|
A legkisebb meghökkentés elveA legkisebb meghökkentés elve, amelyet a legkevesebb meglepetés elvének is neveznek (más néven törvény vagy szabály)[1] [2] a felhasználói felületre és a szoftvertervezésre érvényesül.[3] Az elv tipikus megfogalmazása 1984-ből: „Ha egy szükséges tulajdonság nagyon meglepő, szükségessé válhat a tulajdonság újratervezése.”[4] Általánosabban ez az elv azt jelenti, hogy egy rendszer elemének úgy kellene viselkednie, ahogy arra a legtöbb felhasználó számít; a viselkedésnek nem szabad meghökkentenie vagy meglepnie a felhasználókat. MegfogalmazásA tankönyvi megfogalmazás: „Az emberek a rendszer részei. A tervezésnek meg kellene egyeznie a felhasználói élménnyel, elvárásokkal és elméleti modellekkel.”[5] Az elv célja a felhasználók már meglévő tudásának hasznosítása a tanulási görbe minimalizálása érdekében, például olyan felületek tervezésével, melyek erősen kölcsönöznek működésében hasonló vagy megegyező programoktól, amelyek a felhasználóknak valószínűleg ismerősek.[1] A felhasználói elvárások ebben a tekintetben szorosan kapcsolódhatnak egy bizonyos számítógépes platformhoz vagy szokáshoz. Például a Unix parancssori programok várhatóan bizonyos szabályokat követnek a kapcsolók függvényében, és a Microsoft Windows-programok vezérlőelemei várhatóan bizonyos szabályokat követnek a billentyűparancsok függvényében.[6] Absztraktabb beállításokban, mint például egy API, egy másik példa annak elvárása, hogy a függvény- vagy metódusnevek intuitív módon illeszkedjenek viselkedésükhöz.[7] Ez a gyakorlat magában foglalja az észszerű alapértelmezések alkalmazását is.[4] Amikor egy interfész két eleme ütközik egymással vagy nem egyértelmű, a viselkedésnek olyannak kell lennie, amely a legkevésbé fogja meglepni a felhasználót; különösképp a programozónak kell megpróbálnia kitalálni egy viselkedést, ami legkevésbé fogja meglepni azt, aki a programot használja, nem pedig olyasmit, ami természetes a program belső működésének az ismeretéből.[4] A „legkevésbé meglepő” viselkedés kiválasztása a várható közönségtől (például a végfelhasználótól, a programozótól vagy a rendszergazdától) függhet.[1] PéldákA webhelynek lehet egy olyan bemeneti mezője, amely automatikusan fókuszál az oldal betöltése után,[8] mint például egy keresési mező (pl. Google Custom Search) vagy a bejelentkezési űrlap felhasználónév mezője. A billentyűparancsokat kínáló webhelyek gyakran lehetővé teszik a ? billentyű megnyomását, hogy megtekinthessük az elérhető parancsokat. Példa erre a Gmail [9] és a Jira.[10] A Windows operációs rendszerek és néhány asztali környezettel rendelkező Linux számára, az F1 funkciógomb általában megnyitja a segítőprogramot egy alkalmazásban. Egy hasonló billentyűparancs a MacOS-ban a Command+Shift+/. A felhasználók egy súgóablakot vagy helyi menüt várnak, amikor megnyomják a szokásos súgóbillentyűket. Az a szoftver, amely ehelyett ezt a parancsikont használja egy másik szolgáltatáshoz, valószínűleg meglepetést okoz, ha nem jelenik meg segítség. A rosszindulatú programok kihasználhatják, hogy a felhasználók már fejből használják a már ismert billentyűparancsokat.[11] Egy programozási nyelv sztenderd könyvtára általában nyújt egy funkciót, hasonlót a Jegyzetek
FordításEz a szócikk részben vagy egészben a Principle of least astonishment című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként. Kapcsolódó szócikkekTovábbi információk
|
Portal di Ensiklopedia Dunia
