Amalthea (hold)

Amalthea
A Galileo űrszonda által készített kép a holdról
Felfedezése
Felfedező	Edward Emerson Barnard
Felfedezés ideje	1892. szeptember 9.
Felfedezés helye	Lick Observatory
Névadó	Amaltheia
Alternatív név	Jupiter V
Pályaadatok
Periapszis	181 150 km (0,00121 CSE)
Apoapszis	182 840 km (0,00122 CSE)
Fél nagytengely	181 400 km
Pálya kerülete	1 144 000 km (0,008 CSE)
Pálya sugara	181 995 km (0,001217 CSE)
Pálya excentricitása	0,0046637841
Orbitális periódus	0,49817943 nap
Keringési periódus	0,49817905 nap (11 óra 57 perc 23 másodperc)
Min. pályamenti sebesség	26,443 km/s
Átl. pályamenti sebesség	26,567 km/s
Max. pályamenti sebesség	26,691 km/s
Inklináció	2,45° (az ekliptikához képest) 0,36° (a Jupiter egyenlítőjéhez képest)
Anyabolygó	Jupiter
Központi égitest	Jupiter
Fizikai tulajdonságok
Átlagos átmérő	172 km (262×146×134 km)
Felszín területe	397 600 km²
Térfogat	~2 430 000 km³
Tömeg	2,1·10^18 kg
Átlagos sűrűség	0,862 g/cm³
Felszíni gravitáció	~0,025 m/s² (~0.0025 g)
Szökési sebesség	~0,061 km/s
Forgási periódus	szinkronforgás
Forgási sebesség	69 km/h
Tengelyferdeség	nincs
Albedó	0,09
Felszíni hőmérséklet
Min.	Kelvin
Átl.	~122 K Kelvin
Max.	Kelvin
Látszólagos fényesség	14,1
Atmoszféra
Légköri nyomás	0 kPa
A Wikimédia Commons tartalmaz Amalthea témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Az Amalthea (görögül Αμάλθεια) a Jupiter harmadik ismert természetes holdja (a bolygótól távolodva), és ötödikként felfedezték fel, innen a római számmal jelzett neve, a Jupiter V.

1892. szeptember 9-én fedezte fel Edward Emerson Barnard a Lick obszervatóriumban. Az Amalthea volt az utolsó hold, melyet közvetlen megfigyeléssel fedeztek fel, és ez volt az első a Galileo Galilei által 1610-ben felfedezett Galilei-holdak óta. Nevét a görög mitológiában található nimfa után kapta, aki a csecsemő Zeuszt (Jupiter) kecsketejjel nevelte.[1]

A Jupiter belső holdjai közül a legnagyobb.[2]

Az Amalthea nevet a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) hivatalosan csak 1975-ben vette át,[3] habár nem hivatalosan már évtizedekkel előtte használták Camille Flammarion ajánlására.[4] 1975 előtt egyszerűen csak Jupiter V-ként ismerték, Barnard azon javaslata ellenére, hogy hívják Kolumbiának Amerika felfedezésének 400. évfordulójának alkalmából.

A holdat nem szabad összetéveszteni a 113 Amalthea nevű aszteroidával.

Fizikai jellemzők

Az Amalthea a legvörösebb objektum a Naprendszerben, vörösebb a Marsnál is. A színt az a kén adja, amely az Ióról származik. Világoszöld foltok is feltűntek a hold lejtőin, de annak természete eddig ismeretlen.[2]

Az Amalthea szabálytalan alakú, kiterjedése 270 × 168 × 150 km; hossztengelyével a Jupiter felé irányul.[5] A felszín kráterekkel tarkított, néhány olyannal is, amely meglehetősen nagy a hold méretéhez képest. Pan, a legnagyobb kráter, 100 kilométeren át húzódik, és legalább 8 km mély. Egy másik, a Gaea, 80 km széles és valószínűleg kétszer olyan mély, mint a Pan. Az Amaltheának két ismert hegye van, a Mons Lyctas és a Mons Ida, melyek 20 kilométerre emelkednek ki az ottani környezetből.[2]

A Jupiter összes többi belső holdjához hasonlóan az Amalthea is kötött tengelyforgású, és mindig a hosszú tengelye néz a bolygó felé. Az Ióhoz hasonlóan az Amalthea is több hőt sugároz ki, mint amennyit a Naptól kap. Ezt valószínűleg az az elektromos áram okozza, mely akkor keletkezik, mikor a hold keresztülhalad a Jupiter mágneses mezőjén.[6]

Amalthea a szépirodalomban

• Arthur C. Clarke Jupiter V című novellája (1951) az Amaltheán játszódik; cselekménye a hold gyenge gravitációján alapszik, és azt kutatja, mi történne, ha egy űrhajóst kihajítanának a felszínéről.
• Az Út az Amaltheára egy sci-fi történet, melyet Arkagyij és Borisz Sztrugackij írt 1959-ben.
• A 2001: Űrodüsszeia című regény korai változataiban az óriás monolit az Amalthea felszínén volt, ezt Arthur C. Clarke írta le The Lost Worlds of 2001 (2001 elveszett világa) című könyvében (1972).

Források

1. Barnard, E. E. (1892). „Discovery and Observation of a Fifth Satellite to Jupiter”. Astronomical Journal 12, 81–85. o. DOI:10.1086/101715. 
2. Thomas, P. C.; Burns, J. A.; Rossier, L.; Simonelli, D.; Veverka, J.; Chapman, C. R.; Klaasen, K.; Johnson, T. V. et al; Galileo Solid State Imaging Team (September 1998). "The Small Inner Satellites of Jupiter". Icarus 135 (1): 360–371. doi:10.1006/icar.1998.5976
3. IAUC 2846: Satellites of Jupiter', 1975. október 7.
4. Flammarion, C. (1893). „Le Nouveau Satellite de Jupiter”. L'Astronomie 12, 91–94. o. 
5. Burns, J.A., Simonelli, D. P.;Showalter, M.R. et.al..szerk.: Bagenal, F.; Dowling, T.E.; McKinnon, W.B.: Jupiter’s Ring-Moon System, Jupiter: The Planet, Satellites and Magnetosphere (pdf), Cambridge University Press (2004) 
6. Simonelli, D.P. (1982). "Amalthea: Implications of the temperature observed by Voyager". Icarus 54 (3): 524–538. doi:10.1016/0019-1035(83)90244-0