|
1800-as amerikai elnökválasztás
Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1800. október 31. és december 3. között az országban elnökválasztást tartottak. Az „1800-as forradalomnak”[1] is nevezett választáson Thomas Jefferson hivatalban lévő alelnök, a Demokrata-Republikánus Párt vezetője legyőzte a hivatalban lévő elnököt, John Adamst, a Föderalista Párt vezetőjét. A választás politikai átrendeződést eredményezett, a demokrata-republikánus vezetés generációját nyitotta meg. Az 1796-os elnökválasztáson Adams legyőzte Jeffersont. A 12. alkotmánymódosítás 1804-es ratifikálása előtt érvényben lévő választási szabályok szerint az elektori kollégium tagjai két jelöltre adtak le szavazatot, ám nem tudták jelezni, hogy kire elnöknek és kire alelnöknek szavaztak. Mivel Jefferson 1796-ban második helyezést ért el, megkapta az alelnöki posztot. 1796-tól eltérően 1800-ban mindkét fél hivatalos elnökjelölt lett és alelnökjelöltet is jelöltek ki. Jefferson futótársának a demokrata-republikánusok Aaron Burrt, míg a föderalisták Adams mellé pedig Charles C. Pinckney-t indították. A fő politikai kérdések a francia forradalom bukása körül forogtak. A föderalisták az erős központi kormányt és a Nagy-Britanniával való szoros kapcsolatokat részesítették előnyben. A demokrata-republikánusok a decentralizáció mellett álltak ki és támadták a föderalistákat. A demokrata-republikánusok elítélték a föderalisták által bevezetett letelepedési törvényt, amely megnehezítette a bevándorlók számára az állampolgárság megszerzését. Míg a demokrata-republikánusok állami szinten jól szervezettek, a föderalisták szervezetlenek voltak, mely keserű megosztottságot eredményezett két fő vezetőjük, Adams elnök és Alexander Hamilton között. Több történész szerint is a választási szavazatok, a regionális megosztottság és a két párt által létrehozott propagandakampányok felismerhetően modernné tették a választást. Végül Jefferson és Burr 73, Adams 65 és Pinckney 64 elektori szavazatot szerzett. A föderalisták Új-Anglián, a demokrata-republikánusok pedig délen söpörtek végig, a közép-atlanti államok által leadott szavazatok pedig mindkét jelölt számára döntetlen lett. A demokrata-republikánusok nem tudták megvalósítani azt a tervüket, hogy Jeffersonnak eggyel több szavazata legyen, mint Burrnek, az eredmény döntetlen lett, így a képviselőház ült össze elnököt választani. Az alkotmányban lefektetett feltételek szerint a képviselőháznak Jefferson és Burr között kellett döntenie. Burrt azzal vádolták, hogy maga is kampányolt az elnökségért annak ellenére, hogy Jefferson pártjának a tagja volt és alelnökjelöltjeként futott. Minden állami küldött egy jelöltre szavazott és 9 szavazatra volt szükség a győzelemhez. Sem Burr, sem Jefferson nem tudott nyerni a választások első 35 fordulóján, mivel a legtöbb föderalista kongresszusi képviselő Burr mellé állt és az összes demokrata-republikánus kongresszusi képviselő pedig Jeffersont támogatta. Hamilton Jeffersont részesítette előnyben Burrel szemben és több föderalista vezetőt is meggyőzött, hogy álljon át Jefferson mellé, aki így a választás 36. fordulóját megnyerte. JelöltekMindkét párt kongresszusi jelölőgyűlést tartott, hogy először indítsanak elnök- és alelnökjelöltet. A föderalisták John Adams elnököt és a dél-karolinai Charles C. Pinckney-t indították. Pinckney harcolt az amerikai függetlenségi háborúban és később Franciaország amerikai nagykövete lett. A demokrata-republikánusok Thomas Jefferson alelnököt és Aaron Burr volt New York-i szenátort jelölték. Jefferson az előző választáson második helyezést ért el, a párt alapítói közé sorolható, Burr pedig népszerű volt a választások szempontjából fontos New York államban.
A választásKampányA kampány keserű, mindkét oldalon rágalmazás és személyes támadások jellemezték. A föderalisták olyan pletykákat terjesztettek, hogy a demokrata-republikánusok radikális ateista eszméikkel akarják tönkre tenni az országot, a francia forradalom demokrata-republikánus támogatásával. 1798-ban George Washington emiatt kijelentette, hogy semmit sem hagy érintetlenül annak érdekében, hogy nehogy megdöntsék az ország kormányát.[2] Eközben a demokrata-republikánusok a föderalisták által bevezetett Idegen és Lázadási törvényt – mely megnehezítette a bevándorlók állampolgárrá válásukat – nem törvényként, hanem a demokrata-republikánusok elleni támadásként értékelték, ezt a törvényt később alkotmányellenesnek nyilvánították és azzal is vádolták a föderalistákat, hogy Nagy-Britanniát és a többi koalíciós országot részesítik előnyben a Franciaországgal folytatott háborújukban az arisztokratikus eszmék előmozdítása érdekében. Adamst a föderalisták egy csoportja – melyet Alexander Hamilton vezetett – és a demokrata-republikánusok szintén támadták. Úgy vélték, hogy Adams külpolitikája túl kedvező Nagy-Britanniával szemben, ellenezték a franciákkal vívott kváziháborúban az illetékek megfizetésére vonatkozó új adókat és megtámadták az Idegen és Lázadási törvényt, mint a polgárok jogainak és az alkotmány megsértőjét. A föderalisták egy része túl mérsékeltnek tartották Adamst és inkább Hamilton vezetését részesítették volna előnyben.[3] Hamiltonnak láthatóan elege lett Adamsből és olyan új elnököt akart, aki fogékonyabb a céljaira. Washington elnöksége alatt Hamilton képes volt befolyásolni a Whisky-lázadásra adott szövetségi választ, amely veszélyeztette a kormány a hatalmát a polgárok megadóztatására. Amikor Washington bejelentette, hogy nem akar harmadik ciklust, a föderalisták Adamst széles körben elismerték Washington utódjának Hamiltonnal szemben. Hamilton 1796-ban azt remélte, hogy befolyása ugyanakkora vagy nagyobb lesz Adams kormányában, mint Washingtonéban. 1800-ra azonban rájött, hogy Adams túl független és úgy gondolta, hogy a föderalista alelnökjelölt, Charles C. Pinckney jobban megfelel Hamilton érdekeinek. Az Adams ellen tett harmadik szabotázskísérletében Hamilton titokban Pinckney-t készült megválasztattni az elnöki posztra. Tekintettel Pinckney politikai tapasztalatának hiányára elvárták volna tőle, hogy nyitott legyen Hamilton befolyására. A terv azonban visszafelé sült el és ártott a Föderalista Pártnak, ugyanis Hamilton egyik ötvennégy oldalas, Adamst kritizáló levele egy demokrata-republikánus kezébe került és nem sokkal később nyilvánosságra is hozták. Ez zavarba hozta Adamst, károsította a Pinckney nevében tett erőfeszítéseket és Hamilton saját politikai hanyatlását is felgyorsította. Az unortodox (szokásoktól eltérő, nem hagyományos) kampánymódszereket először Jefferson és Burr alkalmazta, akiket egyes történészek a modern választási folyamat feltalálásával tulajdonítottak.[4] Választás 1800-ban minden államban a küldöttek kiválasztásáról szóló szavazás áprilistól októberig tartott. Áprilisban Burr a szavazás mozgósításával New Yorkban sikeresen megfordította az állam törvényhozásának föderalista többségét, hogy meghatározó demokrata-republikánus támogatást nyújtson. 1800 őszén – mikor a két párt holtversenyben, 63-63 szavazóval rendelkezett az elektori kollégiumban – az utolsó szavazókat küldő állam, Dél-Karolina úgy döntött, hogy nyolc demokrata-republikánus odaítél Jefferson és Burr választására. Az Egyesült Államok alkotmánya alapján minden választó két szavazatot adott le, a szavazatok többségével rendelkező jelöltet elnökké, a második helyezettet pedig alelnökké választották. A föderalisták ezért elintézték, hogy egyik választójuk John Jayre szavazzon Pinckney helyett. A demokrata-republikánusoknak is volt egy hasonló tervük, miszerint egy szavazó Burr helyett egy másik jelöltre szavaz, nem hajtották végre, így az összes demokrata-republikánus választó szavazatát Jeffersonra és Burr-e adta le, így mindkettőjüknek 73 elektori szavazata lett. Az alkotmány szerint döntetlen helyezés esetében a képviselőháznak kell elnököt választania. Bár az 1800-as kongresszusi választáson a képviselőház többségi irányítását a demokrata-republikánusok szerezték meg 68 mandátummal, a föderalisták 38-at szereztek, ám az elnökválasztást az 1798-as kongresszusi választáson megválasztott leköszönő háznak kellett eldöntenie, ahol a föderalisták álltak többségben 60 mandátummal, míg a demokrata-republikánusok 46-al rendelkeztek.[5] Hibás tanúsítványAmikor 1801. február 11-én megnyitották és megszámolták a választási szavazólapokat, kiderült, hogy a georgiai választási bizonyítvány hibás volt: bár egyértelmű volt, hogy a választók Jeffersonra és Burr-re adták le voksukat, a bizonyítvány nem vette fel az alkotmányosan előírt összes személy listáját, akire szavaztak és az egyes szavazatok számát. Jefferson alelnök, aki a szenátus elnökeként számolta a szavazatokat, a georgiai voksokat azonnal saját maga és Burr szavazataként számolta és nem emeltek kifogást. Ha a vitatott georgiai szavazatokat elutasították volna, akkor Jefferson és Burr is 69 szavazattal eggyel kevesebb szavazatot kapott volna a győzelemhez szükséges 70 elektornál, ami azt jelenti, hogy akkor a képviselőház az első öt helyezett, Jefferson, Burr, Adams, Pinckney és Jay között választott volna elnököt. Ezekkel a szavazatokkal azonban 73 szavazatot kaptak, de holtversenyre jutottak.[6] Eredmények A 155 megyéből Jefferson és Burr 115-ben (74,19%) nyert, míg Adams 40-ben (25,81%). Ez volt az utolsó alkalom, hogy Vermont a föderalistákra szavazott.
Eredmények államonként
Népszavazás államonként
Szoros eredményekA különbség 5% alatt volt:
A különbség 10% alatt volt:
Képviselőházi elnökválasztás, 18011801 februárjában a képviselőház tagjai államonként szavaztak annak eldöntésére, hogy Jefferson vagy Burr legyen az elnök. Tizenhat állam volt, mindegyik egy szavazattal, a győzelemhez kilencfős abszolút többségre volt szükség. A Föderalista Párt által irányított leköszönő képviselőházat bízták meg az új elnök megválasztásával. A föderalista képviselők megkísérelték nagy ellenségük, Jefferson elnöki székbe való jutásának megakadályozását és Burr-t megválasztani. A legtöbb föderalista Burr-re szavazott, aki a föderalisták által ellenőrzött nyolc államból hatot vitt magával. A demokrata-republikánusok által irányított hét küldöttség mind Jeffersonra szavazott és Georgia egyetlen föderalista képviselője is, így nyolc államot kapott. A vermonti küldöttség egyenlő arányban oszlott meg.[7] Nyilvánosan Burr 1800 december közepe és 1801 február közepe között hallgatott, amikor a választási szavazatokat megszámolták. A háttér mögött egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a párton belül, hogy álljon félre, ha ő és Jefferson döntetlent érnek el a választáson. Azonban zavart okozott, hogy Burr egyszerűen átengedheti-e az elnökséget Jeffersonnak és alelnök lehet-e, mivel az alkotmány nem világos e kérdésben. Ettől függetlenül nem volt hajlandó lemondani az elnökségről, 1800 decemberében Samuel Smith képviselőnek azt írta, hogy elnökké választása esetén nem fog lemondani. Pletykák keringtek arról, hogy James A. Bayard képviselő – állítólag Burr nevében – politikai kinevezési ajánlatokkal kereste fel Smitht és Edward Livingstont, cserébe ha Burr-re szavaznak.[8] A képviselőházi demokrata-republikánusok az 1800-as kampány kezdetétől Jeffersont tekintették elnökjelöltjüknek és Burr-t pedig alelnökjelöltjüknek. Burr azonban nem lett elnök, mivel Hamilton energikusan ellenezte őt, aki őrült levélíró kampányba kezdett, hogy a föderalista képviselők szavazatot váltsanak. Sürgette őket, hogy támogassák Jeffersont, mert messze nem olyan veszélyes ember, mint Burr. Február 11. és 17. között a ház összesen 35 szavazatot adott le, Jeffersonra valahányszor nyolc állami küldöttség szavazott, amely eggyel kevesebb, mint a győzelemhez szükséges szavazat. Február 17-én, a 36. fordulóban Bayard megváltoztatta szavazatát Burr-ről, marylandi és vermonti szövetségesei is csatlakoztak hozzá. Ezzel a marylandi és vermonti szavazatok megváltoztak, akik így Jeffersonra voksoltak, így 10 állam szavazatát kapta meg. Csatlakozott Jeffersonhoz a föderalista képviselők nagy része is. Ennek és az előző választásnak köszönhetően egyre jobban nőt az elnök és az alelnök megválasztásának új módjára vonatkozó hangulat, ami az 1804-es 12. alkotmánymódosítást eredményezte. Eredmények
Az elektori kollégium tagjainak kiválasztásaAz alkotmány 2. cikk 1. szakasza előírta, hogy az állami törvényhozások döntsenek a küldötteik megválasztásának módjáról. Az állami törvényhozások különböző módszereket alkalmaztak:[9]
Mind a két fél mindent megtett az előny megszerzésének érdekében. Ez több államban magába foglalta az elektori kollégium tagjainak kiválasztásának folyamatának megváltoztatását a kívánt eredmények biztosítása érdekében. Georgiában a népszavazás helyett a demokrata-republikánus állami törvényhozás választotta meg a küldötteket. Ugyanezt a példát követte a föderalista törvényhozású Massachusetts és New Hampshire is. Pennsylvania is átállt a törvényhozói választásra. Jegyzetek
Források
Külső linkek
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Portal di Ensiklopedia Dunia
