polgári után iskoláit származása miatt nem folytathatta. 1944-ben édesanyjával és egyik nővérével az auschwitzi megsemmisítő táborba hurcolták. Nővérét az egész tábor előtt felakasztották, mert szökni próbált, anyja is a lágerben halt meg. István túlélte a borzalmakat és Magyarországra visszatérve kommunista meggyőződésű lett, ettől az ideológiától várva a faji és osztálykülönbségek megszüntetését, bár a kommunista pártba soha nem lépett be; gondosan tanulmányozta Marx, Engels és Lenin műveit.[4] Megszerezte az érettségit, majd 1947-ben felvételt nyert a budapesti egyetem bölcsészkarára, magyar-történelem szakra, 1949-ben azonban, a Lukács-vita hullámai közepette – miután felszólalt a megtámadott Lukács György mellett – kitették az egyetemről. Ezt követően lakatos lett a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál. 1951-ben Dunapentelén vasbetonszerelőnek tanult, munkájáért a Sztálin Vasmű építésében több, sztahanovistáknak járó elismerést kapott. Amikor 1953-ban új szellők kezdtek fújni[5] és Nagy Imre először lett miniszterelnök, visszafogták a nehézipar fejlesztési ütemét, Angyal is elvesztette a munkáját. A Közlekedési Építő Vállalat alvállalatához került, 1955-től 1956 októberéig építésvezetőként működött. A megvalósult kommunista-szocialista rendszerből kiábrándult, ám továbbra is hitt Marx, Engels és Lenin tanaiban és abban, hogy alulról szervezve létrejöhet a „demokratikus”, igazságos társadalom. Bár munkája másfelé vonta, aktívan részt vett a budapesti fiatal értelmiségi körök életében, irodalmi esteken, a Petőfi Kör ülésein. Barátai voltak többek közt Csongovai Per Olaf filmrendező ("Csolaf") és Gáli József, Eörsi István, Fejes Endre írók. 1956. október 6-án részt vett Rajk László újratemetésén és este a József Attila Színházban Gáli Szabadsághegy című darabjának izzó hangulatú bemutatóján. Október 23-án Esztergomban volt munkája, de amikor meghallotta, hogy a MEFESZ és a Petőfi Kör tüntetést szervez, Budapestre utazott. 1956 novemberében papírra vetett emlékezése szerint október 23-án Sinkovits Imrével – Gáli Józseffel, Sallai Kornéliával, Csurka Istvánnal, Gyárfás Miklóssal, Csongovai Per Olaffal, Déry Tiborral és a Színművészeti Főiskola más tanáraival és hallgatóival összekarolva vonult.[4] Este ott volt a Magyar Rádió ostrománál – kezdetben nem hitte, hogy a tömegre lőttek –, a sebesültszállításban és a lőszerrakodásban segédkezett. A Rádió elfoglalását a haladó fiatalok győzelmének ítélte. Hamarosan egyik szervezője és vezetője lett a Budapest IX. kerületében a Tűzoltó utcában szerveződött fegyveres felkelőcsoportnak.[4] Úgy vélte, hogy a diktatúra elleni felkelés, a függetlenségi harc igazságos, mivel a szocializmus eltorzításával, eltorzítóival szemben tört ki, tehát csak most lesz igazi szocializmus Magyarországon. Mély bizalmatlanságot táplált Maléter Pállal és Nagy Imrével szemben is.[6] Október 25-én részt vett a szovjet beavatkozás elleni "véres-zászlós tüntetésben". Csolaf barátjával együtt ő érte el, hogy a tömeg a semleges Jugoszlávia és ne az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége előtt tüntessen. Az ezután következő napokban forradalmi verseket, röpiratokat terjesztett és kötszert, élelmet szállított a harcolóknak és a rászorultaknak a Péterfy utcai kórházból. Eközben került kapcsolatba a Tűzoltó utca környékén harcoló felkelőkkel, akik lassan elfogadták parancsnokuknak. Október 29-én Janza Károly honvédelmi miniszter és később Nagy Imre miniszterelnök is tárgyalt a Corvin köz és a Tűzoltó utcai csoport vezetőivel, köztük Angyallal és Csolaffal. A felkelők elutasították a fegyverletételt, legalábbis a szovjet csapatok kivonulásáig.[7] Angyal szártára ekkor Kádár János volt a hiteles politikus, akit többször is meghívott, hogy látogassa meg a személyesen a Tűzoltó utcai csoportot, hiszen ugyanazon ügyért harcolnak. Támogatta a többpártrendszer bevezetését, mivel úgy vélte, hogy a termelőeszközök magánkézbe kerülése úgysem merülhet fel. Kiáltványt juttatott el a francia és az amerikai nagykövetségre is, amelyben kifejtette, hogy nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, hanem az 1917-es októberi orosz forradalom utódainak is tartják magukat.[6] Ezért november 7-én, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulóján, amikor még folyt a harc a szovjetek ellen, a Tűzoltó utcaiak ellenőrizte házakra Angyal a magyar zászlók mellé a vörös zászlót is kitűzette, ezzel azt üzenve a szovjet katonáknak, hogy ők harcolnak a valódi munkásforradalom mellett.[8] Angyal legnagyobb csalódása az volt, amikor annak a Vörös Hadseregnek a katonái lőttek rá, amelyet ő a forradalom ügyével azonosított. Ezt tetézte a szemében Kádár János viselkedése, amit árulásnak tartott.[6] Csoportja november 8-án tette le a fegyvert, ezután Angyal a Péterffy Sándor utcai kórházban ellenállásra buzdító röplapokat készített. Az egyik röpcédulán ez állt:
– Angyal István saját kezű vallomása[9]
November 16-án tartóztatták le.[6] Angyal tiszta egyénisége, hétköznapi becsületessége, következetessége sokak elismerését kiváltotta, és azt is mutatta, hogy a magyarországi sztálinizmus sem tudta eltüntetni a hazai forrásból táplálkozó kommunista gondolatot.[6] HalálaAngyal Istvánt a budapesti Gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1958. december 1-jén.[10]  Utóélete
 Források
Jegyzetek
További információk
|
||||||||||||||||||||||
.jpg)
Portal di Ensiklopedia Dunia
